WILSON: A DEMOKRÁCIA KERESZTES LOVAGJA

Woodrow Wilson az I. világháború egyik legfontosabb személyisége volt. Akárcsak a bolsevik államcsíny Oroszországban, az Egyesült Államok háborúba való belépése is gyökeresen megváltoztatta a háború menetét, majd pedig a világ addig ismert arculatát.

Thomas Woodrow Wilson 1856-ban született, és gyermekként első emléke az volt, hogy Abraham Lincolnt választották elnöknek, így a polgárháború elkerülhetetlenné vált. Családja Nyugat-Ohióból származott, de még Wilson gyerekkorában többször változtattak lakóhelyet. Először Georgiában, majd Dél-Karolinában telepedtek le. Édesapja, Joseph Wilson presbiteriánus lelkész volt, a konföderáció seregében káplánként teljesített szolgálatot, templomát pedig önként felajánlotta katonai korháznak. Wilson tehát erős déli gyökerekkel és látásmóddal rendelkező családban nőtt fel.

Wilson az egyetem elvégzése után azonnal hozzálátott politikai pályafutása tudatos felépítéséhez. Hogy magát ne csak tudományos, hanem széles körben is népszerűsítse, a népszerűsítő irodalom felé fordult. A napi politikai helyzetről írt tanulmányokat és véleménycikkeket. Ünnepelte Puerto Rico és a Fülöp-szigetek amerikai megszállását: „Ők gyermekek, mi pedig férfiak vagyunk a kormányzás és az igazság fontos ügyeiben” – írta például és rendszeresen kritizálta a „bostoni antiimperialisták jajongásait”. Már fiatalon megmutatkozott nála, hogy egyáltalán nem ítéli el az Egyesült Államok tekintélyének növelését.

Politikai példaképei közé tartozott Otto von Bismarck és Abraham Lincoln. Wilson politikai karrierjét tudatosan teológiai és politikai alapokra építette. A vallásnak nagy szerepet tulajdonított, ő maga is hithű protestáns volt, sőt úgy látta, ha az emberek hisznek valamiben, akkor a legkönnyebb vezetni őket. Szerinte ugyanis a hatalom Isten eszköze a Földön, így az csak jó lehet: „Képtelen vagyok negatívnak, nem pedig pozitívnak látni a hatalmat”. Bár egyetemistaként még azt a nézetett vallotta, hogy a kongresszus tekintélyét kell növelni, de idővel már inkább a centralizáltabb hatalom mellett foglalt állást: „az elnöknek szabadságában áll – jogilag és lelkiismeretileg – hogy oly jelentős államférfiúvá legyen, amilyenné csak bír. Csak képességei jelenthetik a határt; és ha az elnök uralja a kongresszust, az nem az Alkotmány hibáját jelzi [...] csupán az az oka, hogy míg az elnök mögött ott áll a nemzet, a Kongresszus mögött nem” – írta az 1908-ban megjelent Constitutional Government in the United States című munkájában. Kezdetetektől hitt abban, hogy a kormány és a nép között kötődés van, amely tükrözi az emberek „lelkét”: „a kormány nem egy gépezet, hanem egy élő dolog, amelyre nem a világmindenségre vonatkozó elmélet, hanem az organikus életre vonatkozó elmélet érvényes”.

Woodrow Wilsont 1912-ben választották elnöknek, aki az amerikai polgárháború óta az Államok első déli származású elnöke lett. Az 1912-es elnöki választások már egy új kor kezdetét jelentették. Olyan ideológiák feszültek egymásnak, mint a szocializmus, Eugene Debs vezetésével, a korabeli „populizmus”, vagy a progresszívizmus Theodore Roosevelt vezetésével, a demokraták és a Wilson által képviselt „liberális idealizmus”, valamint a republikánusok a regnáló elnök William Howard Taft vezetésével. Wilson a választások során ügyesen úgy állította be ellenfeleit, mint akik csak szenvedést hozhatnak az Egyesült Államoknak. Debs szocializmusával csakis diktatúrát építhet ki, Roosevelt harcosságával háborúba sodorhatja az országot, Taft pedig a „gazdagok” embere. Wilson ettől függetlenül a Roosevelt–Taft ellentét miatt megoszló szavazatoknak is köszönhette megválasztását. Wilson viszont sose volt pacifista, ezt pedig jól bizonyítja elnöki tevékenysége.

Wilson soha nem volt az az ember, aki visszariadt az erő alkalmazásától. A karibi térségben és Közép-Amerikában gyakrabban vetette be az Egyesült Államok haderejét, mint az ország korábbi vagy őt követő elnökei összesen. Kétszer is bevonult Mexikóba: először 1914-ben, másodszor 1916-ban. A második hadjárat komoly összecsapásokat okozott számos áldozattal, az amerikai csapatok pedig mélyen behatoltak Mexikóba és csak 1917 februárjában ürítették ki az elfoglalt területeket. Arthur Zimmermann német külügyminiszter 1917 januárjában Mexikónak küldött szövetségi ajánlata, amelyet szeretünk gaztettnek beállítani, ezért nem volt alaptalan, sőt az Wilson elnök Mexikó ellen tanúsított magatartását megvizsgálva diplomáciailag teljesen indokolt volt.

Wilson elnöksége egybeesett az I. világháborúval. A háború 1914-es kitörésekor és utána többször is hangoztatta, hogy országa semleges marad a konfliktusban. Wilson azonban valójában soha nem akart semleges maradni. Régi álma volt, hogy a demokráciát a világ többi országa számára elterjessze, vagy ha kell, mint Mexikó esetében, kötelezővé tegye. Ahogy ő fogalmazott a háborúba lépést bejelentő 1917 áprilisi kongresszusi beszédében: „a világot biztonságossá kell tenni a demokráciák számára.”

A kérdés nem az volt, hogy Wilson háborút indít-e a központi hatalmak ellen, hanem az, hogy ezt mikor teszi meg. Wilson elnök csupán kivárta a legmegfelelőbb alkalmat, az 1917-es évet. A pár hónappal azelőtti elnökválasztáson is még a háborútól való távolmaradással kampányolt. A három éves pusztító öldöklésben Európa nemzetei kimerültek, az Egyesült Államok pedig friss erővel, döntőbíróként léphetett be a háborúba. Az év eleji orosz polgári forradalom elsöpörte a cári hatalmat, Wilson ezzel végleg úgy állíthatta be a hadba lépést, hogy azt az igazságos demokráciák mellett teszi meg az elnyomó monarchiákkal szemben.

A háború, ahogy Wilson előre megmondta, a nemzet szabadságának fájdalmas megnyirbálását, számos kényszerítő intézkedés bevezetését jelentette. A propagandaminisztérium, az adóhatóságok megerősödése, a haditermelésre való átállás, a sorozás, mind nagy terhet jelentettek az amerikaiak számára, de szabadságuk legnagyobb megcsorbítását a kémtörvény és a lázadástörvény jelentette. Ez a két törvény lehetővé tette a hatóságoknak, hogy zaklassanak számos pacifistát, szocialistát és baloldali csoportot. Számos ember került bíróságok elé és börtönbe, ha háborúellenes magatartást tanúsított. Wilson ezt a két törvényt kihasználva leszámolt a politikai ellenfeleivel. A volt szocialista elnökjelölt, Eugene Debs is e törvények alapján került börtönbe.

Wilson egy dologgal nem számolt: 1917 novemberében Oroszországban bekövetkezett államcsíny hatására a Lenin vezette bolsevikok kerültek hatalomra. Lenin kommunista ideológiája és világképe egy hasonlóan idealisztikus új világ felépítését ígérte, mint Wilson „keresztes hadjárata” a demokráciák elterjesztése érdekében. Wilson elnök 1918. január 8-án kihirdetett 14 pontja nem béketerv volt, hanem válasz Lenin és a kommunisták téziseire. Wilson annyira komolyan vette a rivalizálást a kommunista ideológiával, hogy korábbi szövetségesét megtámadta, és a Szovjetunió ellen folyó intervenciós háborúban csapatokat küldött a Szovjetunió különböző területeire, ahogy azt korábban Mexikó esetében is megetette.

A 20. század tehát 1917-ben született, amikor Lenin és Wilson elnök a régi helyett egy új világ létrehozását hirdette meg. A két ideológia, az amerikai idealizmus és a kommunizmus, már ekkor egymásnak feszült, és köztük a hidegháború már 1917-ben kezdetét vette. A régi világ képviselője, Európa pedig e két ideológia küzdőterévé vált.

Nagy Gergely