Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
ALemkóKöztársaság
2019. augusztus 14.

Az első világháború utáni zűrzavaros időszakban rövid életű államkezdeményezések sora tett kísérletet arra, hogy részt vegyen Európa térképének újrarajzolásában. Ezek a próbálkozások nagyhatalmi támogatás hiányában többnyire pár hónap alatt elbuktak. Az alábbi cikkben egy olyan „állam” története kerül összefoglalásra, amely ezen „tiszavirágokhoz” viszonyítva már-már matuzsálemi kort élt meg. Vajon minek volt ez köszönhető?

 

Az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Galíciában és Kárpátalján a keleti szláv lakosság kulturálisan ugyan fejletlenebb volt, mint a birodalom többi nemzetisége, de a Nagy Háború végére a politikai aktivitás terén már nem maradtak el a többi néptől. Az egységes fellépést azonban hátráltatta, hogy az identitás kérdése terén erősen megosztottak voltak. A lemkó nevű ruszin népcsoport tagjai Galícia keleti felén többnyire az ukrán identitás mellett kötelezték el magukat, míg a terület nyugati részén élők az orosz orientációt támogatták. Ennek következtében, amikor 1918. november 4-én Wisłok Wielkiben a keletiek kikiáltották a Komancza Köztársaság megalakulását, a nyugatiak elutasították a csatlakozást.

 

Saját mozgalmat szerveztek, amelynek vezéralakja egy fiatal ügyvéd, Jaroslaw Kaczmarczyk volt. Ő a hírnevét ekkor még elsősorban apjának, a görögkatolikus papként, és korábban politikai aktivistaként tevékenykedő Teofil Kaczmarczyknak köszönhette. Agitációs munkáját 1918 novemberében olyan apróbb, pár száz lakossal bíró falvakból indította el, mint Gladyszow, Śnietnica, Czarna, vagy Binczarowa. Minden egyes csatlakozó település saját nemzeti tanácsot állított fel, és a mozgalom gyors terjedését mutatta, hogy a december 5-én Florynkaban megtartott nagygyűlésen már 130 település képviselője vett részt. Az eseményen emellett képviseltették magukat az amerikai lemkók Viktor P. Hladyk személyében, az eperjesi járás néhány településének vezetője, valamint Kazimierz Romult, aki Grybów megye fejeként a Lengyel Állam megfigyelőjeként volt jelen.

 

A tanácsok képviselői kijelentették, hogy bíznak a bolsevikok bukásában, és annak bekövetkezte után csatlakozni kívánnak Oroszországhoz, de amíg ez nem történik meg, önálló államként kívánnak működni, ezért kikiáltották a Lemkó Köztársaság megalakulását. Az állam két legfontosabb személye a Központi Nemzeti Tanács vezetőjeként Jaroslaw Kaczmarczyk, és a Végrehajtó Tanács fejeként Michał Jurczakevycz görögkatolikus pap lett, akik első intézkedéseikként egy nemzeti gárda felállítását és iskolák létesítését rendelték el. A gyűlés után Kazimierz Romult Lengyelország nevében együttműködési lehetőséget ajánlott fel. Egyrészt kormányzati célokra átadták Grybów régi városházáját, valamint vállalták, hogy fegyvereket adnak a nemzeti gárda felállításához, ha a lemkók segítséget nyújtanak a lengyel-ukrán háborúban. Mivel Kaczmyarczykék végül nem fogtak fegyvert a lengyelekért, így a diplomáciai viszony elmérgesedett a két fél között.

 

A következő hetekben Nowy Targ, Nowy Sącz és Sanok városainak nemzeti tanácsai is bejelentették a csatlakozásukat a Lemkó Köztársasághoz. Kaczmarczyk tartva a lengyel retorziótól úgy vélte, hogy átmeneti megoldásként ők is egyesülhetnének az újonnan alakuló Csehszlovákiával, s ebben a törekvésükben támogatójuk Beszkid Antal volt, az eperjesi Kárpátorosz Központi Tanács vezetője. 1919. április 20-án egy közös memorandumot intéztek a békekonferenciához, amelyben kérték a döntnököket, hogy a többségében ruszinok által lakott területeket Csehszlovákiához csatolják. Ezzel párhuzamosan a lengyel kormány is tárgyalásokat kezdett Kaczmarczykkal, amelyben lefektették, hogy nem avatkoznak a lemkó terület sorsába, ameddig a békekonferencia végleges döntést nem hoz. Ennek ellenére a lengyelek tartottak attól, hogy a csehszlovákok befolyása végül érvényre jut, és elveszítik Galíciát, ezért áprilisban a lengyel hadsereg behatolt a lemkók területére, feloszlatta a kialakult tüntetéseket, és letartóztatta Jurczakevycz atyát a csehszlovákok melletti agitáció miatt.

 

Mivel a győztes hatalmak 1919 júniusában kijelölték Csehszlovákia leendő határait, így a lemkók is tudomást szereztek arról, hogy a ruszin memorandum nem érte el a célját. Kaczmarczyk megkereste Gregory Zhatkovychot, a Ruszinok Amerikai Néptanácsának vezetőjét, aki jó kapcsolatot ápolt a Wilson-kabinet tagjaival, de Zhatkovych határozottan kijelentette, hogy nem támogatja a lemkók csatlakozását Csehszlovákiához. E mögött vélhetően nem az amerikai-ruszin vezető ellenszenve állhatott, hanem Edvard Benešék döntése, mivel a sziléziai Cieszyn, valamint Szepes és Árva vármegyék hovatartozása kérdésében már egyébként is feszült volt a viszony Prága és Varsó között.

 

Ettől kezdve a Lemkó Köztársaság lényegében reménytelen helyzetbe került. Hónapokon át a lét és nemlét határán egyensúlyozott, mert a szovjetek elleni háború miatt lefoglalt lengyel haderő szabad kapacitás hiányában nem tudott bevonulni a területre, és mivel a lemkók katonai egységek híján nem jelentettek komoly fenyegetést, így nem is volt feltétlenül sürgős Varsó számára ez a kérdés. Kaczmarczykék részéről 1919 végén még az a kétségbeesett ötlet is felmerült, hogy csatlakoznak a bolsevikokhoz, de ennek a felvetésnek nem volt jelentős támogatottsága, így hamar lekerült a napirendről.

 

Ez az állapot 1920 márciusának végéig fennmaradt, amikor a lengyel haderő bevonult a Lemkó Köztársaság területére, letartóztatta az állam vezetőit, és ezzel lezárta a mintegy 16 hónapon át tartó időszakot. 1921-ben a lemkók több vezetőjét is bíróság elé állították hazaárulás vádjával, így Jaroslaw Kaczmarczyk miniszterelnököt, Dmytro Khyliak külügyminisztert és Mykola Hromosiak mezőgazdasági minisztert, de végül mindhármukat felmentették a vád alól. Ez vélhetően egy alku része lehetett, mert a későbbiekben már egyikük sem vállalt politikai szerepet.

 

A Lemkó Köztársaság a vártnál hosszabb életét tehát nem nagyhatalmi támogatásnak, vagy egy jól felszerelt haderőnek köszönhette, hanem egy sajátos történelmi helyzetnek, amelyben az életéért küzdő Lengyelország egyszerűen nem rendelkezett elegendő szabad hadikapacitással ahhoz, hogy birtokba vegye a területet. Jaroslaw Kaczmarczyk csupán minimális diplomáciai mozgástérrel rendelkezett, és a lengyelekkel való együttműködés elutasítása után zsákutcába vezette a lemkókat, akiknek ezzel eljátszotta az esélyét arra, hogy tárgyalásokat kezdjenek Varsóval egy autonóm ruszin tartománynak a létrehozásáról.

 

Iváncsó Ádám

Matrózokabolsevikokellen
2019. augusztus 7.

Nagy Péter cár 1703-ban elfoglalta a Kotlin-szigetet a svédektől, ezért magától értetődött, hogy erődöt építtetett rá, amely védte a cár városát, a mai Szentpétervárt. A Kotlin-szigeti erődre azonban csak 1921-ben figyelt fel a világ, amikor néhány ezer matróz felkelt a bolsevikok ellen.

 

Ma már nem kell hajóra szállnunk, ha Szentpétervár központjából meg kívánjuk tekinteni a Finn-öbölben fekvő Kotlin-szigetet. A szovjet múlt itt kevésbé kézzelfogható, mint az egykori vörös birodalom más metropoliszaiban: hatalmas tereket, sugárutakat, széles autóutakat kevesebbet lehet látni, mint Moszkvában vagy Novoszibirszkben, ám a Kotlin-szigetet egy kétszer háromsávos híd köti össze a szárazfölddel, mementóként szolgálva a megalomán szovjet építészetre. 1921-ben még nem létezett ez a gigantikus emberi építmény, csak hajókkal, csónakokkal – télvíz idején esetleg gyalogszerrel a jégen át – lehetett megközelíteni a szigetet, amelynek leghíresebb építménye, az I. (Nagy) Péter cár által építtetett kronstadt-i erőd. 

 

Az 1917-es bolsevik puccsot követően Lenin és követői teljes hatalomátvételre törekedtek Oroszországban. Kihasználva a „nagy háború” okozta társadalmi elégedetlenséget, német pénzen erőszakos hatalomátvételt hajtottak végre, amelynek szomorú kiteljesedése II. Miklós orosz cár és családjának kiirtása volt Jekatyerinburgban. Az egykor fényes, szebb napokat látott Oroszországban 1917-ben véres polgárháború robbant ki, amely éveken át húzódott, mire 1921/22-ben lezárult (mintegy 8 millió halálos áldozatot követelve). A Vörös Hadsereg működtetése óriási költségeket rótt a bolsevik hatalomra, amely a hadikommunizmus bevezetésével kívánta orvosolni a számára eleinte reménytelennek tűnő helyzetet. Az államosítások, a vasútvonalak katonai jellegű irányítása, a jegyrendszer bevezetése, a magánvállalkozások megszűntetése és a beszolgáltatás mind-mind növelték a társadalom elégedetlenségét az új hatalommal szemben. Ennek nyomán nacionalista és parasztfelkelések, éhséglázadások törtek ki, a vörösterrort antiszemita pogromok, rablási hullámok és rekvirálások súlyosbították.

 

1920 nyarára hatalmasra nőtt azoknak a száma, akik szembefordultak a bolsevikokkal, így csak idő kérdése volt, hogy mikor lobban lángra a lázadás szikrája a társadalomban. Az első ellenállási kísérlet Tambov környékén robbant ki, ahol több tízezren szálltak szembe a hatalommal. A bolsevikok csak kőkemény megtorlással, deportálásokkal, nyilvános kivégzésekkel tudtak úrrá lenni a helyzeten. 1921 januárjára azonban már Petrográdon is tarthatatlan helyzet alakult ki: csökkentették az élelmiszer fejadagokat, amely azonnal tüntetéssorozatot eredményezett a városban. A munkásokhoz csatlakoztak a Kronstadt-ban állomásozó tengerészek, a „Szevasztopol”, a „Petropavlovszk” és a „Reszpublika” hajók legénysége, akik határozatban követelték – többek közt – a sajtószabadságot, a parasztok gazdálkodási szabadságát, a szovjetek eltörlését és titkos szavazásokat az új tanácsokról, valamint a politikai okokból bebörtönzöttek szabadon bocsátását.

 

Lenin természetesen azonnal az idegen hatalmak titkosszolgálata által előre megszervezett akciónak minősítette az eseménysorozatot, és azonnal megadásra szólította fel a fellázadt matrózokat. A helyzet komolyságát – és a bolsevikok számára a rémületet – épp az okozta, hogy a fővárosban robbant ki az akció, nem pedig valahol Szibéria egy távoli zugában, így azonnal akcióra szánták el magukat: a vörös Napóleonnak is nevezett Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij vezetésével ágyúzni kezdték a kronstadt-i erődöt. Hozzávetőleg ötvenezer embert vontak össze, akikkel szemben a védők mintegy négyezren voltak, így hiába volt helyzeti előnyük a matrózoknak, reménytelen volt a helyzet. Ez annak ellenére is igaz volt, hogy ezer katona átállt a matrózok oldalára. A dermesztő hideget kihasználva Tuhacsevszkij csapatai március 17-én éjszaka – részben a jégen – megközelítették az erődöt, és rövid idő alatt (közelharcban) sikerült felőrölniük a tengerészek ellenállását.

 

Akik túlélték az ostromot, és nem tudtak a befagyott öblön keresztül valahogy Finnországba menekülni, azokat a szovjet hatalom táborokba záratta, közülük sokan ott pusztultak.  A kronstadt-i felkelés rávilágított arra, hogy már 1920–21-ben életképtelen volt a bolsevikok rendszere, ennek ellenére a politikai terror használatával még 1989/91-ig kitartott, sőt néhány országban még jelen is van. Kérdés, mi történt volna, ha győz a matrózlázadás?

 

Szabó Ákos

Alegjobbmellékszereplő,avagyasemlegesAmerikaiEgyesültÁllamok
2019. július 31.

Az első világháború kirobbanását követően, 1914. augusztus 4-én Woodrow Wilson amerikai elnök deklarálta az Egyesült Államok semlegességét, másnap pedig a háborús országok vezetőinek jegyzéket küldött, amelyben felajánlotta közvetítői segítségét, erre azonban nem tartottak igényt.

A következő hónapban Wilsont Nagy-Britannia már azért ítélte el, mert nem tiltakozott számukra eléggé határozottan Belgium semlegességét illetően, miután a németek eltiporták az országot. A semlegességet biztosító okiratot az Egyesült Államok soha nem írta alá és Wilson a hozzá intézett jegyzékre is úgy reagált, hogy az USA semleges félként nem szólhat bele az európai nemzetek háborújába. A közhangulatot mindeközben borzolták a rémhírek, amelyek a német katonák belgiumi tetteiről érkeztek az amerikai kontinensre. Ezek után Wilson felhívta népe figyelmét arra, hogy minden tekintetben maradjanak semlegesek.

A kialakult háborús helyzetet fokozta, hogy az antant és a központi hatalmak szinte azonnal megszüntették egymással a kereskedelmi kapcsolatot, és az antant elvárta ugyanezt a semleges országoktól is. Ez az USA szempontjából semmiképpen sem volt járható út, hiszen az ország 100 milliós lakossága a kereskedelmi kapcsolatokra volt utalva.

Egy évszázaddal a háború után joggal merül fel a kérdés, hogy mit is jelent valójában a háborús semlegesség fogalma? A politikai izolacionalizmus útját megjárt Egyesült Államok továbbra is a háttérbe húzódó fél szerepét akarta játszani, miközben a hasznot behajtotta a lehető legtöbb irányból. A gabonán és más élelmiszereken kívül ugyanis nem kellett sokáig várni, hogy a briteknek és a franciáknak hadianyagot is szállítsanak. Az amerikai export nagy részét már a háború előtt is a Nagy-Britanniába és Németországba szállított gabona tette ki. A túltermelés veszélye miatt muszáj volt fenntartani a kereskedelmi összeköttetést Európával.

Ehhez azonban az európai államoknak kölcsönre volt szüksége, amit végül Amerikától kapott meg. A szövetségesek 2.5 milliárd dollár kölcsönt vettek fel és a Nagy-Britanniába, valamint Franciaországba áramló árukivitel mértéke 1916-ra négymilliárd dollár lett. „A háború első három évében a Nagy-Britanniának eladott amerikai fegyverszállítmányok értéke 2.2 milliárd dollárt tett ki; a kivitel többi részét elsősorban a vas, az acél és az élelmiszerek alkották.” (Magyarics, 2014. 198.o.) A nyugati hatalmak egymásra voltak utalva. Az elnök azon az állásponton volt, hogy a semleges országok a kereskedelemben és utazásban is semlegesek. 1916-ra a tengerentúli kereskedelem haszna a háború előtti értékhez képest a háromszorosára, 3 milliárd dollárra nőtt. Wilson nem változtatott álláspontján azt követően sem, hogy 1914. november 3-án a britek tengeri blokádot vontak a német kikötők köré, azzal a céllal, hogy kiéheztessék Németországot. Innentől kezdve a központi hatalmak egymásra és a szárazföldi kapcsolataikra voltak utalva, ami az utánpótlást illette.

Mindemellett Wilson hiába ítélte el a britek blokádját, velük természetesen továbbra is fenntartotta a kereskedelmet, ami ilyen formában már a németek számára vált terhessé. Tekintettel arra, hogy a németeknek reagálnia kellett a blokádra, kezdetét vette a tengeri háború. 1915. február 4-én a németek hadizónának nyilvánították a Brit-szigeteket körülvevő vizeket. Németország jelképei, az úgynevezett U-Bootok, vagyis a tengeralattjárók lettek, amelyeknek segítségével az említett területen bármely olyan hajót meg tudtak semmisíteni, amelyről feltételezhető volt, hogy hadianyagot szállít. Ez viszont már nyílt fenyegetést jelentett az amerikaiakra nézve is, ezért Wilson elnök kijelentette, hogy minden amerikai szállítmányt vagy személyt érő kárért a németeknek vállalniuk kell a felelősséget. A nemzetközi jog szemszögéből egyik intézkedés sem volt törvényes, ami súlyosabb volt a németek részéről azonban, az volt, hogy eleinte mindenféle figyelmeztetés nélkül torpedóztak meg személyszállító és kereskedelmi hajókat.

A híressé vált Lusitania esete is ehhez az intézkedéshez kapcsolódik, csakhogy azóta bebizonyosodott, hogy a hajó több tonna hadiáruval volt megrakodva. A németek valószínűleg nem ekkor láttak először hasonló turpisságot az antant részéről és saját szemszögükből joggal éltek a gyanúperrel bármilyen brit vagy amerikai hajó esetében. Nem meglepő tehát, hogy a Lusitania tragikus sorsra jutott.

Woodrow Wilson azonban az 1917-es hivatalos hadba lépésig kitartóan hangoztatta országa semlegességét, miközben a központi hatalmak ellenfeleit pénzelte és ellátta utánpótlással. Hol van tehát a háborús semlegesség határa?

László Bernadett

„ZAVAROSIDŐK”OROSZORSZÁGBAN
2019. július 25.

Az 1917 decemberében kezdődő polgárháború Oroszország valamennyi társadalmi, kulturális és nemzetiségi törésvonalán túllépett. A korszerűtlen, de erőltetetten fejlesztett gazdasági szerkezet, a leszakadó társadalom, a súlyos háborús veszteségek és az első világháború óriási áldozatai következtében Oroszország története során egy újabb „szmuta” (zavaros időszak) elé nézett.

„1917 februárjára az egész hadsereg fel volt készülve a forradalomra. A tisztikar ekkor már ugyancsak ingadozott, és általában elégedetlen volt a helyzettel” – jegyezte meg Bruszilov tábornok a kilátástalanná váló helyzet kapcsán. 1917 februárjára nem csupán a hadsereg de a birodalom lakosságának jelentős része is megérezhette a változás szelét. A hadsereg a sikeres 1916-os Bruszilov-offenzívát követően ismét vereségeket szenvedett, a politikai elit, élén az uralkodóval, képtelen volt a belpolitikai helyzet stabilizálására, ráadásul az év elejére a kenyérhiány már tömeges méreteket öltött. A folyamat azonban nem 1917 februárjában vette kezdetét, de még csak nem is 1914-ben. Ha figyelembe vesszük a három éve tartó háború mellett, a század elejétől folyamatosan zajló parasztfelkelések társadalomra gyakorolt hatását, az éhínséget, az 1905-ös forradalom következményeit, a hatalmon lévők ellen elkövetett terrorcselekményeket és a teljesen értelmetlen orosz háborús erőfeszítéseket, megállapíthatjuk, hogy a februári forradalom törésvonal szerepe erősen mérséklendő. Célszerűbb egy több évtizede húzódó folyamatként kezelni a történteket, nem pedig egyetlen esemény, egyetlen dátum következményeként.

Oroszország számára a háború és az erőszak túlburjánzása nem 1914-ben kezdődött és 1917-el nem is ért véget. Az 1905-ös forradalmat követően a cári titkosrendőrség helyi szervei több tízezer parasztfelkelést jegyeztek fel, csak az európai Oroszország területén. Közben a terrortámadások szinte mindennapossá váltak. Az oroszok számára az 1914 és 1917 közötti háború, csupán a zavaros időszak (szmuta) egy szakaszaként értékelhető. A mindennapi élet sehol sem brutalizálódott olyan súlyos mértékben, mint az egykori cári birodalomban. S ehhez minden adott is volt. „A hadsereg nem más, mint egy hatalmas, fáradt, kopott és rosszul táplált, mérges embertömeg, akiket a közös békevágy és a közös elkeseredés fűz össze” – olvashatjuk a főhadiszállás egyik jelentésében 1917 tavaszáról. A katonák elkeseredettsége, részben az elégtelen mennyiségű ellátmány, másrészt pedig a sorozatos vereségek okozta megaláztatás okán a tetőfokára hágott. Azonban az Ideiglenes Kormány a háború folytatása mellett döntött. Ennek ellenére a párhuzamos hatalmi központ, a petrográdi Szovjet folyamatosan a parancsnokok ellen hangolta a katonákat és parancsmegtagadásra szólította fel őket. A Szovjet már az első, úgynevezett napiparancsában így fogalmaz: „A katonákkal való durva bánásmód, többek közt tegezésük is tilos”. A dokumentum ugyan hivatalosan csak a főváros helyőrségének katonai alakulataira vonatkozott, azonban hamarosan a hadsereg valamennyi katonája előtt ismertté, s ezáltal vezérfonállá vált. Mindez a tisztikar maradék tekintélyét is aláásta.

A petrográdi Szovjet, de mindenekelőtt a bolsevikok célja a még nagyobb zűrzavar okozása volt. Ugyanakkor az is tény, hogy a háború folytatására abban a formában az orosz hadsereg már nem volt képes. Bruszilov, nem sokkal főparancsnokká való kinevezését követően megjegyezte: „Tisztában voltam vele, hogy részünkre a háború lényegében véve befejeződött, mivel kétségtelenül semmi eszközünk sem volt arra, hogy a csapatokat harcra kényszerítsük”. Ezzel szemben, ismerte el az újdonsült főparancsnok, a bolsevik propaganda, amelynek két fő üzenete az azonnali és annexiómentes béke, valamint a nagybirtokok fölosztása volt, szinte azonnal nyitott fülekre talált a frontharcosok és a hátországi tartalékosok körében.

1917 nyarának végére Oroszországban megszűnt a központi hatalom. Ezt a hatalmi vákuumot ugyan – bár legitimitás hiányában – novemberben a bolsevikok megpróbálták betölteni, de az általuk folytatott politika, valamint az annak ellenhatásaként szerveződő fehér hadseregek és ellenkormányok csak még tovább mélyítették a konfliktust, s rövid időn belül véres polgárháborúba taszították az országot. Utóbbihoz minden adott volt: elégedetlen katonatömegek, akik a háború évei alatt kitanulták a fegyverhasználatot, s az erőszak számukra mondhatni a hétköznapi valóság részévé vált. Emellett az orosz fegyvergyártás a háború évei alatt olyan mennyiségben állított elő hadianyagot hogy azok a polgárháború végéig elegendőnek bizonyultak. Egy normális körülmények között funkcionáló állam alapérdeke egy háború végén az, hogy a katonáit leszerelje és visszairányítsa a polgári életbe. A zavaros oroszországi helyzet viszont mindkét féltől ennek az ellenkezőjét követelte meg, így az erőszak immár saját határokon belül, a paramilitáris katonai egységek jóvoltából, parttalanná vált. Georg Mosse német történész ezt a folyamatot nevezte el a háború utáni társadalom brutalizálódásának. A megállapítás helytálló az oroszországi viszonyokra, hiszen, ahogy azt a bevezetőben is említettük az erőszak minden kulturális, nemzetiségi és társadalmi törésvonalon túllépett, s egyaránt érintette a vörös vagy fehér katonát, valamint a nem hadviselő állampolgárokat is, akik „csak” túlélni akarták az eseményeket. Jól jellemzi az állapotokat az a figyelmeztetés, amelyben egy sorhajó politikai biztosa részesítette a matrózokat: „Elvtársak, úgy vigyázzatok a töltényekre, mint a szemetek világára. Fél szemmel még lehet élni, de töltény nélkül nem”.

Oroszország óriási veszteségeket szenvedett el 1917 februárjáig. A vezérkar statisztikái szerint a teljes háborús veszteség február elsején meghaladta a hatmillió főt (halottak, sebesültek, hadifoglyok együttesen). Azonban a legnagyobb megpróbáltatások és ezzel együtt a legnagyobb áldozatok csak ezután következtek. Mindennek fényében megállapítható, hogy az 1914 és 1917 közötti háborús szakasz „csupán” egy előzményekkel rendelkező és 1917-et követően folytatódó történelmi periódus epicentruma.

Balogh Gábor

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!