Az Amerikai Egyesült Államok katonai szerepvállalásával az első világháború patthelyzetes mérlege az antant oldalára billent, de a világégés az USA-t is súlyosan érintette.
Az 1914 és 1918 közötti konfliktus a történelem első igazi világháborúja volt. Bár korábban más ellentétek – mint a napóleoni vagy a hétéves háborúk – során is több kontinensen folyt összecsapás és az európai nagyhatalmak gyarmatikon is harcoltak egymással, de Japán és az Egyesült Államok csatlakozásával az európai nagyhatalmak konfliktusába először szállt be olyan hatalom, amely nem rendelkezett európai területekkel. Az első világháborúban a Wilson vezette Egyesült Államok döntötte el a konfliktus menetét és az USA egy csapásra a világ legerősebb hatalma lett. Ettől függetlenül az első világháború nemcsak az „öreg kontinenst”, hanem az amerikaiak addig megszokott életét is merőben átalakította.
Az Egyesült Államok népessége klasszikusan háborúellenes volt és abban a történelmi hitben élt, hogy országuk előnyös földrajzi pozíciója lehetővé teszi annak elkerülését, hogy hazájuk olyan háborúk színterévé váljon, mint az európai kontinens. Az első világháború során az Egyesült Államok területén nem folytak fegyveres harcok, de Wilson elnök háborús terve a totális ideológiai, stratégiai és gazdasági győzelemért az Egyesült Államok hátországát is hadszíntérré változtatta, a háború beszivárgott az amerikai polgárok mindennapjaiba.
A Wilson-féle háborús elgondolásnak négy fő vonulata volt, a maga módján mindegyik könyörtelen. Először is a propaganda: a 32 millió külföldön született vagy külföldön született szülőktől származó amerikai közül tízmilliónak voltak a központi hatalmakhoz fűződő kapcsolatai. Ez az Egyesült Államok akkori lakosságának 10 százalékát tette ki. Az elnök megalakította a Nyilvános Információs Bizottságot, és vezetőjévé az újságíró George Creelt nevezte ki. Creel 75 ezer úgynevezett „négyperces szónokot” toborzott össze arra a feladatra, hogy színházi előadások szüneteiben és minden hasonló alkalom megragadásával rövid beszédekben ismertessék és népszerűsítsék a háborús célokat; terjesszék a számos nyelvre lefordított és százmillió példányban kinyomtatott röpiratokat; filmeket készítsenek (ilyen volt például a The Kaiser: Beast of Berlin [A császár: a berlini bestia] című alkotás); és kiállításokat rendezzenek, amelyeken bemutatják a „barbárok” által elkövetett „szörnyűségeket.” A „sauerkraut” néven ismert savanyú káposztát „szabadságkáposztára” keresztelték. Tilos volt német zenét játszani és német nyelvet tanítani; támogatták a német kultúra ellen rendezett magánkezdeményezésű megmozdulásokat. A sajtóban cenzúrát vezettek be, és az addig se teljesen független és Wilson párti keleti parti sajtó és média pedig szövetségese lett az elnöknek és háborús ügyeinek, „fake news”-ok ezreivel bombázta a lakosságot, amellyel az amerikai polgárok háborús hangulatát kívánták felszítani.
A második vonulat: fontos változtatásokat vezettek be az államigazgatásban; új kormányzati filozófia lépett életbe, főként William McAdoo kezdeményezésére és irányításával, aki a Háborús Pénzügyi Testület nevén kiépítette saját, személyes hivatalnoki birodalmát. A folyamat a háború előtti wilsoni program más – háborús – eszközökkel való folytatása volt. Az Egyesült Államok pénzügyi háborús szerepvállalása jelentős volt és az első világháborúra fordított összeg tízszeresen haladta meg a polgárháború költségeit, és több mint kétszeresen azt az összeget, amibe maga a szövetségi kormányzás került azóta, hogy 1789-ben létrejött. A teljes amerikai ráfordítás 112 milliárd dollár volt, nem számolva az antant országoknak adott 10 milliárdnyi kölcsönt. Mindennek következtében az adóhatóság most első ízben vált számottevő tényezővé az amerikaiak életében. Amikor az Egyesült Államok belépett a háborúba, az európai hatalmak már a legjobb úton voltak afelé, hogy gazdaságuk és népességük minden erejét a győzelem szolgálatába állítsák. Ez azt jelentette, hogy az állam teljesen magához vette egész iparágak irányítását, olykor még a tulajdonjogokat is. A Német Császárságban Ludendorff tábornok „hadiszocializmusnak” nevezte a kialakult helyzetet. A rendszer annyira megtetszett Vlagyimir Iljics Leninnek, hogy ennek alapján és módszereivel hajtotta végre Oroszország gazdaságának szovjetizálását, amikor 1917 végén magához ragadta a hatalmat. Hasonló úton indult el Nagy-Britannia és Franciaország, ahogy bizonyos vonatkozásokban az Egyesült Államok is. A McAdoo-féle Háborús Pénzügyi Testület elsődleges célja volt a polgári cégek haditermelésre való átállítása.
A háborús szerepvállalás harmadik vonulata az amerikai nemzet szabadságjogainak megnyirbálása volt, amit számos kényszerítő intézkedés jelentett. Maga az elnök jegyezte meg korábban: „Vezesd harcba ezt a népet, és elfelejti, hogy valaha is ismerte a toleranciát. Nemzetünk életét a legutolsó rostokig átjárja a brutalitás”. Az 1917. június 15-én életbe léptetett kémtörvény (Espionage Act), amelyet az 1918. május 16-i lázítás és lázadás elleni törvénnyel (Sedition Act) egészítettek ki, lehetővé tette a hatóságoknak, hogy zaklassanak számos pacifistát, és baloldali csoportot, például a Szocialista Párt tagjait. A párt vezetőjét, Eugene Debset is e törvény alapján csukták le, aki az 1912-es elnökválasztáson Wilson egyik ellenfele volt. Debs rájátszott a mártírságra, de a törvény ettől még számos esetben szabott ki büntetést, ha valaki kritizálni merte a kormány háborús programját vagy szerepvállalását. Egy másik elnökjelölt-aspiráns, a Progresszív Párt wisconsini szenátora, Robert M. La Follette is majdnem Debs „sorsára” jutott, mert a szenátusban rávilágított az Egyesült Államok világháborús szerepvállalásának lakosságra gyakorolt negatív hatásaira. La Follette Wisconsin állam közbenjárásának köszönhette, hogy elkerülte a börtönt. Wisconsin állam ugyanis a szövetségi kérés ellenére élt jogával és megtagadta szenátora kiadását és annak koncepciós per alá vonását. A drákói szigor viszont az átlagpolgárokra teljes erővel lesújtott és alkotmányellenességét a Legfelsőbb Bíróság is alátámasztotta. A wilsoni kormányzat tehát nemcsak a polgárok életét, hanem a kormányzást és a bíróságokat is totális ellenőrzése alá vonta. Az Egyesült Államok egy éves első világháborús részvétele alatt a törvénykezés, a szólásszabadság és a bíróságok függetlensége is felszámolásra került.
A negyedik aspektus az első világháborúban való döntő részvétel volt annak érdekében, hogy az Egyesült Államok meghatározó szerepet játszhasson a világ újraszervezésében. Az USA-nak 1917 januárjában mindössze 200 ezer katonája volt; ezt a létszámot a háború végére Wilson 4 milliós erővé duzzasztotta. Valóban, Wilson a 14 pontjában meghirdetett új világának programját nemcsak ideológiailag, hanem katonai erővel is alá kívánta támasztani. Az amúgy csak papíron pacifista Wilson eredetileg azzal számolt, hogy a sajtó és a saját törvényei által megteremtett és felszított háborús hangulatra hasonló „örömmel” özönlenek az önkéntes katonák az amerikai seregbe, ahogy az a háború kitörése elején az európai országokban tapasztalható volt. Az elnök viszont elszámolta magát az amerikaiak háborús hangulatával. Az amerikai polgárok többségének kulturális emlékezetét – a gyarmatokra vándorló őseik háborúellenességét – nem lehetett egy év alatt megváltoztatni. A tömeges önkéntesek jelentkezésének elmaradása miatt már 1917. május 18-án megszületett a sorozási törvény (Selective Service Act), amely közel 24 millió állampolgárt kötelezett arra, hogy nyilvántartásba vetesse magát. Ebből közel 3 millió fő – vagyis körülbelül 16 százalékuk – nem jelentkezett szolgálattételre, vagy azonnal megszökött; ezeket bíróság elé állították. A világháborúban harcoló csapatok létszámának 53 százaléka és a teljes állomány létszámának 45 százaléka, vagyis az első világháborúban harcoló amerikaiaknak nagyjából a fele sorozott katona volt.
A négymillió katona fele teljesített szolgálatot az Amerikai Expedíciós Hadseregben, és körülbelül 75 százalékuk ténylegesen is részt vett a harcokban. Az Amerikai Első Hadsereg Franciaországban alakult meg 1917 augusztusában, és a demoralizált francia katonáktól Verdun közelében átvette egy frontszakasz védelmét. A németekkel Lenin és Trockij által 1918 márciusában kötött breszt-litovszki béke lehetővé tette, hogy a Német Császárság a keletiről a nyugati frontra csoportosítsa át erőit, majd 1918. március 21-én megsemmisítő lendületű támadással áttörve a francia és angol csapatok vonalán ismét megvesse a lábát a Marne-on túli területeken. A britek a helyzet súlyossága miatt beleegyeztek, hogy a francia Foch marsall és az amerikai Pershing tábornok parancsnoksága alatt szolgáljanak. Utóbbi, aki eredetileg azt a parancsot kapta, hogy az Amerikai Expedíciós Hadsereget a konfliktusban önálló és elkülönült alakzatként őrizze meg, engedélyezte a hadsereg és a haditengerészet egyes egységeinek a közös parancsnokság alá történő csatlakozását. Ez a lépés segített megállítani a németek előrenyomulását, és így az antant 1918 augusztusában ellentámadásba mehetett át. Pershing a „száznapos offenzíva” során már önállóan bontakoztathatta ki az óriási és gyorsan növekvő amerikai erőket a szeptember 12 és 16-a között zajló st. mihiel-i hadműveletben, mind pedig a meuse-argonne-i offenzívában, amely során nem kevesebb mint 1 millió 200 ezer katonát irányított. Az amerikaiak általában, de különösen ez utóbbi hadműveletben súlyos veszteségeket szenvedtek: amikor 1918 novemberében végül aláírták a fegyverletételt, az amerikai áldozatok száma meghaladta a 112 ezer főt. Az európai hadszíntér egyik legnagyobb és legerősebb hadseregével az amerikaiak meggyőzően állíthatták, hogy kulcsszerepük volt a központi hatalmak legyőzésében.
Az Egyesült Államok az első világháború során totális győzelmet aratott, és minden tekintetben a világ legerősebb országa lett. A világégés hatásai azonban az USA-t sem kerülték el és merőben átalakították annak társadalmi és politikai életét. Az Egyesült Államok többé már nem volt a „régi”, bár a világháború utáni évtizedben a közhangulat nyomására látszólagos politikai „bezárkózás” ment végbe, de ez csak az elkerülhetetlen halasztása volt, a szellem már kiszabadult a palackból.
Nagy Gergely