Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
SZÁZÉVEVÉGEZTÉKKIAROMANOVCSALÁDOT
2018. július 18.

Ahogy már az Anasztázia: mese és valóság című cikkünkben írtuk, 1918. július 17-re virradóan, az uráli bolsevikok kegyetlen módon, hidegvérrel kivégezték a Romanov családot a jekatyerinburgi Ipatyev-ház alagsorában.

Halálukat még évekig igyekeztek letagadni a bolsevik vezetők, ami olyan jól sikerült, hogy csak akkor ismerték el a család minden tagjának kivégzését, amikor kétséget kizáró bizonyítékok kerültek napvilágra az első vizsgálatok következtében. II. Miklós kivégzését csak napokkal a történtek után, július 21-én adták hírül a jekatyerinburgi lapok. Így az egész világ értesült az utolsó Romanov cár haláláról, de a közvélemény sokáig abban a hitben élt, hogy a cárevics és a cárné életben vannak. Mindezt alátámasztotta az is, hogy ekkor még Németországgal is folytak tárgyalások a cárné és a gyermekek esetleges elhelyezéséről. Évekkel később vallották be a bolsevikok, hogy azon a bizonyos éjszakán, valóban az egész családot kivégezték. A Romanovok 300 éves története ezzel végleg a múlté lett.

Az Ipatyev-ház mindeközben zarándokhellyé alakult a családot továbbra is szerető és a bolsevik hatalomtól elhatárolódó emberek számára. 1922-től azonban, immáron Sztálin főtitkársága alatt, az addigiaknál is keményebb büntetésre számíthattak azok, akik a Romanovokat emlegették. 1975-ben határozatot hoztak a ház lebontásáról, amely 1977 őszén, Borisz Jelcin tanácselnöksége alatt meg is történt. Jelcin később barbárságnak titulálta akkori tettüket.

Az idei a századik évfordulója annak a bizonyos véres éjszakának, amely során II. Miklóst és családját kivégezték. Az ő emlékükre egy rendhagyó digitális projekt indult, amely a #Romanovs100 címszó alatt megtalálható a világháló négy nagyobb platformján (Instagram, Facebook, YouTube és Twitter). A kezdeményezés a Romanov család utolsó éveinek pillanatait mutatja be, saját gyűjteményükből származó fotókkal és videókkal, amelyeket idáig nem voltak hozzáférhetőek a világhálón. A képek százéves távlatból, ismeretlenül is közel hozzák a tragikus sorsú családot az érdeklődők számára.

Forrás: http://www.romanovs100.com/

László Bernadett

ADEZINFORMÁCIÓHATALMA
2018. július 16.

A világháború történetének első tengeri katonai akciójára 1914. augusztus 4-én került sor, amikor a brit Alert hadihajó felrobbantotta azt az öt interkontinentális hírközlő kábelt, amely a Német Császárságot kötötte össze az Amerikai Egyesült Államokkal. Ettől a pillanattól kezdve a brit propagandahivatal monopol helyzetbe került a nemzetközi információ (vagy éppen dezinformáció) szolgáltatás tekintetében.

1914. augusztus 4-én Nagy-Britannia hadat üzent a Német Császárságnak. A brit háborús szándék kinyilvánítását követően az Alert nevű brit hadihajó kifutott állomáshelyéről és megsemmisítette a német transzatlanti hírközlő kábeleket. De miért volt ennyire elengedhetetlenül fontos a szigetország számára a távvezetékek azonnali megsemmisítése?

Ha rátekintünk a fenti diagramra, választ kapunk a kérdésünkre. Az öt kábelhálózatot három német részvénytársaság működtette, így azok megsemmisítésével a Német Császárság elveszítette annak a lehetőségét, hogy tájékoztatni tudja az amerikai közvéleményt a háború eseményeivel kapcsolatban. Az információközlés monopóliumát – mutatja a diagram – így kizárólag az antant országai, mindenekelőtt Nagy-Britannia birtokolta. Ez a helyzet a későbbiekben sem változott, a németek ugyan megpróbálták saját kábelhálózatukat legalább részben újjáépíteni, de a brit haditengerészet mindannyiszor megsemmisítette azokat. Ugyan a németek is próbálkoztak hasonló akciókkal, de a brit tengeri fölény miatt ezek a kísérletek rendre elbuktak.

Ennek következtében, Gesztesi Gyula újságíró szavaival élve: „Anglia kábeleivel és a szellemi befolyásolás láthatatlan szálaival valósággal összedrótozta, magához szorította a földtekét. A szegényes német kábeleket elvágták… a barbár poroszok a brit hírszolgálat kénye-kedvére öldöshették le az ártatlan belga apácákat és a kis gyermekeket”. A központi hatalmak országainak szinte esélyük sem volt, hogy védekezzenek a brit gyűlöletpropaganda keltette valótlan állításokkal szemben. Az Egyesült Államokban megjelenő napilapok döntő többségében a brit hírszolgáltatás adatait használták fel, a Német Császárság csak a saját nagykövetségén keresztül tudta a saját információit eljuttatni az amerikai közönséghez.

Ebből kifolyólag a brit propaganda sikeresen szította a gyűlöletet a németek és a központi hatalmak ellen az Egyesült Államok lakossága körében. Így amikor a németek 1915-ben elsüllyesztették a Lusitaniát, a brit hírszolgáltatás arról egy szót sem ejtett, hogy a németek előre – jobb híján fizetett újsághirdetésekben – figyelmeztették a hajóra szálló amerikaiakat, hogy háborús övezetbe tartanak és a német haditengerészet minden katonai célt szolgáló hajóra tüzet fog nyitni. Ahogy arról sem tájékoztatták a saját- és az amerikai közvéleményt, de még a hajóra szállókat sem, hogy a Lusitaniát, nem sokkal utolsó útja előtt katonai segédcirkálóvá minősítették, a rakterét pedig a brit csapatoknak szánt lőszerkészlettel pakolták meg.

A központi hatalmak országai a háború kezdetétől hátrányban voltak az antant propaganda-iparával szemben, így esélyük sem volt arra, hogy hasonló esetekben eljuttassák saját információikat a semleges országok közvéleményéhez. A háborút a harctereken, 1918 őszén vesztették el véglegesen a központi hatalmak, azonban az információk átadása feletti hatalomért vívott háborút már a több mint négy éven át tartó fegyveres konfliktus első napján elbukták.

Balogh Gábor

„ÁTLŐTTÉKASIPKÁMAFEJEMEN”
2018. július 11.

Lajtha László a múlt század első felének egyik legnagyobb magyar zeneszerzője, alig huszonkét esztendős volt a háború kitörésekor. Bartók legígéretesebb tanítványa mégis önként vállalta a katonai szolgálatot.

Lajtha László 1892-ben született Budapesten, jómódú és művelt polgárcsaládban, ahol a zene szeretete és művelése a mindennapok természetes része volt. Kivételes muzikális tehetségével hamar kitűnt, zenei tanulmányait a budapesti Zeneakadémián, illetve Lipcsében, Genfben és Párizsban végezte, mindemellett jogi doktorátust is szerzett.

1914-ben, a világháború kitörésekor külföldön tartózkodott, de katonai szolgálat alóli mentesítéséről hallani sem akart, így hazafias kötelességtudattól vezérelve hazatért és jelentkezett katonának. Tette ezt annak ellenére, hogy a „berukkolás” nyilvánvalóan veszélyeztette éppen szárba szökkenő karrierjét, ráadásul későbbi feleségét is a frontra indulás előtt ismerte meg.

A tartalékos tiszti iskolát Budapesten végezte a 4. tábori tarackos ezrednél és végigharcolta a szerb, román, orosz és olasz hadszíntereket. A magyar tüzérek emlékalbuma szerint részt vett a macvai, a Tölgyesi-szorosért vívott, az oknai, a rarancei és a görzi harcokban. 1915 júliusában így írt haza kedvesének: „Három napig állandóan lőttek. Tegnap átlőtték a sipkám a fejemen. Hajj, ha csak másfél centiméterrel lejjebb megy.”

Lajtha még az ágyúdörgés közepette sem adta fel álmait, amint később feljegyzéseiben írta: „a zenei munkát nem tudtam abbahagyni, és a harctéren, a fedezékben mindég velem volt vázlatkönyvem”. A harcok szüneteiben falta a szépirodalmi és zenetörténeti műveket is. Emellett kitüntetései azt mutatják, hogy fiatal művész létére tüzértisztként is derekasan, sőt, kiemelkedően helytállt: 1916 februárjában kiérdemelte a Kisezüst Vitézségi Érmet, majd mellé a Nagyezüstöt is. 1917-ben „az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartása elismeréséül” a császári és királyi 32. tábori tarackos ezred tartalékos hadnagyaként elnyerte a Bronz és az Ezüst Signum Laudis-t. Csak kevés alkalommal kért és kapott szabadságot, így mindösszesen 34 hónapot töltött a fronton, amiért megkapta a Károly Csapatkeresztet, sebesüléseiért pedig a Sebesültek Érmét is.

A háborúból hazatérve – négy év várakozás után – azonnal feleségül vette menyasszonyát, és bár az elveszett éveket semmi nem pótolhatta, zenei pályafutása ismét szárnyra kapott. Polihisztorként nemcsak zeneszerzőként, hanem zenepedagógusként, zongoraművészként, karmesterként, egyházzenészként, hangszertörténeti szakemberként és a nemzetközi kultúrdiplomácia kiemelkedő alakjaként tartjuk számon. Népzenekutatói munkásságáért megkapta a Kossuth-díjat.

Lajtha László a háborús tapasztalatokról évtizedek múltán is így nyilatkozott: „máig kitörölhetetlen a lelkemből, és minden kétséget kizáróan nagymértékben meghatározta emberi jellemem formálódását.

Virágh Ajtony

AMERIKAIÉVSZÁZAD
2018. július 9.

A világháborúban Európa kimerítette magát, ami elősegítette a már egyébként is érlelődő „amerikai évszázad” megszületését.

Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontja helyett a nyugati antant akarata érvényesült a világháborút lezáró Párizs környéki békerendszerben. Érdekes azonban a végül meg nem valósult amerikai tervekre is egy pillantást vetni! A brit és a francia főtárgyalónak érdekei voltak, az amerikainak eszméi. Wilsonra már a párizsi tárgyalások előtt sokan úgy tekintettek, mint aki képes az új világ morális alapjait lerakni. Keynes találó megjegyzése szerint azonban Wilson elnök „valójában semmit sem eszelt ki, mihelyt gyakorlati megoldásokra került sor, elgondolásai ködösnek és csonkának bizonyultak. Semmiféle terve, semmiféle elgondolása, semmiféle építő jellegű ötlete nem volt arra, miként lehetne életet lehelni azokba a parancsolatokba, amelyeket annak idején a Fehér Házból hirdetett ki mennydörögve. Bármelyikről tudott volna szentbeszédet tartani, avagy méltóságteljes könyörgést intézni valóra váltásukért a Mindenhatóhoz, de arra már képtelen volt, hogy megfogalmazza konkrét alkalmazásuk mikéntjét Európa adott helyzetére.” Hasonló tapasztalatokra enged következtetni, hogy H. G. Wells szerint a konferencián mindenki hamar rájött, hogy Wilson nem az emberiség reménye, hanem egy Európába érkezett elégedett amerikai turista.

A még 1917 decemberében meghirdetett elnöki rendezési terv egy olyan világot körvonalazott, amelyben a népek szabad önrendelkezését elismerik, a birodalmakat demokratikus nemzetállamok váltják fel, a nemzetközi viszonyok átláthatók, a létrejött új rend fölött pedig „a nemzetek általános szövetsége” őrködik. Az univerzális elvekre alapított egyetemes béke ez utóbbi garantálója „gyakorolná az elsődleges és legfontosabb hatalmat: a világ közvéleményének erkölcsi erejét [!], a nyilvánosságét, amely megtisztít, megvilágít és hatékonyan befolyásol, hogy mindazt, amit a fény eloszlat, a világ rosszallásának egyetemlegesen megnyilvánuló fénye végérvényesen megsemmisítsen.” Wilson új világrendjében a béke és a nemzetközi szerződések betartását a Népszövetség – mint a világközvélemény megfogalmazója – garantálta volna, amely ennek megszegése esetén gazdasági szankciókat rendelt volna el. Az erőt és a háborút a wilsonizmus elméletileg kizárta.

Carl Schmitt plasztikus megfogalmazása szerint „Európa detronizálásához a legnagyobb lépést Versailles-ban tették meg”. A Párizs környéki „rendezés” fölött a kortársak hamar, a történelem pedig már középtávon ítéletet mondott. Henry Kissinger, aki első könyvét a bécsi kongresszus békeművéről írta (A World Restorted: Metternich, Castlereagh and the Problems of Peace. 1957), úgy értékelte a párizsi döntéssorozatot, hogy „az európai nemzetek meggyőzték magukat, hogy a kompromisszum nem hozhat igazi békét, az ellenséget teljesen el kell pusztítani, de végül egyetlen ország sem érte el a célját: Németországot nem békítették meg, Franciaország biztonságát nem garantálták, az Amerikai Egyesült Államok pedig visszahúzódott a rendezéstől.” Európa az I. világháborúban tönkreverte magát, a méltányos béke lehetőségét elszalasztotta, sőt 1917-ben nyugatról és keletről is egy-egy nagyhatalom emelkedett fel körülötte, amelyek aztán a II. világháború után mérték össze erejüket. A hidegháború bizonyos szempontból már ekkor elkezdődött és ebben Európának egyre kevesebb szava lehetett.

Bár 1919-től az Egyesült Államok látványosan visszavonult a háborút követő rendezéstől, kétoldalú megállapodásokkal biztosította nemzetközi kapcsolatait. Jellemző, hogy Coolidge azért nem ismerte el a Szovjetuniót, mert az ateista állam. Ha Európa ügyeibe nem is szólt bele Amerika, az nem jelentette azt, hogy a világ dolgaiba ne akart volna. A Párizs környéki békék nem rendezték a Távol-Kelet kérdését, ám a térségben két újonnan feltörekvő nagyhatalom nagyon is érdekelt volt abban, hogy a világháborúban kialakult viszonyokat a saját javára fordítsa. E két hatalom Japán és az Amerikai Egyesült Államok voltak, míg a klasszikus európai nagyhatalmak a világháború hatására annyira legyengültek, hogy korábbi pozíciójuk megingott a Csendes-óceán térségében. Harding elnök egy konferencia összehívását sürgette, hogy rendezzék a helyzetet és visszaszorítsák Japán terjeszkedését a térségben. Nagy-Britannia először visszautasította a konferencia ötletét, mert ragaszkodott a számára kedvező status quo-hoz, de az Egyesült Államok és a domíniumok nyomására belement a tanácskozás megtartásába. Az Egyesült Államok vezetői most nem követték el Wilson 1918-as hibáját: az új világot körvonalazó konferenciát nem az öreg kontinensen tartották meg, hanem Washingtonban zajlott, 1921/22 fordulóján. Már a helyszínválasztás is jól mutatta, hogy ezúttal az Egyesült Államok szabta a feltételeket s nem az európai hatalmak.

A tárgyaláson három kérdés dőlt el. Az első ügy a csendes-óceáni helyzet tárgyalása volt, amelyen Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Japán és Franciaország megállapodást kötött, hogy tíz évig tiszteletben tartják egymás „hagyományos” birtokait. E „négyhatalmi egyezmény” a csendes-óceáni status quo garantálását jelentette. A második egyezkedés Kína helyzetéről folyt. Ebben kilenc hatalom vett részt és nemzetközi érvényre emelte a „nyitott kapuk elvét”. A tárgyalás Japán területi veszteségével zárult. A konferencia legfontosabb döntése az öt nagyhatalom hadiflotta-egyezményét eredményezte. Ennek révén az Egyesült Államok és Nagy-Britannia 500.000, Japán 300.000, Franciaország és Olaszország pedig 175.000 tonna vízkiszorítású flottát tarthatott. Ezzel az aláíró felek világhatalmi rangsort állítottak fel, amelyben az USA az élre ugrott, rögtön az addig egyeduralkodó Nagy-Britannia mellé. Amíg a Párizs környéki békeszerződések a múltat képviselték, addig a washingtoni konferencia a jövőt. Az Egyesült Államoknak mindenben sikerült érvényesíteni akaratát.

Az Egyesült Államok azzal, hogy 1917-ben belépett az európai államok fegyveres konfliktusába, világháborúvá szélesítette a kontinentális háborút. Hatalmas erejével eldöntötte a harcot, kölcsöneivel lekötelezte szövetségeseit, de a belpolitikai kurzusváltás miatt a háborút követő rendezéstől visszavonult. Azt már ekkor sejteni lehetett, hogy ez nem marad sokáig így. A világ sorsát az újabb világháború után az Európa horizontján megjelenő két új nagyhatalom, az USA és a Szovjetunió határozta meg. Mindezzel együtt is kijelenthetjük, hogy míg az I. világháborút Párizsban zárták le, a 20. századot – Amerikai évszázadát – 1922-ben Washingtonban indították útjára.

Békés Márton

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!