Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
AZOSZMÁNBIRODALOMSZÉTESÉSEÉSKEMALATATÜRK
2019. április 16.

A Kemal Atatürk vezette Törökország volt az a vesztes állam, amely katasztrofális helyzetből talpra állva sikerrel ragadott fegyvert a megsemmisítő békefeltételekkel szemben.

1914-ben az Oszmán Birodalom a központi hatalmak oldalán csatlakozott az első világháborúhoz és meglepően sikeresen harcolt ahhoz képest, hogy mindenki gyengének tartotta. Az antant jelentősen alábecsülte a törökök szívósságát, és vezetőik úgy vélték, hogy Európa legöregebb birodalma hónapok leforgása alatt összedől a „modern” antant hatalmak támadásai alatt. Ezzel szemben a török katonák Mezopotámiában és Gallipolinál is megszégyenítették a gyors győzelemre számító antantot és a háború végéig három fronton is helytállták az antant offenzíváival szemben. A Közel-Keleten és Trákiában a britek és franciák, míg a kaukázusi fronton a cári Oroszország ellen tartottak ki négy évig. 1918 őszére viszont az Oszmán Birodalom is vereséget szenvedett. A háborús vereség hatására az Oszmán Birodalom is darabjaira hullott. Az arabok lakta területek elszakadtak és az örmények, grúzok, azeriek valamint a kurdok is fellázadtak a török uralom ellen.

Az oszmán kormány 1918 októberében békét kért az antanttól és a fegyverszüneti feltételekről az Égei-tenger egyik szigetén a Brit Birodalom képviselőivel azonnali tárgyalásokat kezdett. Az október 30-án megkötött tűzszüneti feltételek kemények voltak a birodalomra nézve: az antant hatalmak jogot kaptak benne a birodalom stratégiailag fontos területeinek katonai megszállására.

Eközben a hátországban katasztrofális helyzet uralkodott. A fővárosban nem volt szén, éhínség pusztított, a kormány fizetésképtelen volt, az utcákon kitüntetett tisztek citromot árultak, mert nyugdíjuk a súlyos infláció következtében semmit sem ért és egyre több menekült özönlött be a városba. Az antant szövetségesek nem hivatalos befolyási övezetekre osztották fel a várost és megszállták azt. A fővároson kívül, Trákiában és Kis-Ázsiában az antant tisztjei uralkodtak és ellenőrizték a fegyverszünet betartását. A franciák megszállták Kis-Ázsia déli felét és benyomultak a szárazföld belsejébe, a britek az arab területeket és a Kaukázus vidékét vonták katonai ellenőrzésük alá. VI. Mehmed szultán és kormánya semmit sem tett, azonkívül, hogy azt leste, mivel békítheti meg a szövetségeseket. A szövetségesek nem voltak kiengesztelhető hangulatban. A franciák és a britek is elérkezettnek látták az időt, hogy az Oszmán Birodalmat eltöröljék a világ térképéről.

A párizsi békekonferencián mindenki egyetértett abban, hogy a törökökkel szemben minden más hatalom és nép igényét ki kell elégíteni. Az olaszok és a görögök 1919 tavaszán nekiláttak Törökország megszállásának. Az Oszmán Birodalom hivatalos vezetői semmit sem tettek ez ellen, és 1920 augusztus 10-én Sévresben olyan békediktátumot fogadtak el, amely szinte teljesen feldarabolta az Oszmán Birodalmat. A békediktátum értelmében Franciaország és Olaszország megkapta saját befolyási övezetét Anatóliában, Görögországnak odaadták Szmirnát és Trákiát, valamint önálló Örményország jöhetett létre. A megmaradt és jelentősen megcsonkított Törökország kicsi és alárendelt nemzetnek lett besorolva és bár a törökök Konstantinápolyt megtarthatták, a szorosokat nemzetközi felügyelet alá helyezték. Törökország pénzügyeit „nemzetközi”, azaz antant, szakemberek irányították volna és az országon belül Kurdisztán mint autonóm egység jött volna létre.

A békediktátum hatására feléledő török nacionalizmus élére Kemal Atatürk állt, aki meghirdette a nemzeti ellenállást és az ország belsejében (Anatóliában) sereget toborzott. Az antant hatalmak megpróbálták Kemalt elmozdítani helyéről, hogy senki se veszélyeztethesse a megszerzett zsákmányukat, de a fiatal török vezető hatalma csak egyre jobban megerősödött, a török nép támogatását élvezte, és hadereje napról-napra erősebb lett. A sévres-i békét elfogadó kormányt és a tehetetlen szultánt, aki már csak az antant bábjaként szolgált, az Atatürk vezette új török nemzetgyűlés 1920. április 23-án megfosztotta hatalmától, független Törökországot kiáltott ki és meghirdette a török lakta területek egyesítését.


Az események hatására az antant támogatásával Görögország 1920 őszén általános támadást indított Törökország ellen, így a „béketeremtés” utolsó szakasza háborúval ért véget. A kezdeti sikerek ellenére a görögök lassan kifogytak erejükből, és az időközben visszatért Konstantin király a hadseregen belül tisztogatásokat rendezett, így a görög hadsereg 1922 nyarára morálisan és fizikálisan is kimerült. Atatürk stratégiája a görögök kifárasztására sikert aratott és a török csapatok 1922 nyarán sikeres ellentámadásba lendültek át és őszre kiűzték a görög megszállókat a félszigetről, a görög kudarc pedig Nagy-Britanniában megbuktatta Lloyd George miniszterelnököt, aki a „négy nagy béketeremtő” közül még hatalmon volt. Lloyd George-al pártja is megbukott Angliában. Az általa vezetett Liberális Párt addig meghatározta az angol politikai életet, de 1922 után többet nem tudott hatalomra kerülni, helyét ezután egy új politikai erő, a Munkáspárt, vette át.

A Liberális Párt helyére lépett új konzervatív brit kormányzat már a mielőbbi megegyezést és a háború lezárását kereste. 1922 novemberében Lausanne-ban összehívott békekonferencián a „régi világ képviselői” mellett feltűntek újak is, így Olaszországot már Benito Mussolini képviselte és a konferencián Georgij Csicserin külügyi népbiztos vezetésével a Szovjet-Oroszország is részt vett. A tanácskozáson, először az 1919-es párizsi békekonferencia óta, az Egyesült Államok is képviseltette magát. 1919-el szemben viszont egy teljesen más USA lépett vissza a nemzetközi politikába. A Woodrow Wilson helyébe lépő Warren G. Harding vezette új republikánus adminisztráció már félévvel a lausanne-i tanácskozást megelőzően az 1922 februárjában lezárt washingtoni konferencián megmutatta, hogy az Egyesült Államok a nem csupán világ új vezető hatalma kíván lenni, hanem az is lesz.

A lausanne-i konferencia eltért az addigi békerendezésektől, ahogy erről a tárgyalásokat vezető brit külügyminiszter Curzon is fogalmazott: „Ez idáig diktáltuk a feltételeket. Most tárgyalásokat folytatunk erről, méghozzá olyan ellenféllel, akinek van tényleges serege, míg nekünk nincs”. Kemal Atatürknek ügyes húzása volt, hogy személyesen nem jelent meg a konferencián, csak megbízottat küldött, így ő diktálhatott az „erő pozíciójából”. A lausanne-i békeszerződés végül sokkal előnyösebb feltételeket biztosított Törökországnak, mint az azt megelőző sévres-i. Törökország megtarthatta a török lakta területekeit, nem jött létre önálló Örményország és Kurdisztán, az eredetileg kirótt súlyos jóvátételt pedig eltörölték. Mindössze Moszul tartományának hovatartozását hagyták függőben, amely területet 1925-ben a Népszövetség Iraknak ítélt Törökország helyett.


A Kemal Atatürk vezette új Törökország sikere egy új világ kezdetét jelezte, ami gyökeresen átalakította az addig ismert nemzetközi rendet. Az addig a világháború totális győztesének tekintett Nagy-Britannia és Franciaország vezető szerepe megkérdőjeleződött, ugyanis a lausanne-i békekonferencia alakulásában már nem ők diktálták a feltételeket, hanem kénytelenek voltak arról egyeztetni. Lausanne-ban már a Szovjetunió és az Egyesült Államok is szembe kerültek. Előbbi Törökország oldalán a „nyugati antant” szövetségeseket kívánta gyengíteni, míg utóbbi a Szovjetunióval szemben a „nyugati világ” élén mutatkozott.

Nagy Gergely

ASZÁGULDÓOROSZTROJKAII.
2019. április 10.

Az már a háború második évében világos volt sokak előtt, hogy a küzdelem nem egészen úgy alakul, ahogy azt az antant 1914-ben eltervezte. Ezen belül Oroszország sorsa egyenesen kilátástalanná vált 1915-öt követően. Látható jelei voltak, hogy a birodalom rövid időn belül belerokkan a világháborúba.

A folytatásban tovább vizsgáljuk a birodalom felbomlásának folyamatát.

A hatalmi válság 1915-re nem csupán a birodalom fővárosában, de a hadrakelt sereg körében is érzékelhető volt. A cári csapatok nem spóroltak a háború kitörését követően az „élőerővel”. 1915 nyaráig több százezer fős veszteséget könyvelhettek el, beleértve a halottakat, az eltűnteket és a hadifoglyokat is. Egyetlen év alatt közel 60 ezer katonatiszt vesztette életét a frontokon. Ezzel párhuzamosan 1915 júliusáig mintegy 9 millió katonát soroztak, de felmerült a kérdés, ilyen tiszti veszteségek mellett ki fogja kiképezni az új harcosokat, és ki fogja irányítani a hadműveleteket a frontvonalakon? Az orosz hadsereg teljesítményén mindez észrevehető volt, hiszen a gyorstalpalón kiképzett új tiszti állomány, nem állt készen egy modern háború sikeres megvívására.

A magasan képzett tisztek hiánya mellett további fontos elégtelenség volt a modern hadfelszerelés megfelelő mennyiségben való rendelkezésre állása, valamint a hátország „megszervezése”. Oroszország 1914-re nem állt készen a háborúra. Jogosan s némi iróniával jegyzi meg Vaszilij Rozanov filozófus, hogy hazájának a győzelmet a béke idején kellett volna előkészítenie: „A győzelem nem a háborúban, hanem békében teremtődik meg. De mi a békeidőben semmit sem csináltunk, és ha valamit jól tudtunk, hát éppen azt, hogy nem csinálunk semmit”. A filozófus szavai rávilágítanak arra az orosz sajátosságra, amely alapvetően jellemezte a birodalmat az újkori történelemben. Soha sem készült fel a háborúra, de mindig attól várta a belső problémák megoldódását. Így volt ez 1853-at követően a Krímben, így 1904–1905-ben a Csuzimánál és Mandzsúriában. S ugyanez a modell érvényesült az első világháború idején is. A sors fintora, hogy ezekben a háborúkban az oroszok, mindig a technikai civilizáció csúcsán álló hatalmakkal találták magukat szemben. Ez pedig minden esetben megbosszulta magát. „Oroszország soha egyetlen háborúra nem volt és sohasem lesz fölkészülve. – jegyezte meg Ivan Szolonyevics író, újságíró – Erre mi nem vagyunk képesek. 1914-ben Németország, hogy úgy mondjam, abszolút felkészült a háborúra. Ez volt a határa az ország majdnem félévszázados erőkoncentrációjának”. A probléma nem csak abban állt, hogy az orosz politikai elit nem volt képes a háborús viszonyoknak megfelelően megszervezni az ország életét, de emellett a cári hatalomra épülő rendszer képtelen volt választ adni arra a kérdésre, hogy mivégre éri meg az a hatalmas áldozat, amelyet az orosz társadalom meghozott a háború első éve alatt? Adódhat a kérdés, akkor hogyan sikerült az utódállam Szovjetuniónak megnyerni a második világháborút? Egyrészt azért, mert az elsővel ellentétben a második háborúnak, a „honvédő háborúnak” hazafias üzenete volt, másrészt pedig a kommunista elit a polgárháborút követő „béke” éveiben, mesterségesen hadiállapotban tartotta a társadalmat, készülvén egy újabb háborús konfliktusra.

A történelmi tények és a jelen nyilvánvaló realitása ellenére, a hatalompárti értelmiség jelentős része hitt abban, hogy a háború helyreállítja a birodalom megtépázott belső tekintélyét. Ivan Iljin filozófus így írt erről: „Jusson eszünkbe, hogy Oroszország élete nem befejeződik ezzel a háborúval, hanem talán éppen hogy elkezdődik; hogy hatalmas megfeszített és önfeláldozó munka áll előttünk belső önszervezésünkben; hogy Oroszország feladatai nem merülhetnek ki az elkövetkező hónapok háborús erőfeszítéseiben, és ez a háború nem szűkítheti le életperspektíváit”.

Ha megvizsgáljuk a korszak orosz gazdasági fejlődésének adatait, egy dinamikusan gyarapodó ország képe rajzolódik ki előttünk. Így még akár jogosnak is tekinthetnénk Iljin szavait. A növekedési trend a háború alatt sem fejeződött be. A gazdasági növekedés mértéke 1913-hoz viszonyítva 1914-ben 1,2%-al, 1915-ben 13,7%-al, míg 1916-ban 21,5%-al múlta felül a bázisévet. A fegyvergyártás még ezeken a számokon is túltett, elég, ha arra gondolunk, hogy a háború utáni zűrzavarban, a polgárháború idején mindvégig biztosított volt a fegyverek utánpótlása a szemben álló felek részére. A legnagyobb gondok az orosz gazdaság fő profiljával, a mezőgazdasággal voltak. Egy szemléletes példával élve, az orosz vasúti gép- és vagongyártás a háború évei alatt valóságos sikerágazattá vált. Ugyanakkor kenyérgabonára váró vagonok ezrei álltak üresen a rendezőpályaudvarokon, a terméskiesés miatt. Míg a háborút megelőző években a szállítási kapacitás hiánya miatt a gabonakészletek vártak az új vagonokra, addig a háború alatt és azt követően az üres szállítóeszközök vártak a gabonára.

Alig egy évvel a világháború kitörését követően sokak szemében nyilvánvalóvá vált, hogy Oroszország a háborúba való belépésével újabb sötétbe való ugrást hajtott végre. A politikai elit, élén II. Miklós orosz cárral, azonban nem hátrált meg. Az orosz trojka tovább rohant a szakadék felé.

Folytatása következik.

Balogh Gábor

ABAJORTANÁCSKÖZTÁRSASÁG
2019. április 8.

Felbuzdulva a magyarországi példán, 100 évvel ezelőtt, 1919. április 7-én létrejött a Bajor Tanácsköztársaság, ami tiszavirág életűnek bizonyult: megalapítóinak még egy hónapig sem sikerült életben tartaniuk.

A 20. század elején Bajorországban erőteljes iparosodási folyamat ment végbe, Németország e régiójában a népesség száma elérte a 6 millió főt, mindamellett, hogy a főváros, München pedig a maga 600 ezres lélekszámával a birodalom harmadik legnagyobb városává nőtte ki magát. Az I. világháború éveiben a hadiállapot itt is kényszergazdálkodást szült, az állam haditermelés céljából üzemeket telepített Bajorországba. Többek között itt üzemelt a Krupp Művek egyik leányvállalata, ugyanakkor ide telepítették a Bajor Motor Műveket, ami a német autó- és repülőgépgyártás egyik legfontosabb üzemének számított a Nagy Háborúban. Az 1917-ben létrejött bajor Lloyd Részvénytársaság nagyszámú gőz-, motor- és olajtankhajóból álló flottájával a dunai hajózás egyik legjelentősebb vállalatát jelentette. A háború éveiben tehát a gazdasági mutatók jelentősen megugrottak, az üzemekben foglalkoztatott munkásság pedig összetömörülése révén jobban szervezhetőbbé, mozgósíthatóbbá vált. A gazdasági térnyerés miatt Bajorország sokat jelentett a német államnak, de ugyanannyit a bajoroknak: ha tehették volna, szívesen kiszakadtak volna a birodalom testéből.

Az I. világháború befejezése sokkolóan hatott a bajor gazdaságra, megszűntek a hadimegrendelések, egyre nagyobb gondot okozott a szénhiány. Nagyarányú elbocsátásokra került sor, a munkanélküliek száma pár hónap leforgása alatt drasztikusan megnőtt (1919 januárjában, Münchenben kb. 18 ezer főt érintett, míg márciusban ez a szám már elérte a 30 ezret is). Tömegek maradtak megélhetés nélkül, ugyanakkor Münchenben különösen nagy gondot jelentett, hogy nem volt elegendő lakás, és az árak folyamatosan emelkedtek, ami nem állt egyenlő arányban a munkabérrel. A tömegek elégedetlenségének élére a szociáldemokraták álltak. Bajorországban dőlt meg elsőként a monarchia: 1918 novemberében a Wittelsbachoknak távozniuk kellett. A szociáldemokrata Kurt Eisner kikiáltotta a Szabad Bajor Államot. Thomas Mann naplójában erre az időszakra így emlékezett: „1918 novemberében Németország-szerte tüntetések és felvonulások zajlottak. Münchenben is forradalom tört ki és megalakult a bajorországi „demokratikus és szocialista köztársaság”, követelték a császár és a trónörökös lemondását. Az eufória nem kímélte az üzleteket sem, a felvonulók kifosztották a boltokat, elvitték az élelmet, a meleg ruhákat. A katonaság elhagyta helyét, és hazaindult. A város egyes helyein tűzharcok folytak. A rend és a fegyelem teljes mértékben megszűnt”. Kurt Eisner nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ellentmondásos politikája tovább növelte az elégedetlenséget. Münchenben szélsőbaloldali szervezkedés indult el, az itteni spartakisták 1918. december 11-én jelentették be megalakulásukat, egy hónappal később pedig létrehozták a kommunista pártot. Ekkoriban még nem tudtak szélesebb néprétegeket megszólítani, hiszen Németország viszonylatában az anarchisták itt találtak a legtöbb támogatóra (1918 decemberében sikertelen puccsot kíséreltek meg Erich Mühsammal az élen).

1919. január 12-én a Landtag választásokon a Bajor Néppárt a parasztság támogatásával előnyre tett szert a szociáldemokratákkal szemben. A kommunisták bojkottálták a választást, így emiatt támogatottsági arányukról nincs adat. A szociáldemokraták törekedtek arra, hogy a kommunistákkal egyesülve megtarthassák a hatalmat. Az ingatag és rendkívül feszült politikai helyzetben újabb Landtag választásokat tartottak volna, 1919. február 21-én. Aznap Kurt Eisner lemondását kívánta bejelenteni, de odafelé menet merénylet áldozata lett. A Landtagban is lövöldözésre került sor: megsebesült Erhard Auer, szociáldemokrata vezető, valamint sérüléseibe belehalt a Bajor Néppárt egyik képviselője. A választásokat el kellett halasztani, a rémült képviselők elhagyták az épületet. Ezután Bajorországban sztrájk tört ki, Kurt Eisner temetése pedig politikai tömegtüntetéssé változott. A Központi Tanács irányította a tartományt, ami politikailag vegyes összetételű volt, s tanácskongresszusokon hozta meg javaslatait. Ez idő alatt a Landtag nem ülhetett össze, legközelebb csak március 17-én, amikor a szociáldemokrata Johannes Hoffmant választotta meg miniszterelnöknek. A balratolódás folyamata azonban felgyorsult: a megszerveződött müncheni munkásságban keserű szájízt hagyott a Központi Tanács tevékenysége, de a Landtag által kinevezett kormányt sem volt hajlandó elismerni. A baloldali gondolkodók közül Ernst Toller drámaírót választották meg a müncheni pártszervezet elnökévé. Érdekes elegy szerveződött: kommunista és anarchista szemléletű emberek közeledtek egymáshoz, mint például Max Levien, vagy Erich Mühsam. Amikor Eugen Leviné márciusban megérkezett Bajorországba, ő fogta össze a kommunista csoportot, aktivizálta a szervezet működését.

Az 1919. március 21-én létrejött Magyarországi Tanácsköztársaság híre bombaként robbant. Erich Mühsam visszaemlékezésében így írt erről: „A proletariátus túláradó lelkesedéssel üdvözölte… Ujjongó helyeslés fogadta a gyűlés szónokainak azt a felhívását, hogy kövessék a magyar példát.. Szinte naponta zajlottak le hatalmas tömeggyűlések, amelyeken megvitatták a proletárforradalom kilátásait, és amelyek mindig azzal a reménnyel zárultak, hogy a Bajor Tanácsköztársaság eszméje rövid időn belül megvalósítható”. Élénk távirati levelezés folyt a magyarországi proletárdiktatúra szerveivel. Április 2-án Kun Béla személyesen is Münchenbe látogatott. Április 7-én Ernst Niekisch, Gustav Landauer és Erich Mühsam felhívást közölt, melyben közölték, hogy győzött a bajorországi Tanácsköztársaság. Hoffmann miniszterelnök még aznap Bambergbe menekült. Felhívásuk így hangzott: „A Bajor Tanácsköztársaság az orosz és a magyar nép példáját követi. Azonnal testvéri kapcsolatot létesít velük. Ezzel szemben minden együttműködést elutasít Ebert, Scheidemann, Noske, Erzberger megvetendő kormányával, mivel az a szocialista köztársaság lobogója alatt a gyalázatban összeomlott német császári birodalom imperialista-kapitalista üzelmeit folytatja”. Rövidesen világossá vált, hogy az általuk létrehozott proletárdiktatúra csak névleges, a hatalommal pedig nem tudnak mit kezdeni. A kommunisták nehezményezték, hogy kihagyták őket, ezért április 12-ről 13-ra virradó éjszakán Rudolf Egelhofer matróz vezetésével (ún. „virágvasárnapi puccs”) elfoglalták a főpályaudvart, majd Eugen Leviné vette át a hatalmat, és megkezdte a tényleges tanácsköztársaság kiépítését: megalapították a Vörös Hadsereget, április végére mintegy 30 ezer embert fegyvereztek fel. Könyörtelenül felléptek a hatalom ellenségei ellen. Messzemenő reményük az volt, hogy Ausztriában is megalakul a proletárdiktatúra, és így három szövetségből álló (Ausztria, Magyarország és Bajorország) Duna-konföderáció jöhet létre. Eközben a Bambergben tartózkodó Hoffmann-kormány visszatérését tervezte, ehhez segítséget kért a birodalmi kormánytól.

Három napig tartó harc után 1919. május 3-án a Freikorps nevű radikális szabadcsapatok 30 ezer fős alakulata Franz Ritter von Epp vezetésével és a berlini szociáldemokrata kormány 9 ezer fős hadserege véget vetettek a proletárdiktatúrának. Közös erővel visszaszerezték Münchent, majd megkezdődött a bűnösök felelősségre vonása: Gustav Landauert még május első napjaiban megölték, júniusban Eugen Leviné-t több társával együtt kivégezték, a többi vezető pedig börtönbe került. A radikalizmus csíráját azonban nem sikerült kiirtani, amelyből a nemzetiszocializmus is sarjadt. Csak pár évnek kellett eltelnie, hogy 1923-ban, Adolf Hitler első sikertelen politikai hatalomátvétel kísérletére, a müncheni sörpuccsra sor kerüljön.

Hollósy Katalin

AZELSŐÓRAÁTÁLLÍTÁSMAGYARORSZÁGON
2019. április 3.

Az Európai Unió tagállamainak 2021-ig kell döntést hozniuk arról, hogy melyik időszámítást használják majd a későbbiekben. Kevesen tudják, hogy a nyári időszámítás bevezetése is egy a sok I. világháború idején bevezetett újítás közül, amelyet energiamegtakarítás céljából rendeltek el. Magyarországon a nyári időszámítási rendszert 1957-ben megszüntették, majd csak 1980-ban, az 1973-as nagy olajválság hatása miatt vezették be újra.

1784-ben Benjamin Franklin vetette fel először a nyári időszámításra vonatkozó ötletét, de ennek megvalósítása több évszázadot váratott magára. Elsőként az Egyesült Királyságban tárgyaltak róla, majd végül az Alsóház leszavazta a javaslatot. Széleskörű elfogadására a Nagy Háború második évében, 1916-ban került sor: a Német Császárságban, majd szövetségese példájához igazodva az Osztrák–Magyar Monarchiában is bevezetésre került.

Magyarország részéről Berlinben 1916. április 7–8-án zajlottak tárgyalások az új időszámítás bevezetéséről: a magyar kormányt Horváth Károly miniszteri tanácsos képviselte, a MÁV nevében pedig Ring Izsó, a Vasúti és Hajózási Főfelügyelőség vezetője tárgyalt. Az Est 1916. április 13-i számában a lakosság tudomására hozták, hogy az új nyári időszámítást április 30-án éjjel 11 órára ütemezik, az óra mutatóját egy órával későbbre, 12 órára igazítják, és jelezték, hogy ez a rendszer szeptember 30-ig éjfélig lesz érvényben, ezután ismét visszatérnek a téli időszámításra. Horváth Károly így indokolta a döntést: „Erre az intézkedésre Németország kényszerít bennünket, helyesebben a gazdasági és közlekedési érintkezés, amely közöttünk és Németország között fennáll”. A továbbiakban a miniszteri tanácsos felhívta a figyelmet arra, hogy a mezőgazdaságban, valamint az iparban az egy órával korábbi munkakezdésből óriási előnyök származhatnak: „Németországban kiszámították, hogy május elsejétől október elsejéig ez az egy órai időeltolás nyolcvan millió márka értéken világító anyag megtakarítással jár, a magyar és az osztrák monarchiában pedig csupán világító anyagban ötvenhat millió koronát lehet megtakarítani”.

A vasúti utazás szempontjából a menetidő megrövidülésére hivatkoztak, amit az alábbi módon képzeltek el: „Valószínűnek tartom, hogy a keleti vasutakon még további időmegtakarításban is lesz részünk és még rövidebb idő alatt tudunk eljutni Konstantinápolyba. Berlinben különben a legnagyobb előzékenységgel bántak velünk, minden tekintetben a kezünkre jártak”. Kotányi Zsigmond a MÁV elnökhelyettese Az Est munkatársának pár nappal később így magyarázta az óraátállítás gyakorlati megvalósulását: „A legtöbb vonat május elsején reggel a már kiigazított óra szerint egy órai késéssel fog a végállomásra beérkezni. A helyi vonatoknál, melyek május elsején a kora reggeli órákban indulnak, ily késés nem fog beállani, mert ezek már az igazított időben fognak elindulni és ezen óra szerint fognak a menetrend szerinti időben beérkezni, a végállomásra. A már megszerkesztett és kinyomtatott menetrenden természetesen semmiféle változás nem fog megtörténni”.

A nyári időszámítás bevezetésének módja azonban nem volt mindenki számára egyértelmű, nagy zavarodottságot keltett a kor embere számára. Erről tanúskodik egy, Az Est 1916. április 16-i számában megjelent cikk is, ami a színházi világ méltatlankodását jól jellemezte. Itt a következőt olvashatjuk: „Az új nyári időszámítás érzékenyen érinti a színházakat is: hiszen tudvalevő, hogy az utóbbi években a színházak hét óráról és fél nyolcról nyolc órára tolták az előadások kezdetét, mert a tapasztalat azt bizonyította, hogy a közönség a nappali világosságban nem igen szeret színházba járni, a nyári hónapokban pedig csak nyolc óra körül sötétedik. Az új időszámítás azonban Magyarország életrendjét most egy órával előbbre tolja: az esti nyolc óra május elsejétől kezdve megszokott életmódunk szerint csak hét óra lesz, vagyis a színházi előadások számára olyan időpont, a melyet az elmúlt nyári időszakokban a színigazgatók nagyon korainak tartottak. A cikk írója érdekességként kiemelte, hogy az április 30-i előadásokon tehát a közönség egy órával később fog távozni a színházi előadásokról: „Így lesz ez például a Nemzeti Színházban, ahol április 30-án Hamletet fogják játszani, amely a világirodalomnak nemcsak egyik legszebb, hanem egyik leghosszabb remeke is. A Hamlet ezek szerint fél nyolckor fog kezdődni és nem, mint rendesen, fél tizenkettőkor, hanem – már az új időszámítás szerint – egy órával kérőbben tehát már másnap, éjfél után fél egy órakor fog végződni”.

Egy csillagász is felháborodásának adott hangot, amit szintén a fent említett napilap közölt le: „Az emberekkel aránylag könnyen lehet beszélni, a Napot azonban nem tudjuk megállítani; az továbbra is régi megszokott idejében fog delelni, ha óránk másképpen mutat is. Az egyetlen pontosan járó óra a csillagos ég és a Nap rajta a főmutató; s minthogy ehhez emberi kezek nem nyúlhatnak, minden földi óraszerkeretet ehhez az egyhez igazítunk”. Úgy vélte, hogy egyszerűbb lenne a munkaidőt hamarabb megkezdeni és hamarabb is abbahagyni, valamint badarságnak tartotta a menetidő megrövidülésére tett megállapítást. Napokkal később egy ógyallai csillagász így válaszolt a levelére: „Rendkívüli időket élünk, melyek rendkívüli intézkedéseket involválnak. Ezért az időszámítás időleges változtatásánál-; szükségessége mellett vagy ellen a gazdasági vonatkozások egész komplexumának, valamint a tervezett változtatásból várható gazdasági előnyöknek ismeretje nélkül nehéz komolyan nyilatkozni”. Egy aradi kocsmáros, Lővy Ignác személyesen Tisza Istvánnak címezte levelét, amelyben aggodalmát fejezte ki, hogy vendéglője jövedelmére károsan hat majd az egy óra idővesztés. A miniszterelnök személyesen válaszolt a levelére: „Tisztelt Uram! Azt hiszem, tévedésben van, ha azt gondolja, hogy az időszámításnak május 1-re tervezett megváltoztatása bárminő hatással lesz a vendéglő-üzletre. Az emberek éppen azokban a névleges órákban fognak felkelni, étkezni, lefeküdni, mint eddig tették és rövid idő alatt elfelejtkeznek arról, hogy a naphoz viszonyítva, tulajdonképpen egy órával történt előbb minden”.

Az óraátállítás megtörténte után még május első napjaiban cikkeztek erről a lapok, de aztán az erről szóló híradások teljesen megszűntek. Az 1916. szeptember 30-i téli időszámításra történő átállás már nem bírt ekkora hírértékkel.

Hollósy Katalin

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!