Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
CSERNOCHJÁNOSTÖREKVÉSEIAHAZAVÉDELMÉÉRT
2019. június 19.

A Nagy Háborút követő határváltozások nemcsak az ország, hanem ezzel együtt az egyházmegyék területeit is érintették. Ebben a helyzet a Magyar Katolikus Egyház élén álló Csernoch János esztergomi érsek, bíboros-hercegprímás nem maradhatott és nem is maradt tétlen.

Az esztergomi érsekség 1918-tól története egyik legnagyobb válságát élte át. A csehszlovák igények az egyházmegye területének háromnegyedére terjedtek ki. A szlovák származású Csernoch János esztergomi érsek az ország érdekeit szem előtt tartva igyekezett közbenjárni azért, hogy a Károlyi-kormány felvehesse a hivatalos diplomáciai kapcsolatot az Apostoli Szentszékkel. A Tanácsköztársaság kikiáltása azonban megakasztotta az előkészítési folyamatot. A „dicsőséges” 133 nap során a magyar egyházfő lehetőségei a bolsevizmussal szembeni önvédelemre korlátozódtak. A tanácskormány bukását követően Csernoch azonnal aktív levelezésbe kezdett a Szentszékkel, amelyet tájékoztatott a magyarországi helyzetről és kérte XV. Benedek diplomáciai támogatását az ország integritásának megvédésé érdekében.

Levelei Valfre di Bonzo és Raffaele Scapinelli di Leguigno volt bécsi nunciusokon, valamint Pietro Gasparri vatikáni diplomatán keresztül jutottak el a Szentatyához, de hamar kiderült, hogy az erkölcsi támogatáson felül nagyobb segítség nem várható. A származását mindig is vállaló hercegprímás a magyarbarát szlovák értelmiségiek összegyűjtésével és aktivizálásával próbált kiutat találni a kilátástalan helyzetből. Ebben segítségére volt Bleyer Jakab a Friedrich-kormány nemzetiségi kisebbségek tárca nélküli minisztere, aki Szviezsényi Zoltán és Kutkafalvy Miklós bevonásával létrehozta a Tót és Rutén Főosztályokat. Csernoch János eközben Kmoskó Mihályt és a korábban Andrej Hlinkával együtt dolgozó Jehlicska Ferencet nyerte meg az ügynek. Friedrich István miniszterelnök bizakodó volt a magyarbarát kisebbségek önszerveződésével kapcsolatban, ezért egy jelképes fehér lapot nyújtott át a számukra, hogy a szlovákok maguk határozhassák meg a magyarok mellett maradás feltételeit.

Ezt a lehetőséget a november 24-én megalakuló Huszár-kormány is fenntartotta, már csak azért is, mert december 2-án megérkezett a békekonferencia felszólítása a magyar delegáció kiküldésére. A szlovákok ugyan nem örültek annak, hogy gróf Apponyi Albertet nevezték ki a küldöttség vezetőjének, de egy személyes találkozás során a magyar politika doyenje megnyugtatta őket, hogy a történelmi helyzetből adódóan ő is támogatja a szlovák autonómia ügyét. Apponyi szavai azonban nem feltétlenül tükrözték a magyar társadalom és politikai szféra egészének vélekedését. Csernoch hercegprímás ezért titokban hívta össze az Úri utcában lévő villájába az autonómia koncepciót kidolgozó csapat tagjait: Bleyer Jakabot, Szviezsényi Zoltánt, Kutkafalvy Miklóst, Kmoskó Mihályt, Jehlicska Ferencet, Dömötör Mihályt, Krehnyay Bélát, Pechány Adolfot és Bielek Antalt.

Az általuk kidolgozott 18 pontos javaslat egy széleskörű területi, közigazgatási és kulturális autonómiát biztosított volna a felvidéki szlovákság számára. A 18 pont alapján kidolgozott „A tót autonómia tervezetének alapelvei” című dokumentumot Bleyer Jakab terjesztette a Minisztertanács elé. Az 1920. január 7-i ülésen a miniszterek egy része még tiltakozott a tervezet ellen, ezért elnapolták a döntést. Január 9-én azonban Huszár Károly miniszterelnök kijelentette, hogy „ha szívünk ellenére is, de ma meg kell tennünk ezen ígéretet, hiszen Apponyi Albert gróf is ezzel argumentál ma a békekonferencián, és erre fogja alapítani a népszavazást célzó kérését”. A miniszterek végül jóváhagyták a javaslatot.

A magyar delegáció január 14-én átadott bemutatkozó jegyzékében arra kérte a békekonferenciát, hogy „adjon a magyar népnek és a magyar földön élő nemzetiségeknek alkalmat arra, hogy megbeszélés és kölcsönös megegyezés útján maguk szabják meg jövendő életüknek és viszonyuknak kereteit”. Emellett a népszavazás megtartása mellett is érvelve a jegyzékben kifejtették, hogy „azt a kérést, hogy az érdekelt lakosság plebiscitumban megkérdeztessék, nem hisszük, hogy vissza lehessen vetni”.

Apponyiék másnap kézhez kapták a békeszerződés tervezett szövegét, amely annak ellenére, hogy sejteni lehetett a tartalmát mégis sokkolóan hatott a küldöttség tagjaira. A gróf egy nappal később megkapta az esélyt a reagálásra, amikor a legendás békeexpozéjával jobb belátásra akarta bírni a döntnököket. A delegáció átmenetileg hazatért, hogy január 21-én beszámoljon a kormánynak a kapott békefeltételekről. Csernoch János számára nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetiségeknek ígért önrendelkezést a győztes hatalmak nem fogják megadni. Egyházi kapcsolatait kihasználva megpróbált a francia politikai élet szereplőire hatást gyakorolni. Február 2-án levelet írt Léon-Adolphe Amette párizsi érseknek, amelyben kifejtette, hogy az elszakítandó területek magyar és más nemzetiségű katolikus hívei a román és szerb ortodox egyház, valamint a cseh pánszlávizmus eszméjének „igája alatt fognak sínylődni”.

Amette érsek február 2-i levelével először még kitérő választ adott és kijelentette, hogy „E konferenciával sajnos nincs kapcsolatom, így ott nem tudok az Ön országa katolikus egyházának védelmére kelni”. Azonban február 22-én egy újabb levelet küldött Csernoch Jánosnak, amelyben leírta, hogy üzenetét továbbította Jules Cambonnak a Nagykövetek Tanácsa elnökének, valamint mellékelte az általa küldött választ is. Cambon levele azonban nem adott okot az örömre, mert az elnök kifejtette, hogy „olyan megállapodásokat nem lehet napirendre venni, amelyek már a Hatalmak aláírását viselik, s amelyek némelyikét már végre is hajtották”.

Ez a válasz nyilvánvalóvá tette az esztergomi érsek számára, hogy a francia döntnökök nem hajlandóak a magyar igényeket még megfontolás tárgyává sem tenni, így a végső határvonalak kialakításába nem lehetett beleszólásunk. Csernoch János 1920 júliusában tett római útján a határon túlra került egyházmegyei területek hovatartozásának kérdésében megpróbálta elérni a magyar egyházpolitikai befolyás fenntartását. A Szentszék részéről azt a választ kapta, hogy halogatni fogják a rendezést, de az esztergomi érsek tisztában volt vele, hogy hosszútávon az egyházmegyék feldarabolása nem elkerülhető.

 

Ivancsó Ádám

AKAUKÁZUSIKÁOSZ
2019. június 17.

Az I. világháborút lezáró békék területrendezési kísérletei olyan napjainkig tartó konfliktusokat generáltak, amelyek hatásait a ma már független kaukázusi államok még mindig magukon viselik.

Hivatalosan 1918. november 11-én ért véget az I. világháború, amikor a nyugati fronton a német hadsereg letette a fegyvert és a compiègne-i erdőben fegyverszünetet kötött az antant hatalmak képviselőivel. A harcok azonban ezzel nem értek véget. Az európai kontinens addig soha nem látott polgárháborúba keveredett és a széteső, valamint a győztes hatalmak által szétvert régi rend utáni hatalmi vákuumban az elkövetkező években nemzetiségek és ideológiák csaptak össze. Évszázadok óta fennálló birodalmak és kormányzati formák szűntek meg, és Írországtól a Kaukázusig, a Baltikumtól a Közel-Keletig az összeomló régi és a létrejövő új világ között véres „átmenet” zajlott le.

Nem volt ez máshogy a Kaukázus esetében sem, amely két nagy birodalom határán feküdt. Az Oszmán Birodalom és az Orosz Birodalom évszázadokon keresztül vívott harcot a terület uralmáért, amelyet az I. világháborúban is folytattak. Az Oszmán Birodalom 1914. október 29-én csatlakozott a központi hatalmakhoz, hogy a korábban elvesztett kaukázusi területeit visszaszerezze az oroszoktól. Az oszmán hadba lépés nem csupán a zsákmányszerzést célozta. A Nagy Háborút megelőző évtizedekben az Oszmán Birodalmat a későbbi antant hatalmak és Oroszország is fel kívánta számolni, hogy a stratégiailag fontos fekete-tengeri kikötőit és az ásványkincsekben gazdag közel-keleti területeit ellenőrzésük alá vonhassák.

Az I. világháború egyik elfeledett, de fontos frontja volt a kaukázusi, ahol 1914 kora őszétől a háború végső napjaiig az orosz és az oszmán haderők élet-halál harcot vívtak. Ahogy a nyugati fronton a németek nem tudtak gyors és döntő vereséget mérni az antant hatalmakra, úgy a kaukázusi fronton az oroszok sem tudták gyorsan megsemmisíteni az oszmán erőket és állásháború kezdődött a felek között, amelyet négy éven keresztül vívtak váltakozó szerencsével.

A két hatalmi tömb vezetői az Oszmán és az Orosz Birodalmat tartották az ellenfél szövetségi rendszere gyenge pontjának, így minden fegyvert bevetettek, még a titkosszolgálataikat is, hogy mind az oroszok, mind az oszmánok idő előtt kiessenek a háborúból. Az 1917-ben összeomló cári rendszert követő Ideiglenes Kormány és a hatalmat tőlük puccsal átvevő bolsevikok is folytatták a harcot az Oszmán Birodalommal a Kaukázus ellenőrzéséért. A helyzet akkor változott meg gyökeresen, amikor a közel-keleti fronton az Oszmán Birodalom is végső vereséget szenvedett és összeomlott. A Kaukázuson, amely addig két birodalom határa volt, hatalmi vákuum keletkezett. Oroszországban a hatalomért véres polgárháborút folytattak a fehérek és a vörösök, az antant hatalmak (britek, franciák, olaszok, görögök) pedig a szétesett Oszmán Birodalom módszeres megszállásába és felosztásába kezdtek.

A Kaukázus területén élő kis népek elérkezettnek látták az időt, hogy végre kikiálthassák függetlenségüket. 1918. február 24-én Nyikolaj Csheidze grúz politikus vezetésével létrehozták a Transzkaukázusi Demokratikus Szövetségi Köztársaságot, hogy a területet külső hatalmaktól mentesen az ott élő népek együttesen kormányozhassák. A Köztársaságot az 1918. március 3-án megkötött breszt-litovszki békében a központi hatalmak hallgatólagosan elismerték, de kikötötték, hogy – az akkor még fennálló – Oszmán Birodalommal rendezze területi vitáit. A tárgyalások gyorsan holtpontra jutottak és szinte egyidejűleg a nemzetiségek egymással versengve mondták ki függetlenségüket. Grúzia 1918. május 26-án, Örményország és Azerbajdzsán pedig 1918. május 28-án deklarálta függetlenségét az Orosz Birodalomtól (Dagesztán, amely nem volt tagja az említett Köztársaságnak már 1917. december 21-én deklarálta függetlenségét) és ezáltal a Transzkaukázusi Köztársaság megszűnt létezni.

Az első világháború vége után az antant hatalmaktól, a Woodrow Wilson amerikai elnök által meghirdetett nemzetek önrendelkezési elvének meghirdetésével, a kaukázusi államok függetlenségükre jóváhagyást kaptak. Ahogy más területek esetében, az antant célja itt is a zsákmányszerzés volt, mindössze a független kis államokat használták fel arra, hogy a „piszkos munkát” helyettük végezzék el, így a török, és az orosz polgárháborúban szembenálló vörös vagy fehér befolyástól megtisztítsák a területet, ahogy azt korábban az arab függetlenség támogatásával is tették.

A helyzet a Kaukázusban azonban merőben más volt, mint az Arab-félszigeten. Az új, bizonytalan lábakon álló szegény államok, amelyek alig tudtak megbirkózni a menekültekkel, lehet, hogy túlélték volna a fegyverben maradt független katonák fosztogatásait, az oszmán és orosz seregből ott maradt dezertálókat, a járványokat és az éhséget, de a nemzeti eltérések miatt egymással is háborúba sodródtak. Mindamellett, hogy harcolniuk kellett a Gyenyikin tábornok vezette fehér erőkkel, a Moszkva által támogatott helyi bolsevikokkal és az Atatürk vezette török nacionalista erőkkel is.

Támogatást egyedül az antant hatalmaktól, főleg a Brit Birodalomtól várhattak volna. 1918 végén a brit csapatok Mezopotámiából a Kaszpi-tenger nyugati partja felé haladtak, hogy elfoglalják az Azerbajdzsán területén fekvő Bakut és olajmezőit. Három hadosztályt már korábban átvezényeltek Konstantinápolyból a Fekete-tenger keleti partvidékére – ahol a fontos kikötő, Batumi feküdt Grúziában – hogy átvegye ott az irányítást. 1919 elejére a britek felügyelete alatt állt a Kaukázuson átvezető összekötő vasút is. A britek szándékai viszont nem a kaukázusi nemzetek önrendelkezésének garantálása volt, hanem a kaszpi-tengeri olajhoz való hozzáférés és az Indiába vezető út biztosítása. 1919-re a bolsevik fenyegetés is hozzáadódott a britek érdekeihez, ahogy azt Lord Curzon a békekonferencián megfogalmazta: „a térséget nem szolgáltathatjuk ki olyan vademberek hordáinak, akikben nincs mérséklet, és eltökéltek, hogy minden törvényt megsemmisítsenek”. Több kollégája viszont ellenezte a kaukázusi nemzetek támogatását a bolsevikokkal szemben. „Mit számít – kérdezte Arthur Balfour – ha a Kaukázust rosszul kormányozzák?” Curzon érveire miszerint a nemzetállamokat kellene támogatni, a következőt válaszolta: „Hagyjuk, hadd vágják el egymás torkát, én ezt támogatom abszolút”.

Curzon minden próbálkozása ellenére a Lloyd George vezette brit politika is Balfour véleményét osztotta, túl terhesnek találta a régióval kapcsolatos kötelezettségvállalást: „Annál jobb minél gyorsabban eltűnünk a Kaukázusból”. – tanácsolta Henry Wilson a brit miniszterelnöknek. Júniusban Lloyd George kormánya úgy döntött, hogy minden csapatot kivon a térségből és magára hagyja a Kaukázust. Curzonnak annyit sikerült elérnie, hogy Gyenyikin tábornok fegyverekért cserébe megígérte, nem nyúl a független köztársaságokhoz és elismeri azokat. A békekonferencián még felvetődött az az ötlet, hogy az olaszok vegyék át az irányítást, de ettől Woodrow Wilson elnök a Fiumében tapasztaltak miatt kategorikusan elzárkózott. Lloyd George döntése a birodalmon belül is sokakat felkavart: „a brit birodalom köreiben heves ellenérzéssel viseltetnek, hogy sorsára hagyjunk olyan nemzeteket, amelyek ügyét felkaroltuk. Lelketlenségről tanúskodik, ha éppen abban a pillanatban vonjuk ki erőinket a Kaukázusból, amikor a jelentések öldöklésről árulkodnak”. – írta Lloyd George-nak Hankey, a kormány titkára.

Ettől függetlenül a csapatkivonásokat végrehajtották, és attól félve, hogy Gyenyikint feldühítik, Nagy-Britannia a kaukázusi köztársaságok elismerésétől is tartózkodott. A britek végül csak 1920 januárjában ismerték el őket és küldtek nekik fegyvereket, miután kétségtelenné vált, hogy a térségben a fehéreknek végük, és a bolsevik csapatok előtt megnyílt az út a Kaukázus katonai megszállására. A brit hadügyminisztérium ekkor kanadai Ross típusú puskákat küldött, amelyek arról voltak nevezetesek, hogy még tökéletes körülmények között is képesek voltak beragadni.

Eközben Kemal Atatürk és csapatai egyre jobban megerősödtek Anatóliában: a bolsevikok és a törökök tárgyalásokat kezdtek egymás között a térség felosztása kapcsán. Kemal ugyan nem volt kommunista érzelmű, de a bolsevikok az ellenségei, az antant pedig az ellenfelei voltak. Felismerte, hogy csak a független köztársaságok, Örményország, Grúzia és Azerbajdzsán, akadályozzák, hogy a törökök és a bolsevikok közös frontot alkothassanak az országaikat szétszabdalni kívánó antant hatalmakkal szemben. A bolsevikok, akik ugyanúgy az antant esküdt ellenségeinek számítottak, szintén hasonló álláspontot képviseltek, ezért fegyvereket és aranyat szállítottak a törököknek, aminek fejében Atatürkék beleegyeztek a kaukázusi köztársaságok bolsevik megszállásába.

Míg az antant San Remóban tárgyalt, a bolsevikok 1920. április 28-án elfoglalták Azerbajdzsánt. Örményországban a kommunisták által szított lázadások törtek ki, és nem sokkal később az örmények (1920. december 2-án) és a grúzok is (1921. február 11-én) szovjet-orosz megszállás alá kerültek. Az antant erejéből mindössze annyira futotta, hogy a Nemzetek Szövetségétől kért védelmet az örmény államnak, de az természetesen semmit nem tehetett a megszállás megakadályozására. 1921-ben már látszott, hogy a Népszövetség erőtlen. Az antant ekkor az Egyesült Államokhoz fordult, hogy nyújtson védelmet a kaukázusi köztársaságoknak. Az ekkor már súlyos beteg Wilson elnök a kongresszus elé tárta az ügyet, de az nagy többséggel leszavazta azt. A későbbiekben az amerikaiakat és a republikánus kongresszust hibáztatták a kaukázusi köztársaságok bukása miatt. A Kaukázusban történtek felelőse viszont a békekonferencia és az antant hatalmak voltak, akiket szokásukhoz híven csak a zsákmányszerzés érdekelt, a nemzetek függetlenségnek támogatása pedig csak ürügy volt, amelynek garantálását másoktól várták el. Ezt fogalmazta meg Henry Cabot Lodge republikánus szenátor is az antant képviselőinek: „Ne gondolja, hogy nem sajnálom Örményországot. Sajnálom, de úgy érzem, van határa annak, hogy mit van joguk ránk hárítani”.

A Kaukázusban keletkezett káoszt az antant saját érdekeire akarta felhasználni, ahogy tette azt más területek esetében is, de régi módszereik a Kaukázusban megbuktak. A korábban a központi hatalmak által támogatott kaukázusi együttműködést elvetették és az egymással rivalizáló nemzetiségek harcát kihasználva akartak profitálni, ahogy korábban gyarmatbirodalmuk kiépítése esetében is tették. Az új világ képviselői viszont összefogtak ellenük. Az Oszmán Birodalom helyén létrejövő Atatürk Törökországa és az Orosz Birodalom romjain felemelkedő, Lenin vezette kommunisták összefogtak és a régi világ hatalmai ellen fordultak. A törökök és oroszok évszázadokon keresztül soha nem fogtak össze semmilyen ügyben, az antant „béketeremtő” politikája viszont sikeresen elérte azt, hogy a két fél története során először érdekszövetségre lépjen egy közös ellenséggel szemben.

Ennek a szövetségnek a levét a kaukázusi nemzetek itták meg, akik addig, az Orosz-, az Oszmán- és a Perzsa Birodalom határán éltek, és történetük során először nyílt lehetőségük a függetlenségre és az önkormányzatra. Az antant rég bevált „oszd meg és uralkodj” politikája viszont a nemzetek együttműködését ellehetetlenítette, aminek köszönhetően nemcsak függetlenségüket vesztették el, de az elkövetkező évszázadban az egymás közti viszály alapjait is megteremtette. A kaukázusi országok a hidegháború végén, a Szovjetunió szétesése után, a 21. század küszöbén, újra elnyerték függetlenségüket. A térség viszont mind a mai napig instabil és azok a száz évvel ezelőtti viszályok határozzák meg, amelyek az első világháború utáni antant-féle „béketeremtésben” gyökereznek.

Nagy Gergely

DUNAIHAJÓBALESETEKANAGYHÁBORÚIDEJÉN
2019. június 12.

Az I. világháború utolsó két évében, azokban a vérzivataros időkben, amikor eleve sok veszteség érte a lakosságot, egymás után két hajószerencsétlenség is történt a Dunán: 1917 és 1918 áprilisában két személyszállító hajó süllyedt el, az áldozatok száma több mint száz főre tehető.

 

A végsőkig kimerült hátország mindennapjait meghatározták azok a szomorú hírek, amelyek a hadszínterekről érkeztek. A szeretteiket hazavárók a háborús időkben rettegve követték nyomon nap, mint nap az újságok híradásait, ami mellé járult még két olyan szörnyű esemény is, amely sötétre színezte a hátország hangulatát.

 

1917. április 10-én késő este a Budapest–Belgrád vonalon közlekedő Zrínyi személyszállító gőzös hamarabb indult el állomásától, a Petőfi tértől, majd hamarosan Téténynél a Viktória nevű vontatóhajóval frontálisan ütközött. A hajón a becslések szerint 600-nál is több személy utazott. Húsvét alkalmából sok család a fővárosban kirándult, a katonák is hazatértek a frontról, hogy szeretteikkel töltsék az időt. A fedélzeten így többségében családok tartózkodtak, a másodosztályon pedig rogyásig megzsúfolt áruikkal a kereskedők, piaci kofák foglaltak helyet. Az ütközés olyan szerencsétlenül esett, hogy másfél perc sem telt és a Zrínyi alsó része víz alá merült. A hajóskapitány, Marinich Mario lélekjelenlétét megőrizve egy Csepel-sziget melletti zátonyra kormányozta a hajót, amivel sikerült elérnie, hogy az áldozatok száma kevesebb legyen.

 

A baleset körülményeiről így tudósított Az Ujság című napilap: „Tizenegy óra után néhány perccel, éppen a nagytétényi sertéshizlalóval szemben egyszintben járt a hajó, amikor a távolban megpillantottak egy fehér fényt. Egy lámpa égett, tehát – hajós utasítás szerint – dereglyének kell lenni, – gondolták a Zrínyin. Alig hogy megpillantották a fényt, felbúgott a sziréna átható, sivító hangja s a következő percben hatalmas recsegés-ropogás történt: összeütközés történt”. Az ütközés pillanatában az emberek már éppen lefekvéshez készülődtek, a csattanás hallattán azonban pánik tört ki a fedélzeten, és rémült menekülés kezdődött: „A víz pillanatok alatt elöntötte a termet és alig két perc alatt már derékmagasságot ért el. A kajütökből rohantak ki az emberek, néhányan már hálóöltözetben, mindenki az ajtót akarta elérni, a hol ekkor már leírhatatlan tolongás uralkodott. A szűk és alacsony feljáróajtónál százan is igyekeztek fel a hajó fedélzetére”.

 

A baleset során mindkét hajó súlyosan megsérült. A Zrínyi alsó fertálya víz alá került, az ott tartózkodó embereknek esélyük sem volt a túlélésre. A hajóskapitány és legénysége csónakba ült és Tétényre evezett, hogy a partmenti csendőrségtől kérjenek segítséget, azonban már hajnali 3 óra is elmúlt, mire a mentési munkálatok elindultak. Sorra értek oda a személyszállító hajók, először a Wilhelm, majd a Gizella és a Széchenyi nevű gőzös, akik átvették a fedélzetükre a teljesen átfagyott embereket. A folyóba esett utasok mentésénél nehezítő körülménynek számított az éjszakai sötétség, és a rossz látási viszonyok. Az Ujság így számolt be a rendkívüli helyzetről: „Életbenmaradt emberek elbeszéléséből tudtuk meg, hogy néhány bátor katona mentette meg a legtöbb utast. Egy őrmester parancsolta oda az elsüllyedt hajórészhez a hajófedélzeten és a gépház körül lévő katonákat és ezek teljes egy órán át, amíg csak hangot hallottak, biztos kézzel mindenkit a fedélzetre hoztak.” Budapestre csak reggel 8 órára ért el a katasztrófa híre. Először 13-15 halálos áldozatról beszéltek a hírforrások, majd a későbbiek során a Duna több holttestet a partra vetett. Az Ujság egy héttel későbbi száma ezt a hírt közölte: „Eddig hatvannégy halott került elő, de a csáklyák még mindig a halálkamra mélyét kutatják és egészen bizonyos, hogy a szomorú számsor reggel ismét növekedni fog. Az eddig kifogott halottak számához viszonyítva legalább is hétszáz utast vitt a Zrínyi s immár komoly tényként beszélnek a hatóságok is arról, hogy száz áldozata volt a hajóütközésnek”. A hajó kiemelése is lassan haladt, több mint egy hétig tartott, végül 145 halottat találtak a jármű alsó, víz alá került részében. A jelentésekben ez állt: „A megejtett külső és belső vizsgálatok alapján kétségtelenül meg lehetett állapítani, hogy a sérült hajórész elsüllyedése, a víznek beáramlása a hajótermekbe olyan rohamosan történt, hogy akik ottvesztek, azoknak még idejük sem lehetett a menekülésre gondolni: pár másodperc, talán 1-2 perc alatt vége volt mindennek”.

 

Majdnem napra pontosan egy évvel később, 1918. április 7-én újabb tragikus hajóbaleset történt Dunapentele és Rácalmás között. A Sophie nevű, Budapestről Belgrád felé közlekedő hajó, szembetalálkozott a jóval gyengébb szerkezetű Drina nevű gőzössel. A tragédia az éjszaka kellős közepén történt, hajnali fél 3-kor, így az utasokat álmukban érte a halál. A hajó gyomrában 300 ember tartózkodott. Aki felriadt, az menekülőre fogta, a kialakult pánik nyomán dulakodásra is sor került. „Növelte a zavart a hajó vendéglőse, aki rendet akart tartani a dulakodók között és kezében revolverrel a feljáróhoz állott: – Lelövöm, aki tolakodik!- harsogta le a zsúfolt terembe. – Lelövöm, aki feljön! Nincs semmi baj! – Ellenkezőjét érte el annak, amit akart. Még nagyobb lett a zűrzavar és a rémület”. Ezúttal is a hajóskapitány, Zwipp Lajos gyors helyzetfelismerésén sok emberélet múlt, aki a gőzöst a part felé kormányozta: „A Drina hátsó részével felfutott a baloldali, tassi kőpartra, ott fennakadt, úgy, hogy csak az első része merülhetett el a vízben. Az egész partrafutási manőver alig négy-öt percig tartott. Ha ez nem sikerül, a Drina egészen elsüllyedt volna”. A Sophie nevű hajó könnyebben megsérült az ütközéskor, de sikeresen elérte a partot, majd a túlélőket mentette. A vizsgálatok megindulása után nyilvánvalóvá vált, hogy a Drina utasainak fele vesztette életét a hajószerencsétlenség következtében, hiszen a későbbiek során körülbelül 150 halottat találtak. A baleset körülményeinek tisztázása keretében napvilágra került, hogy a Drina elsőkormányosa, Madács Mihály volt a baleset fő felelőse. Zwipp Lajos hajóskapitány utólag ezt nyilatkozta: „Már csak ötven méternyire voltak a Sophie-tól, amikor rémülten konstatálta, hogy a Drina kormányosa hirtelen félrecsavarja a kormányt és balra fordítja. Kikiáltott a kormányosra, hogy tóduljon azonnal jobbra, de az úgy lászik, nem hallotta. Erre teljes erővel hátra vezényelt, azonban akkor már az összeütközést nem lehetett elkerülni. A hajó eleje másfél perc alatt elsüllyedt. A kapitány hozzálátott a mentéshez s az utolsó percig a hajón maradt. Véleménye szerint a Drina kormányosa hirtelen megőrült”. A vizsgálatok később egyértelműen igazolták, hogy gondatlanságból fakadó emberi és anyagi káreset történt.

 

A sorban egymás után kétszer bekövetkező baleset tanulságait levonták, Szterényi József kereskedelemügyi miniszter a dunai személyforgalomra vonatkozó szigorú szabályokat léptetett életbe az utasok életének biztosítása érdekében. A reformok kidolgozására a vasúti és hajózási főfelügyelőséget kérte fel. A korabeli híradások az alábbiakban így részletezték az újításokat: „A hajók elsüllyesztésének megakadályozására a hajók alsó részében vízmentes választófalak lesznek, aminek az a következménye, hogy csak egy-egy szakasz telhet meg vízzel. Tökéletes mentőeszközökkel kell minden személyszállító hajót fölszerelni. Az utasok számának megfelelő mentőcsónakokkal kell a hajókat ellátni. Elrendelte a miniszter a lépcsők ki szélesítését. A tűzoltóberendezéseket is egészen át kell alakítani. A kormánykereket a hajó közepén kell elhelyezni a kapitány hídja mögött. Lehetőleg gőzkormányt kell a hajókra szerelni. A lámpákat úgy kell elhelyezni, hogy B kapitányi hídról mindig láthatók legyenek. A tervet az egész Dunára érvényesíteni fogják”. Az I. világháború éveiben e két dunai hajókatasztrófa csak további lelki megterhelést és fájdalmas veszteséget jelentett a hátország lakosainak.

 

Hollósy Katalin

SÖTÉTBESZÁGULDÓOROSZTROJKAV.
2019. június 5.

Cikksorozatunk megelőző részeiben a cári Orosz birodalom bukásának gazdasági, politikai és ideológiai hátterét elemeztük. A folytatásban arra keressük a választ: miért vált parttalanná az erőszak Oroszországban 1917-ben?

„Oroszországban a forradalmi folyamat a káosz önfejlődési törvényei szerint haladt előre, nagy erővel söpörve félre útjából az elvont jogalkotás által emelt összes korlátot”. – írja Vlagyimir Buldakov történész az 1917-et követő évekre vonatkozóan. 1917 februárjának végén Oroszországban összeomlott a központi hatalom, s a helyére álló Ideiglenes Kormány egyszerűen képtelen volt betölteni azt a történelmi szerepet amely az Oroszország történetében ismét jelentkező zavaros időszak (szmuta) idején a feladata lett volna. Maga az összeomlás folyamata nem 1917-ben, de nem is 1914-ben vette kezdetét, azt már az 1905-ös forradalmat követően többen regisztrálták.

Az erőszak a cári birodalomban egyszerre volt jelen, mint a társadalmat feszítő (terrorakciók) és azt összetartó (a központi hatalomnak a politikai helyzet stabilizálása érdekében végrehajtott erőszakos cselekedetei) elem. 1917-ben lényegében minden adott volt ahhoz, hogy az erőszak rövid időn belül parttalanná váljon. Egyrészt az ország belpolitikai helyzete több mint egy évtizede rendezetlen volt, másrészt a világháborús szerepvállalás a végtelenségig meggyengítette mind az országot, mind pedig a társadalmat. Az ínség és a nélkülözés mindennapos jelenség volt, a hadsereg kudarcot kudarcra halmozott, ráadásul óriási veszteségeket szenvedett el. Az 1917-es februári forradalmat követően sem sikerült az ország helyzetét legalább részben stabilizálni. Ez a helyzet egy liberális, az európai politikai hagyomány nyomán politizáló elit részére nem volt alkalmas működési terep. Ez az állapot csak a szélsőséges politikai erőknek kedvezett. Közülük az egyik csoport – a Lenin vezette bolsevikok – pontosan ezt a káoszt kihasználva tudtak hatalomra jutni. Nem volt ez újdonság az orosz történelemben, gondoljunk csak arra, hogy a korábbi zavaros időkben (16. század vége – 17. század eleje), csak a teljes zűrzavar állapotában sikerült két álcárnak is átvennie a hatalmat. Mindez később, a konszolidáció időszakában, így például II. Katalin idejében, már nem sikerült, nem sikerülhetett a magát III. Péter cárnak kiadó Jemeljan Pugacsovnak.

Az erőszak adottsága azonban nem a 19. század második felétől jellemzi a cári birodalom történetét, az jelen van már az orosz történelem kezdeteiben is. „A végtelen, nyitott térségek, síkságok egyfelől pusztították Oroszországot, könnyű zsákmányként kínálva fel mind a keletről, mind a nyugatról érkező hódítóknak, másfelől segítették is az elvesztett terület visszahódításában”. – írja Andrej Szaharov történész. A földrajzi determináció már a kezdetektől jellemezte az orosz történelem menetét, egyben eldöntötte azt is, hogy az itt élő embereknek folyamatosan, vagy tartania kell az erőszaktól, vagy a terjeszkedés és/vagy védekezés érdekében alkalmaznia kell azt. A tatár uralmat követően sem volt olyan évszázad, hogy az orosz fejedelemségek, később a Moszkvai Rusz, majd a pétervári Oroszország ne viselt volna komolyabb háborút védekező, de egyre inkább hódító szándékkal. Gondoljunk a lengyelekkel szembeni konfliktusra, a svédekkel vívott északi háborúra, vagy éppen az idővel menetrendszerűvé váló orosz–török háborúkra. Mindehhez viszonyítva a közel–keleti térség gyarmatosítása, már csak a jéghegy csúcsa volt.

Ezzel párhuzamosan állandó belső feszültség jellemezte az orosz társadalom döntő (több mint 80%-át kitevő) jobbágyságot is. A kisebb vagy nagyobb volumenű jobbágyfelkelések visszatérő elemei a cári birodalom történetének. Ezek a felkelések, a „pugacsovi tradícióra” építve, rendre a felsőbb társadalmi rétegek elleni vérengzésekbe torkollottak, amelyet a hatalom erőszakszervezetei szintén véresen meg is toroltak. A helyzeten nem javított az 1861-ben megkezdődő jobbágyfelszabadítás sem. Beszédes adat: 1906 és 1914 között közel 40.000 parasztlázadást jegyeztek fel – több mint 80.000 áldozattal – az Ohrana (a cári titkosrendőrség) aktáiban. Az állami terrorra reagálva, a 19. század végén kibontakozó forradalmi terror adott választ. 1901-et követően több mint 17.000 ember vált terroristák áldozatává, jellemzően az államhatalom képviselői. Az 1906-ban kihirdetett szükségállapotot követően közel 6.000 embert végeztek ki, több ezer embert pedig börtönbüntetésre vagy kényszermunkára ítéltek. Megjegyzendő, hogy ezek a borzasztó számok, köszönőviszonyban sincsenek az 1917-et követő bolsevik terror áldozatainak számával.

Az erőszak tehát mélyen beágyazódott jelenség volt az orosz társadalom körében. A kollektív traumatizáció sajnálatos módon történelmi adottság az orosz nép esetében, ami évszázadokon keresztül gátja volt a hatékony fejlődésnek, ugyanakkor 1917-et követően, ez az állapot kiváló táptalajt biztosított az erőszak parttalanná válásához. Mindezt elősegítette a három éve zajló totális háború tapasztalata, az éhínség, a tüzelőhiány okozta kiszolgáltatottság, valamint az, hogy a front összeomlása után százezerszámra tértek haza a fegyverrel ellátott katonák, akik szétszóródva a hatalmas országban állandósították a krízist. Ráadásként a háború évei alatt felfutó fegyvergyártás biztosítani tudta az utánpótlást a polgárháborúban megszerveződő csapatok számára, egészen a konfliktus végéig. „Véget ért ez az elátkozott esztendő. De mi jön ezután?” – írta Ivan Bunyin a naplójában, 1918. január 1-én. Valóban, az erőszak java még hátra volt.

Folytatása következik

Balogh Gábor

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!