Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
Afélévezredesoroszálom:„Cárgrád”III.
2019. október 14.

Cikksorozatunk befejező részében bemutatjuk, miért vált 1917-re ismételten lehetetlenné a fél évezredes orosz álom megvalósítása, Isztambul és a tengerszorosok elfoglalása.

 

Az 1916-os év nem nevezhető a legsikeresebb esztendőnek az antant esetében. Francia és brit katonák tízezrei estek el az év két legnagyobb szabású hadműveletében: a februártól decemberig tartó verduni „vérfürdőben” és a júliustól decemberig húzódó somme-i ütközetekben. Az antant harmadik szövetséges állama, Oroszország, szintén súlyos veszteségeket könyvelhetett el az év végére, viszont az orosz hadtörténet szempontjából kétségkívül 1916 volt a legsikeresebb háborús év.

 

A Bruszilov-offenzívának köszönhetően az oroszok saját nyugati frontjukon jelentős előrenyomulást hajtottak végre, s az év végére az ősi ellenség, az Oszmán birodalom körül is szorult az orosz hurok mind a tengeren, mind a szárazföldön. A belpolitikai helyzet kilátástalanságát nem számítva, sokak szemében úgy tűnt, az orosz cári hadsereg számára az 1917-es év az átütő sikerek esztendeje lesz. Az optimisták két tényezővel nem számoltak, egyrészt a fent említett belpolitikai helyzettel, másrészt a katonák demoralizálódásával.

 

Az orosz katonák jelentős része 1917-ben már nem akart tovább harcolni, nem csupán azért mert jogosan féltette az életét, valamint vágyott a szerettei, az otthona után, hanem azért sem, mert a háború kezdetétől fogva szinte senki sem volt aki elmagyarázta volna neki, hogy miért is háborúzik Oroszország, mi az a cél, ami miatt számára ez a háború, a sikeres befejezést követően, minden veszteségét megtéríti majd. A legsikeresebb orosz harctéri parancsnok, az eredményes offenzívának is nevet adó Alekszej Bruszilov, az 1920-as években megjelent önéletírásában szintén ezt tartotta az állami és katonai vezetés legfőbb hibájának. A parancsnok ellenőrző körútjain saját maga is megtapasztalta, hogy az átlag orosz katonának halvány fogalma sem volt arról, hogy miért háborúzik, miért teszi kockára nap, mint nap az életét. Ennek oka az volt, hogy erre senki sem fordított különösebb figyelmet. Az állam szemében a besorozott muzsik – mivel a harcoló alakulatok katonáinak többsége értelemszerűen paraszti származású volt – csupán „parancsvégrehajtó egység” volt, éppen ezért a háborús célokkal kapcsolatos felvilágosítása nem volt releváns a hatalmi elit szempontjából. Csakhogy ezek a „parancsvégrehajtó egységek” gondolkodó és érző emberek voltak, akik nem mellékesen immár a harmadik esztendeje néztek szembe napról-napra a hallállal, érthető, konkrét és megnevezett cél hiányában. Egy ilyen demoralizálódott katonatömeggel nem volt lehetséges releváns fegyvertény elérése.

 

A helyzet, ahogy arra korábbi írásainkban is utaltunk már, érdemben a februári forradalmat követően sem változott. Az Ideiglenes Kormány hatalomra jutása pillanatában biztosította a brit és a francia követeket, hogy továbbra is kitart háborús szövetségesei mellett. Ezt alátámasztandó, Petrográd hivatalos jegyzékben tájékoztatta Londont és Párizst, a háború céljainak változatlanságáról: „Ellenségeink az utóbbi időben igyekeztek viszályt kelteni a nemzetközi kapcsolatokban. Rémhíreket terjesztettek arról, hogy Oroszország hajlandó különbékét kötni a közép-európai monarchiákkal. Az Ideiglenes Kormány által hozott általános rendelkezések teljességgel megfelelnek azoknak a magas rendű eszméknek, melyeket a szövetséges országok államférfiai hirdettek és hirdetnek a mai napig, és amelyek különösen világosan kifejezésre jutottak új szövetségesünk, a hatalmas Atlanti-óceánon túli köztársaság elnökének beszédeiben. Az az össznépi törekvés, hogy a világháborút döntő győzelemre vigyük, csak erősödött, annak a felismerésnek köszönhetően, hogy a közös felelősség egyszerre társadalmi és személyes. Az Ideiglenes Kormány hazánk jogainak védelmében, maradéktalanul teljesíteni fogja a szövetségeseinkkel szemben vállalt kötelezettségeket”. Ennek a szép és kenetteljes diplomáciai szövegnek a lényegét valamivel egyszerűbben de lényegretörőbben fogalmazta meg Pavel Miljukov orosz külügyminiszter: „Teljesen abszurd és bűn lenne lemondani a legnagyobb nyereményéről ennek a háborúnak, a nemzetközi szocializmus humánus és kozmopolita eszméi nevében.”

 

A legnagyobb nyeremény, magyarázni sem kell Isztambul és a tengerszorosok voltak, amelyek hovatartozásáról az 1916-ban megkötött Sykes–Picot–Szazonov egyezmény döntött. S bár az Ideiglenes Kormány hivatalosan szakított a cári kormányzat politikájával, az előző évi egyezményt elismerte, s az abban foglaltak elérése érdekében folytatta is a háborút. Pont azzal nem számolt a petrográdi kabinet, hogy hatalomra jutását azoknak a tüntető, forradalmár tömegeknek köszönheti, akiknek első számú követelése a háború azonnali felfüggesztése volt. Helyesen érzékelték mindezt a bolsevikok, akik nagyon jól tudták, hogy Oroszország 1917 februárját követően már nem ugyanazt a háborút vívta, mint a forradalmat megelőzően. Természetesen lehet arra utalni, hogy közben az ország háborúban állt a központi hatalmakkal, s így az a frontvonal volt az elsődleges, de lázadó, elégedetlenkedő, parancsmegtagadó katonákkal még egy ilyen frontvonalat sem lehet – nem is lehetett – tartani. Oroszország háborúja 1917 tavaszától a belső frontvonalon zajlott, s ezt az Ideiglenes Kormány nem fogadta el, vagy nem akarta elfogadni. Kétséget kizáróan rendkívül nehéz történelmi helyzetben állt Oroszország, ugyanakkor az új területek megszerzését mindennél fontosabbnak tartotta a kormányzat. A kadet párt nyilatkozatban szólította fel az embereket hogy „ne higgyetek azoknak, akik azt állítják, hogy az Ideiglenes Kormány vagy a külügyminiszter hódító háborút folytat. Az ő politikájuk az orosz nép szabadságát, méltóságát és biztonságát oltalmazza. A kormány ereje és szilárdsága a feltétele annak, hogy az államélet új, szabad rendje erős és szilárd legyen”.

 

Ugyanakkor volt egy olyan politikai erő, amely nagyon jól tudta, hogy az Oroszország sorsát valóban eldöntő háborút csak a hátországban lehet megnyerni, egy teljesen más frontvonalon. Ez a politikai erő a szovjeteké volt, azon belül is a bolsevikoké. Lenin és elvtársai a béke ígéretével léptek fel az emberek előtt. Ők tudták a legjobban hogy ez egy tarthatatlan ígéret, de azt is tudták, hogy a hátország megnyerése enélkül nem megy. Cárgrád fél évezredes álma lassan elsüllyedt az 1917-es év zavarosában.

 

Balogh Gábor

SaoirseAzírszabadságII.
2019. október 9.

„Az én álláspontom szerint a terrornak nagyobb terrorral kell találkoznia.”

Maurice Hankey

 

1918-ban az Éamon De Valera vezette Sinn Féin megnyerte a választásokat, megalakult a – csak papíron létező – független ír állam kormánya, amelyre az újonnan létrejött Ír Nemzetgyűlés tagjai felesküdtek. A Brit Birodalom vezetősége nem ismerte el a választásokat, így az írek kénytelenek voltak fegyverrel kivívni függetlenségüket.

A már meglévő zűrzavart tovább súlyosbította, hogy a „smaragd-szigeten” egy sajátságos „kettős hatalom” kezdett kialakulni: az Ír Királyi Rendőrség (Royal Irish Constabulary / RIC) támogatását élvező brit főhatóság a dublini várból irányított, míg ugyanebben a városban ült össze a független ír parlament, amelynek megválasztott tagjai nem voltak hajlandóak elfoglalni helyüket a londoni parlamentben. Az Ír Parlament (Dail Eireann) elnökének a Húsvéti Felkelést vezetőként egyedül túlélő De Valerát választották, fegyveres erőként pedig a mozgalom mögött állt az Ír Köztársasági Hadsereg (Irish Republican Army / IRA), Michael Collins vezetésével.

1919. január 21-én tartotta első ülését a Dail Eireann, ezt követően a londoni válaszlépés nem sokat váratott magára: az ír parlamentet illegálisnak nyilvánították, betiltották működését, vezetői ellen körözést adtak ki, többüket börtönbe zárták. A Sinn Féin szimpatizánsait és a köztársaság-pártiakat folyamatosan zaklatták a hatóságok. Brit elgondolás szerint az írek lázadása a birodalom belső ügye, aminek rendezéséhez elég lesz egy kis rendcsinálás. Ennek érdekében létrehoztak egy kémhálózatot, azonban nem számoltak azzal, hogy a szabadság ügye mellé állt már szinte az egész lakosság. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a kémhálózatba egyre több kettősügynök „szivárgott be”, vagyis a kémek egy jelentős része hasznos információk sokaságával látta el az IRA-t. Ez ellen az angolok úgy próbáltak meg védekezni, hogy újabb ügynököket irányítottak át Angliából és Ulsterből, akiknek az arca még ismeretlen volt a szabadságharcosok számára, de helyismerettel sem rendelkeztek. Emellett a helyi lakosság is gyanakodva tekintett rájuk, bizalom híján pedig értékes adatokkal sem látták el őket. Ezzel szemben Michael Collins kapcsolati hálója keresztül-kasul behálózta az ír szigetet, a nagyobb városokban és a kiesebb vidékeken az összekötők közül többet is ismert, így az IRA teljesen tisztában volt a brit rendfenntartó erők és a hozzájuk hűséges ügynökök hollétével, mozgásával és terveivel.

Ilyen mértékű „hírszerzési” előny birtokában az Ír Köztársasági Hadsereg expeditív gerillaharcot tudott folytatni, sikerrel támadtak laktanyákat és rendőrállomásokat, ezzel pedig jelentős számú fegyvert halmoztak fel. Ugyanakkor nem csak a kifinomult hírszerző tevékenységüknek köszönhették a harc sikerét: egy-egy akció után az IRA katonái gyorsan el tudtak rejtőzni a tömegben, a helyi lakosság pedig teljes mellszélességgel állt mögöttük, számtalanszor bújtatták el őket. Így Londonnak új tervvel kellett előállnia, a paramilitáris erőszakra még annál is radikálisabb paramilitáris erőszakkal kívántak válaszolni.

1920 januárjában a brit kormány hirdetéseket adott fel Anglia-szerte, amelyben olyan férfiakat kerestek, akik készen álltak arra, hogy szembenézzenek egy „durva és veszélyes feladattal”. Mivel a háború végére a munkanélküliség jelentős mértékben megnőtt, és ugyancsak tömegeket érintett az a probléma, hogy a Nagy Háború öldöklő lövészárokharcai után sokan nem találták helyüket a civil életben, így a toborzók sikerrel jártak. Ezzel magyarázható, hogy 1921-ig több, mint 9 000 fő jelentkezett a felhívásra. Az új paramilitáris egységet a koronához hű Ír Királyi Rendőrség kötelékébe vonták, mintegy segédcsapatként, de a nagyszámú jelentkező miatt az egységet nem tudták megfelelő számú RIC egyenruhával ellátni. Így a hadsereg khaki nadrágjából, a sötétzöld RIC és a brit kék rendőrségi egyenruha és kiegészítők keveredéséből egy kinézetre teljesen megkülönböztethető alakulat jött létre, a Black and Tans gúnynévvel ellátott terrorcsapat.

Lloyd George még mindig ragaszkodott hozzá, hogy „az írországi helyzet rendezésének feladata rendőri feladat”, illetve megfogalmazta, hogy „lázadók ellen nem hirdetünk háborút”. Így alakult ki az a furcsa helyzet, hogy a katonáknak rendfenntartó szolgálatot kellett teljesíteniük, míg a rendőrség alá tartozó „feketebarna” egység pedig katonai ruhában játszott rendőri szerepet. A Black and Tans tagjai tömegesen hajtottak végre megtorló akciókat, égettek fel tanyákat és lakóházakat, az IRA-val való kapcsolat gyanújába keveredő embereket pedig kérdés nélkül lelőtték. Noha Írországban mintegy 60 000 főnyi hivatalos sereg és 9 000 Black and Tans katona tartózkodott, a bestiális cselekedetek sűrűsége miatt gyakran összemosták az ott szolgáló különféle alakulatokat, Nagy-Britanniában pedig évtizedekkel később is sértésként használták a kifejezést.


1920 augusztusában a feketebarnák Belfastban léptek működésbe, hogy a helyi katolikus lakosság ellenállását megtörjék, 23-án éjjel katolikusok által lakott épületeket és birtokolt üzleteket vertek szét, az utcára csődült embereket, gyerekeket, nőket és időseket válogatás nélkül ütlegelték botokkal. Az akciót egy héttel később megismételték, aminek hatására 30 000 katolikus ír hagyta el Belfastot. Ez év novemberében egy másik tragikus esemény is bekövetkezett, ami az ír történelem első „véres vasárnapjaként” került bele a történelemkönyvekbe. 1920. november 21-én korareggel az IRA brit kémelhárító tisztekre csapott le Dublin több pontján, a támadás során 15 katonatiszt vesztette életét. A dühtől vezérelt royalista alakulatok aznap délután megjelentek a Croke Park-ban játszott ír focimeccsen, ahol páncélkocsikkal és géppuskákkal a nézőtéren tartózkodó tömeg lemészárlásába kezdtek, 14 civil életét vesztette, s mintegy 70-en megsebesültek.

Az írországi helyzet egyre kezelhetetlenebbé vált 1920 végére, Lloyd George-nak és a londoni kabinetnek mielőbbi megoldást kellett találnia arra, hogy a béke ügyét elősegítse. A fegyverek azonban még egy ideig nem hallgattak el…

Farkas Sebestyén Lőrinc

Kínaiönkéntesekanyugatihadszíntéren
2019. október 7.

Az első világháború hadieseményei a német fennhatóság alatt álló Csingtao ostromát leszámítva elkerülték Kelet-Ázsia szárazföldi területeit. A megtépázott tekintélyű Kína azonban kereste a lehetőséget, hogy valamilyen formában részt vegyen a háborúban, s ezzel kedvezőbb diplomáciai pozíciót szerezzen magának.

A háború kitörésekor Kína ugyan deklarálta semlegességét, de folyamatosan titkos tárgyalásokat folytatott a brit és a francia vezetéssel. 1914 nyarán az országot ekkor irányító Jüan Si-kaj köztársasági elnök szerette volna megszerezni a németek által birtokolt Csingtao városát, ezért cserébe 50 ezer önkéntest ajánlott fel az antant számára. A britek elutasították az ajánlatot, mivel a Csingtaot szintén kiszemelő és a központi hatalmaknak hadat is üzenő Japán, ekkor még fontosabb szövetségesnek számított London számára. Japán végül nemcsak a kikötővárost szerezte meg, hanem 1915 folyamán „21 követelés” néven olyan szerződést kényszerített Kínára, amellyel további területeket szerzett Santung tartományban és Mandzsúriában.

A háborús veszteségek azonban hamarosan arra kényszerítették a briteket, hogy újra gondolják korábbi álláspontjukat. A külföldi munkaerőtoborzás ötlete 1916 során merült fel ismét, ekkor a brit hadsereg főparancsnoka, Douglas Haig tett javaslatot ennek megfontolására. Mivel a brit és francia kormány is támogatta a felvetést, így a tárgyalások 1916 végén megkezdődtek Kínával. Az első munkások végül az 1916. december 30-án megkötött brit–francia–kínai egyezmény révén indultnak útnak Európába. Az önkéntesek java Kína északkeleti részéről származott, főként Shandong tartományból, kisebb részben Anhui, Hubei, Hunan, Gansu, Jiangsu, Jilin és Liaoning területéről.

A jelentkezőket a kilátástalan szegénység, a politikai bizonytalanság és a toborzó tisztek által ígért bérek motiválták. Akik vállalták a feladatot, azokra hosszú út várt. Többségüket Weihai és Tiencsin kikötőjéből előbb Vancouverbe utaztatták, majd Kanada keleti partjáig szállították vonattal, ahol Új-Skóciában ismét hajóra szálltak, hogy eljussanak Európába. A Szuezi-csatornán keresztüli kockázatosabb utat jóval ritkábban vállalták. Az önkénteseket eleinte válogatás nélkül engedték fel a hajókra, így csak Európában derült ki, hogy sokuk az alultápláltság és a betegségek következtében alkalmatlan a szolgálatra, ezért a jelentkezők állapotát hamar elkezdték szűrni még Kínában.

Az önkéntesek nem vettek részt a harcokban. Az ő feladatuk elsősorban a lövészárkok ásása, a sebesültek elszállítása, a halottak eltemetése, a hadianyag gyárakban való munka, valamint a tankok és repülők javítása volt. Összességében Franciaországban mintegy 40 ezer, Nagy-Britanniában pedig közel 100 ezer kínai önkéntes teljesített szolgálatot, ezzel jelentősen enyhítve a két nagyhatalom hátországának munkaerőhiányát.

A kínai semlegesség hivatalosan 1917 augusztusában ért véget. A casus bellit az Athos nevű francia hajó németek általi elsüllyesztése szolgáltatta, amelynek fedélzetén több mint 500 kínai munkás tartózkodott. A közvetlen kínai szerepvállalást ekkor már az is lehetővé tette, hogy az antanthoz ugyancsak csatlakozó Egyesült Államok a kínaiak pártját fogta Japánnal szemben a Csendes-óceán térségében. 1916 és 1920 között a kínai önkéntesek közül körülbelül 2 ezer ember vesztette életét. A halálozás oka főként a spanyolnátha, valamint a német támadások és a feladatteljesítés közben szerzett sérülések voltak.

A kínai vezetés terve, hogy az önkéntesek bevetésével az ország nagyobb diplomáciai mozgástérre és befolyásra tegyen szert végül kudarcot vallott. A békekonferenciára a rivális japánok 5, míg a kínaiak csupán 2 delegáltat küldhettek, ezzel a számukra fontos kelet-ázsiai ügyekben nem is tudták kellő hatékonysággal képviselni az érdekeiket. A küldöttségük végül nem volt hajlandó aláírni a békeszerződést, míg az ország egyre mélyebb politikai válságba süllyedt, ami elvezetett a Május 4-e mozgalom létrejöttéhez.

A harci események lezárulta után a brit és francia kormány 1919 őszétől megkezdte a kínai önkéntesek hazaszállítását. A program brit részről 1920 áprilisában, francia részről 1922 márciusában ért véget. Európában csupán 3 ezer fő telepedett le. A két antant hatalom emlékezetpolitikája szinte teljesen elhallgatta ezeknek az embereknek az erőfeszítéseit. Nincsenek emlékművek, vagy alkotások, amelyek tanúskodnának a háborús szerepvállalásukról.

Iváncsó Ádám

Párducugrás
2019. október 2.

A 20. század elején, az Európán kívüli világ felosztását célzó nagyhatalmi törekvések kulcsszerepet játszottak az I. világháború kirobbanásában. Az oda vezető út egyik fontos epizódját a Marokkóban lezajló események adták.

A Politika című lap 1903 januárjában megjelent számában így jellemezte az országot: „A marokkói császárság olyanforma „beteg embere” északnyugati Afrikának, mint a milyen Törökország Kelet-Európában. Ezt a gyakori belháborúk által dúlt birodalmat csak az örökségére áhítozó hatalmak versengése védi meg attól, hogy valamelyik el ne foglalja”.  A térség feletti uralom elnyeréséért három nagyhatalom szállt síkra: Franciaország, Spanyolország és Anglia. A 19. század második felétől kezdve egyre nagyobb befolyást szereztek gazdasági és kereskedelmi befektetéseik révén, ezáltal bekapcsolva Marokkót az európai tőkés érdekszférába. Tették mindezt úgy, hogy közben adósságba hajszolták az országot, így az uralkodót népszerűtlen intézkedésekre kényszerítették, ami a helyi lakosság lázadásához vezetett. Így az ingatag belpolitikai helyzet eredményeképpen Franciaország Marokkó népének védelmezőjeként léphetett fel. Amikor utolsóként a Német Császárság is megjelent a gyarmatosításért folytatott küzdelem színpadán, ez a már meglévő feszültséget szikraként lobbantotta fel. A konfliktusban az Osztrák–Magyar Monarchia már ekkor támogatásáról biztosította szövetségesét.

1904 áprilisában a Marokkó uralmáért vívott harcban részt vevő három nagyhatalomnak sikerült rövidtávon megegyeznie, ez volt az ún. antantszerződés. Ennek értelmében mintegy vigaszként, Nagy-Britannia megkapta Egyiptomot, ezáltal Franciaország előtt megnyílt a lehetőség, hogy Marokkó az ölébe hulljon. Ekkor még Spanyolország sem maradt ki az osztozkodásból, így felügyelhette a kereskedelmi lerakatok körüli területeket (fél évvel később egy újabb titkos megállapodásban Spanyolország és Franciaország már egymás közt osztotta fel a térséget). Az antantszerződés után Franciaország nyomban érvényesítette hatalmát, reformtervet nyújtott be a szultánnak. Nem várt módon, a Német Császárság agresszívan reagált, az uralkodó, II. Vilmos Tangerbe látogatott, hangsúlyozva Marokkó népének jogait és az ország szuverenitását. A roppant feszült helyzet leküzdésére 1906. január 15-én a franciák angol támogatással összehívták az algecirasi konferenciát, amely végül Berlin diplomáciai vereségével zárult. Franciaországnak sikerült megerősítenie pozícióját, megszerezte a banki szektor és a rendőrség irányítását. II. Vilmos ekkor szembesült azzal a fájdalmas ténnyel, hogy a francia–brit szövetség erősebb, mint azt korábban gondolta. Ezt követően látszólag úgy tűnt, mintha lemondana a további beavatkozás lehetőségéről, amelyről így nyilatkozott 1908-ban: „A nyomorult Marokkó-affért le kell zárni, gyorsan és véglegesen. Nincs mit tenni, francia lesz úgyis; szóval tisztességgel ki kell szállni az afférból, hogy a Franciaországgal való súrlódásainkat félretegyük”. Marokkóban eközben állandósult a belpolitikai viszály, és a szultáni hatalomért vívott küzdelemből Abd-al Hafid került ki győztesen.

1911-ben, a szultánnal szembeni elégedetlenség jó alapot szolgáltatott arra, hogy ismét nemzetközi beavatkozást előidéző válságba sodródjon az ország. A fezi uralkodói palotát ostromlók megfékezésére a francia kormány kijelentette, hogy a rend helyreállítása érdekében szükségessé válik Marokkó katonai megszállása. Ezt nyomatékosítandó, a francia hadsereg május 11-én elfoglalta Fezt, majd Rabatot. Az akciót rövidesen spanyol katonai mozgósítás követte, előbb június 8-án Larache-ba, majd három nappal később az ország északi területén lévő, Alcazarquivirba vonultak be. Az addig a háttérben figyelő Német Császárság beavatkozása ezúttal még inkább kiélezte a krízist, világháborús hadiállapotot idézve elő. A császár jegyzéket küldött a franciáknak, jelezve, hogy számíthatnak a Panther nevű ágyúnaszád érkezésére, ami még aznap, 1911. július 1-jén kikötött Agadirban. Rövidesen csatlakoztak hozzá az SMS Berlin és Eber nevű hadihajók is. Ezt az akciót nevezik a történelemkönyvek párducugrásnak. Valójában az erődemonstráció főleg azt a célt szolgálta, hogy a francia kormányt rábírja arra, hogy az általa felügyelt közép-afrikai területekből juttasson bizonyos részeket Németországnak is. Követelésének oly módon adott hangot, hogy július 15-én benyújtotta igényét Francia-Kongóra, miközben hangsúlyozta, hogy Marokkóból nem kíván részesedni. A Panther egészen július 21-ig horgonyozott Agadírban, míg a Berlin és az Eber hadihajók november végéig, egészen addig amíg a diplomáciai nyomás eredményt nem hozott. A fenyegető helyzet november 4-én megállapodással zárult, a két fél aláírta a Marokkó–Kongó szerződést, amelynek értelmében a németek elismerték Franciaország Marokkó feletti uralmát, a Német Császárság pedig a Kongó vidékén kapott területi kárpótlást. A válságot  végül az 1912-es fezi szerződés rendezte, amely proklamálta, hogy Marokkó ténylegesen francia protektorátus alá került.

A marokkói válságokban az I. világháború előképét láthatjuk, hiszen az a szövetségi rendszerek megerősödését hozta. Minden fél számára világossá vált hogy egy esetleges fegyveres harc kirobbanása esetén kire számíthat. 1914-ben pedig ugyanezen nagyhatalmak között bontakozott ki az a véres küzdelem, amely az akkori világot gyökerestül felforgatta. Egy hajszálon múlott, hogy mindez nem hamarabb, egy Európán kívüli helyszínen következett be.

Hollósy Katalin

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!