Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
"Adicsőségösvényeimindenidőkegyiklegjobbháborúsfilmje"

Az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság, a Habsburg Történeti Intézet és a XX. Század Intézet által szervezett Frontmozi vetítéssorozatban ezúttal Stanley Kubrick 1957-es remekművét, A dicsőség ösvényeit mutatták be.


A Kino Café Moziban a film előtt Békés Márton, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója és Muszatics Péter rendező-kurátor beszélgetéséből többek között az is kiderült, miért tartja Kubrick alkotását a legtöbb filmkritikus mindmáig az egyik legkiválóbb háborús filmnek.

 

Repeszéssrapnelellenavilágháborúsisakjai

1914-ben, az első világháború kezdetén a hadban álló országok hadseregei még tradicionális fejfedőikkel indultak harcba. Ezek semmiféle védelmet nem nyújtottak a modern, iparosított hadviselés által a harctérre „acélvihart” zúdító géppuskák, lövegek és aknavetők lövedékei és repeszei ellen. 1915-re a harcoló felek stratégáinak feltűnt, hogy a háború kirobbanása óta feltűnően megszaporodtak a fejsérüléses esetek. Ennek oka a lövészárok-hadviselés jellegében keresendő, ugyanis a földbe vájt fedezékre felülről érkező, a tüzérség által kilőtt repeszek és srapnelek ellen a hagyományos katonai sapkák nem nyújtottak védelmet. Ekkor vetődött fel először annak a gondolata, hogy valamilyen acél fejvédő segítségével a tüzérségi tűz okozta veszteségeket számottevően mérsékelni lehetne. A rohamsisakok megtervezésekor különböző középkori gyalogsági sisaktípusokat vettek alapul.

 

Elsőként 1915 júliusára született meg feltalálója, August-Louis Adrian után az „Adrian M15" néven rendszeresített francia rohamsisak. majd egykilós súlyával jelentősen könnyebb volt, mint a későbbi német sisaktípus, ellenben kevesebb acélt is tartalmazott, így nem nyújtott akkora védelmet. A fejvédő elején lévő címer a katona fegyvernemét jelölte, külön jelvénye volt a gyalogságnak, tüzérségnek, utászoknak, tankkezelőknek, szanitéceknek stb. A sisak festése eleinte a francia „égkék" színű uniformist követte. Az antant országai közül többen is ezt a típust rendszeresítették: a belgák, olaszok, szerbek, oroszok, románok és görögök is. A különböző szövetséges nemzetek a francia alapú sisakra saját országuk címerét helyezték és más színű festéssel gyártották.

 

A brit John L. Brodie 1915-re alkotta meg saját fejlesztésű fejvédőjét, amit 1916-ban kisebb módosításokkal „Helmet, Mark I” néven rendszeresítettek a Brit Birodalom fegyveres erőinél. Brodie a fejvédő elkészítésekor a középkori „kettle hat" (főzőkondérra emlékeztető) gyalogsági sisakot vette mintául. A francia sisakkal ellentétben ezt egyetlen vastag acéllemezből préselték, így nagyobb védelmet nyújtott és tömege is egy kiló körüli volt. A sisakot kézzel festették khaki színűre. A háború során a brit sisaktípust használta még a kanadai, ausztrál, új-zélandi és az amerikai haderő is.

 

A német variáns 1916-ban született meg, tervezője Dr. Friedrich Schwerd, a Hannoveri Műszaki Intézet tanára volt. Előállítási költsége magasabb volt, mint a brit és francia változatoknak, ellenben sokkal jobb védelmet nyújtott azoknál, mivel védte a tarkót és a füleket is. Tábori szürke festéssel látták el, súlya pedig 1–1,4 kg között változott, a sisak nagyságával arányosan. A verduni csata (1916. február–december) során jutott el először a német csapatokhoz. A háború alatt a típus három módosítást ért meg, ezek között csupán kisebb eltérések voltak.


Ernst Jünger 1920-as Acélzivatarban c. visszaemlékezésében így ír az acélsisak hasznosságáról: „Egyszer csak – s váratlan hirtelenséggel – olyan érzésem volt, minta kalapáccsal sújtottak volna rám e zűrzavarban, a földre estem. Amikor magamhoz tértem, levettem az acélsisakom. Elhűlve láttam, két nagy lyuk tátong a fémen. Mohrmann hadapród odaugrott hozzám, megnyugtatott, a fejemen hátul csak egy vérző repedést lehetett látni. Egy távoli puskagolyó ütötte át az acélsisakot, ám csak súrolta a koponyámat. […]
A nagy kaliberű lövedékekkel folytatott súlyos tűzbe srapnelek is keveredtek; az egyik sokszoros csattogással szórta közénk golyórakományát. Egyik kísérőmet eltalálta az acélsisak hátsó peremén, és odavágta a földhöz. Egy ideig kábán feküdt, de aztán összeszedte magát, felkelt és továbbfutott."

 

Az osztrák–magyar haderőnél az acélsisak – eleinte saját fejlesztés hiányában – csak későn került bevezetésre. A meglévő sisaktípusok (pl. dragonyos) nem nyújtottak megfelelő védelmet a repeszek, szilánkok és kődarabok ellen. Eleinte a már rendelkezésre álló felszerelések módosításával próbálkoztak: a dragonyosok sisakjáról eltávolították a taréjt, és egy kiegészítő páncéllemezzel látták el. Ez a megoldás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ugyanis a fejvédő túlontúl kényelmetlennek bizonyult a használat során. 1916 novemberétől a németek által kifejlesztett sisaktípust (az osztrák–magyar haderőben „Stahlhelm nach deutschem Muster, 1917 M.” néven rendszeresítették) kezdték el importálni, ám a szövetséges fél saját szükségletei miatt nem tudott elegendő darabot biztosítani, ezért a Monarchia hadvezetése utasítást adott a hazai gyártás beindítására, amire 1917 májusában került sor. A hazai produktumot az állszíj rögzítésének helye különböztette meg a német variánstól, Magyarországon a csepeli Weiss Manfréd Acél- és Fémművek gyártotta. Az Ausztriában, Berndorfban működő Arthur Krupp Fémárugyár Rt. ezzel párhuzamosan elkezdte a saját tervezésű osztrák–magyar sisak gyártását is. Ezt „Stahlhelm nach inländisches Muster, 1917 M.” néven rendszeresítették (a „Berndorfer” nevet csak a gyűjtők aggatták rá később, a település neve után). A Monarchiás sisak súlya mérettől függően 1,3–1,5 kg között változott, és tábori barna (az ún. Isonzó-barna), illetve tábori szürke színben készítették.

 

Az acélsisakkal felszerelt katona az első világháborús frontharcos szimbólumává vált, számos köztéri szobor ezzel ábrázol katonákat.

 

Felhasznált irodalom:

Baczoni Tamás [et al.]: Halálfejes katonák. Az Osztrák–Magyar Monarchia rohamcsapatai 1916–1918. Puedlo Kiadó, Budapest, 2006.

Bálint Ferenc: Az osztrák–magyar katonák felszerelése és az egyenruha változásai az első világháborúban. http://nagyhaboru.hu/vhblog/media/image/workshop/BalintFerenc_Felszereles.pdf (2015.09.10.)

Jünger, Ernst: Acélzivatarban. Noran Libro, Budapest, 2014.

Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója. 17. rész. http://nagyhaboru.blog.hu/2013/06/24/kokay_laszlo_naploja_17_resz (2015.09.10.)
Magyarország az első világháborúban. Lexikon A–Zs. Szerk: Szijj Jolán. Petit Real, Budapest, 2000.

Sheffield, Gary: War on the Western Front: In the Trenches of World War I. Osprey Publishing. Oxford–New York, 2007.

Tubbs, Floyd R. – Clawson, Robert W.: Stahlhelm: Evolution of the German Steel Helmet. Ken State University Press, 2000.

Wiest, Andrew – Barbier, M. K.: Gyalogos hadviselés. Hajja & Fiai Könyvkiadó, Debrecen, 2003.

„Arománokmagyarellenességeantagonisztikusellentétbőlered”

Borsi-Kálmán Béla történésszel, az ELTE docensével a román nemzet 19. századi születéséről és Románia első világháborús szerepéről beszélgettünk.

Mekkora volt a román nép lemaradása a 19. század közepén?
Egy olyan nemzedékról, pontosabban politikai elitről van szó, melynek többsége a Balkánról, főként Thesszáliából és Epiruszból évszázadokon át beszivárgó makedorománok, illetve a Konstantinápolyból érkező fanarióta fejedelmek görög kíséretének az őshonos bojársággal összekeveredett leszármazottja volt. Szimbolikus módon nagyjából 1830 és 1850 között került sor arra, hogy ezek az emberek tömegesen átöltöztek török ruhákból, fezekből, kaftánokból európai öltözékbe. Emellett a tehetősebb családok gyermekei az 1810-es évektől elég tekintélyes számban – százas nagyságrendben – mentek Nyugatra, leginkább Franciaországba tanulni. Ők vitték haza román földre a nyugat-európai műveltséget, politikai eszméket, belőlük lett az új elit, amely Konstantinápoly helyett fokozatosan Bukarestbe és Jászvásárra tette át a román politikacsinálás székhelyét.

Bukarest központi szerepe mennyire volt magától értetődő?
Bukarest az Erdélybe és a Lengyelországba vezető kereskedelmi út fontos állomása volt már a középkor óta. Ám a 17-18. században kiderült, hogy stratégiailag, román nemzeti szempontból a város nem volt jó helyen. Ugyan a Török Birodalommal kötött szerződések – az ún. kapitulációk – értelmében a fejedelemségekben nem volt szabad muszlim temetőket, mecseteket, türbéket, dzsámikat létesíteni, és a sztambuli nagyurak nem szóltak bele a vallásgyakorlásba sem, de török erődök sorakoztak nem messze a várostól végig a Duna partján. A reguláris hadsereget Moldvában és Havasalföldön is oszmán-török sugalmazásra fokozatosan elsorvasztották, a törökök, ha akartak, pillanatok alatt Bukarestben teremhettek. Mivel Moldva és Havasalföld közül mindig az utóbbi volt erősebb, amikor 1859-ben létrejött a két vajdaság közötti perszonálunió, majd a Dunai Egyesült Fejedelemségek fölvette a Románia nevet, Bukarest lett a főváros. Az 1858-as párizsi egyezmény előírta, hogy a két fejedelemséget geostratégiai okokból egyesíteni kell: francia és angol érdek szerint egy tamponállamra volt szükség, hogy gátat vessenek az orosz seregek, de külön parlamenttel és adminisztrációval. Az azonban nem szerepelt a megállapodásban, hogy nem lehet közös, személy választott a fejedelem. Ezt a kiskaput használták ki a roman politkusok, ami hatalomtechnikailag olyan leleményes húzás volt, hogy még Kossuth Lajos is elismerését is kivívta.

Honnan ered a létrejövő új ország, Románia neve?
A szót először újgörög nyelven – ami az írásbeliség és magaskultúra nyelve volt legalább százötven éven át – egy görög nyelvész írta le egy Bécsben kiadott ismeretterjesztő művében, 1816-ban. De maga a fogalom már az 1700-as évek utolsó harmadában Nagy Katalin és Nagy Frigyes kabinetjeiben is felbukkant. 1862-ben Cuza fejedelem egyesítette a két parlamentet, ettől fogva beszélhetünk hivatalosan is Romániáról. Pontosabban „Ó-Romániáról”, mert a roman nemzeti törekvésekben ez még csupán az ún. „kis egyesülés” volt, amelyet természetesen a „nagynak”, vagyis Nagy-Románia 1920-as megvalósításának kellett követnie.

Ahogy az első világháború éveiben láthattuk, az egységes Románia nagyon gyorsan erős nemzeti öntudatra tett szert. Mi adta az identitás alapját?
A román parasztságnak nem volt semmilyen román „nemzeti“ öntudata sem Erdélyben, sem a két vajdaságban, Ám 50-60 év alatt a semmiből egy olyan masszív. modernnek nevezhető nemzettudat épült ki, amely az európai történelem- társadalom- és ideológiai fejlődés egyik legnagyobb teljesítménye. Az erdélyi román intelligencia jeles képviselői olyanokból álltak össze, akik még magyar iskolákban kapták meg az alapokat. A nemzeti identitás zömében légből kapott, legalábbi tudományosan kevéssé bizonyítható elképzelésekből lett felépítve. Például a román nyelv valós hasonlósága az olasz és a latin nyelvhez azt a képzetet erősítette, hogy a románok a rómaiak egyenesági utódai. Ehhez kapcsolták aztán az ún. dákoromán elméletet is. A római örökséget a modern régészet eszközeivel soha nem tudták kielégítően igazolni, s eleve kérdéses, hogy egy olyan távoli provinciában, amilyen az ókori Dácia volt, 165 év alatt ugyanolyan összeolvadás következzék be a római telepesek és a dák őslakosok között, mint amilyenhez Galliában és Hispániában közel négyszáz évre volt szükség. Ám ettől függetlenül a modern nemzettudat alapjává lett és maradt mindmáig.

Mi állt a román nép első világháború előtt felerősödő magyarellenességének hátterében?
A történelmi Magyarország területén az erdélyi parasztság mintegy 58-60 százaléka román nemzetiségű, az erdélyi románok 90-95 százaléka viszont paraszti státuszú volt. Ez a jelentős tömegű népesség a korabeli közvélekedés és szokásjog szellemében nem léphetett fel negyedik erdélyi „rendi“ nemzetként, az egyenjogúság tehát társadalomtörténeti és politikai értelemben egyaránt hiányzott. A románok úgy vélték, ebbe a hátrányos helyzetbe csak és kizárólag jogfosztás, hódítás illetve elnyomás következtében kerülhettek – hiszen ha ők a rómaiak leszármazottai, jóval régebben is élnek Erdély területén, mint a magyar honfoglalók! Ez pedig eleve magyarellenes érzelmeket szült. Leegyszerűsítve: az lett a toposz, hogy a magyar a nemes, a bocskoros paraszt pedig a román. Nem számoltak azzal, hogy meglehetősen sok román eredetű család került be az erdélyi arisztokráciába, amely természetesen magyar tudatú lett, vagyis elveszett a román politikai törekvések számára,

Hogyan került olyan helyzetbe Románia, hogy az első világháborút követően az ország alapterülete csaknem megduplázódjon?
Különös módon a románok valahogy mindig ösztönösen megérezték, hogy éppen melyik oldalra kell állni. Konkrétan az első világháború esetében: I. Ferdinánd király miniszterelnöke, Ionel Brătianu 1916 augusztusában, pár nappal a mindent – vagyis a szövetségesnek számító Osztrák–Magyar Monarchia elleni hadüzenetet is – eldöntő augusztus 27-i Koronatanács előtt, borotválkozás közben megjegyezte: most érkezett el a nagy történelmi pillanat, amit meg kell ragadni. Vagy eljön a román nemzeti feltámadás ideje, vagy az ország összeroppan Nagy-Magyarország és Nagy Bulgária szorításában. Románia ennek a felimerésnek a jegyében döntött az Antanthoz való átálláshoz, a trianoni mesébe illő területszerzés pedig ennek a szerencsével párosuló politikai intuíciónak szinte egyenes következménye lett. A román kollektív emlékezetben jogosan „Nagy-Románia atyja“ gyanánt szereplő Brătianu történelmi és lélektani érzéke tehát aligha vitatható. A sztambuli fanarióta „bizantinus“ politkacsinálás fortélyait szinte génjeiben hordozó Brătianu kockáztatott és nyert. Azt azonban csak az elkövetkező évszázadok történései világíthatják meg, hogy az 1920-as diadal nem volt-e egyszersmind túlnyerés is, s nem lett volna-e szerencsésebb mind a román–magyar kapcsolatok szemszögéből – s persze az egész térség valamennyi népe és nemzetfejlődése számára – ha a román elit nem a francia államnemzeti modell megvalósítása mellett kötelezi el magát, hanem valamilyen más, mondjuk föderatív megoldásban gondolkozik.

TarantinótismegihletteaToprininászrendezője

Nyár előtti utolsó Frontmozi-vetítésünk alkalmával egy 1939-es magyar filmet, a Toprini nászt mutattuk be. Az első világháború előtt játszódó kémtörténet rendezője később az USA-ban a világhírig jutott. Békés Márton a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója Kurutz Márton filmtörténésszel beszélgetett, aki több érdekességet is elárult a filmmel, valamint a rendező, Tóth Endre pályájával kapcsolatban.

 

Mit érdemes tudni a rendező magyarországi karrierjéről, melyek a legjelentősebb alkotásai ezekből az évekből?
Tóth Endre a filmes szakmán belül az USÁ-ban kifejezetten híres filmrendező – akiről idehaza sajnos nagyon méltatlanul elfeledkeztünk. Tóth 1935-ben kapcsolódott be a magyar filmgyártásba, először rendezőasszisztens volt. 1939-ben már rendezővé avanzsált, és ebben az évben egyből három filmet is rendezett: A Két lány az utcánt, a Toprini nászt és a Hat hét boldogságot. Ezek kivétel nélkül remekművek. Az utolsó itthon rendezett filmje, az 1940-es Semmelweis szintén zseniális alkotás.

 

Mi a Toprini nász elkészítésének története?
Az 1939-es változat egy remake, egy 1917-es film feldolgozása, amely egy 1916-os Csermely Gyula-regényből készült. Egy nagyszerű kémtörténet, amely 2016-ban is aktuális és modernnek hat. A film megrendezésére a felkérést Lévai Bélától, a filmgyár akkori urától azért kapta meg éppen Tóth, mert számos nagy rendező ekkor a zsidótörvények miatt már vagy nem volt Budapesten vagy egyszerűen csak nem kaphatott munkát. Lévai eredetileg Keleti Mártonnal akarta elkészíttetni a filmet, de ő ekkor már „körön kívülinek” számított. Az, hogy Tóth ennyire fiatalon, mindössze 27 évesen megkapta a felkérést, részben talán megnyerő személyiségének is köszönhette. Magas, jó kiállású, jóképű ember volt – egyik szeme pedig le volt kötve, mint egy kalóznak. Akik látták ekkoriban, kifejezetten sármosnak írták le.

 

A világháború alatt Tóth Endre emigrált az USA-ba, ahol háborús filmeket, noirokat és westerneket is rendezett. Minek köszönhető ez a fajta sokszínűség?
Tóth nyilván érezhette, hogy rengeteg tehetség van benne. Nem érintették a zsidótörvények, nem azért ment el, mert menekülnie kellett. Egyszerűen úgy látta, hogy az USÁ-ban tud kiteljesedni, ezért váltott. Tele volt tervekkel és magabiztossággal. Sok más magyar filmessel ellentétben teljesen jól megtanult angolul és beilleszkedett a hollywoodi közegbe. Jó pár műfajba belekóstolt: az egyik westernjében például feltűnik a pályája elején járó fiatal Charles Bronson is.

 

Több interjúban is olvashattunk róla, hogy Tóth Endre személye a filmtörténet két korszakalkotó zsenijét, Martin Scorsese-t és Quentin Tarantinót is megihlette.
Amerikában őt egy furcsa, egzotikus kelet-európai szerzetnek, különc zseninek tartották. Magyarként felemelő érzés látni, ahogy Tarantino egy nyilatkozatában elmondja, Tóthot az erőszak-ábrázolásban mesterének tekinti. Fontos, hogy beszéljünk a Tóth Endréhez hasonló kiemelkedő nagyságainkról, sok esetben ugyanis sajnos többet tudnak róluk Nyugat-Európában vagy az USA-ban, mint mi, idehaza.

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!