Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
IMAKÖNYVVELABARAKKTÁBORBAN
2018. november 21.

Sík Sándor, a fiatal író és piarista szerzetestanár 1915-ben tábori lelkészként teljesített szolgálatot egy péterváradi erődben.

Sík Sándor először a váci piarista gimnáziumban állt katedrára, majd egy év múlva a budapesti Piarista Főgimnáziumban tanított magyar irodalmat és nyelvet, hittant, latint, ritkábban görögöt és történelmet. A háború kitörésekor mindössze huszonhat esztendős, népszerű és agilis szerzetestanár kezdetben nagy lendülettel és lelkesedéssel fogott neki a hátországi szolgálatnak. Háborús költeményei jelentek meg különböző lapokban, a Szent István Társulat harctéri szeretetdoboza számára a katonáknak verses üdvözletet írt, a gimnázium cserkészcsapatának háborús szolgálatait szervezte, illetve részt vett a sebesültszállításban.

1914 végén katonai behívót kapott és hivatásából adódóan tartalékos tábori segédlelkésszé nevezték ki a 19. pécsi honvédgyalogezredhez. 1915. január 6-án Újvidékre kellett bevonulna, ahonnan vonattal szállították a vajdasági Péterváradra, az ezred I. népfölkelő zászlóaljának állomáshelyére. A Duna-menti város peremén fekvő sirinai barakktáborban „tiszti” szállása egy ócska, deszkaágyas, egérjárta vincellérház volt, melyet a zászlóaljparancsnok segédtisztjével és gazdasági főnökével osztott meg. A tábor hangulatát plasztikusan szemlélteti Barakk című verse:

„Vén katonák között pap vagyok […],

Bűzös barakk, levegőtlen sarok.

Penészes szalmazsákon görnyedek […]

Este van. Tél van. Hideg van. Sötét van.

Ülök zsibbadtan, félnap óta egyben,

És hallgatom a félhomályban, félaléltan,

Barázdás arcokon a könnyek hogy görögnek […]

Az adminisztrációs feladatokon túl a nagyböjti gyóntatások, a szabad ég alatt tartott tábori misék celebrálása és prédikációkra felkészülés jelentette számára a lelkészi szolgálatot. E feladatok ellátásban a szomszédos erődszakaszok tábori papjaival kölcsönösen kisegítették egymást. A legénység nagyrészt korosodó, baranyai parasztemberekből állt, akiket tartaléknak vontak a szerb front vonalai mögé. „Ezeknek a háborús hónapoknak legmélyebb élménye az egyszerű katonákkal való érintkezés volt” – írta később visszaemlékezéseiben.

Mivel ellenséges támadástól bármikor tartani lehetett, a legénységet folyamatosan hadgyakorlatra vezényelték ki a mély hóval borított dombokra. „Olyan férfiak között vagyok, akiknek lelkén ott ül a tudat, hogy talán már a következő napon megjöhet a parancs, amely a halálba viszi őket” – jellemezte katonái lelkiállapotát. Szentbeszédeinek ezért olyan témákat választott, amelyek lelki vigaszt nyújthattak e családjuktól és földjüktől elszakított, kétkedéssel teli bakáknak.

1915. április 10-én szolgálata véget ért. Mivel osztálya érettségi előtt állt, nélkülözhetetlennek nyilvánították és hazarendelték, de leszerelése után a pesti hadikórházban is folytatta szentbeszédeit. Háborús élményeinek lelki vetületét Sík Sándor ekként összegezte: „egy nagy kincset kaptam kurta katona koromból: mind a tisztekkel, mind a legénységgel való érintkezés az emberismeretnek megbecsülhetetlen forrása volt számomra.”

Virágh Ajtony

AZINDIAI-ÓCEÁNKALÓZAI
2018. november 19.

A német haditengerészet legjelentősebb tengerentúli kikötője a Sárga-tenger partján elhelyezkedő Csingtao városában volt, és innen indult kalandos útjára az SMS Emden könnyűcirkáló 1914 nyarán.

1914 augusztusában megkezdődött az ellenségeskedés az Orosz Birodalommal, Spee gróf admirális parancsnoksága alatt egy négy hajóból álló (SMS Scharnhorst és SMS Gneisenau cirkálók, SMS Emden könnyűcirkáló és a Titania kísérő gőzös) kötelék indult dél-tengeri útjára. A kelet-ázsiai flotta parancsnoka tisztában volt vele, hogy túl kevés hadihajó áll rendelkezésére ahhoz, hogy megvédhesse a csendes-óceáni német érdekeltségeket a brit, ausztrál, orosz és japán flottával szemben, ezért a gyors Emdent augusztus 14-én az Indiai-óceánra küldte, hogy megzavarja a kereskedelmi útvonalakat. A könnyűcirkáló augusztus 29-én átkelt Bali és Lombok szigete között és északnyugati irányba Jáva és Szumátra szigetei mellett elhaladva az Andaman-szigetekhez ért. Egy hónap leforgása alatt nyolc ellenséges hajót tartóztatott fel vagy süllyesztett el. A burmai Rangoon felé vette az irányt, itt feltartóztatott egy gőzöst, amelynek személyzetét szabadon engedték. Szénfelvételt követően a hajó az indiai Madrász felé fordult, itt rendkívüli sikert aratott: lövéseket adott le a Shell olajvállalat érdekeltségeire (a Shell a háborúban a Brit Expedíciós Erők legfőbb üzemanyagellátója és a brit légierő egyetlen üzemanyagszállítója volt illetve összes hajóját a Brit Admiralitás alá rendelte) és brit tengerparti ütegekre. A császári sajtóban az akció hatalmas visszhangot és üdvrivalgást váltott ki. Az Emden ezt követően Ceylon szigetének környékén folytatta a kalózkodást, itt elsüllyesztett illetve feltartóztatott négy hajót, amelynek kapitányai később elismerően nyilatkoztak a korrekt német eljárásról, amelyet a hajók elfoglalása során és a foglyokkal szemben tanúsítottak. Chagos Archipelago szigetcsoport majd a Maldív-szigetek térségében folytatták tevékenységüket, amikor október 10-én elfogtak egy brit távíró üzenetet, amely az Indiai-óceán keleti térségét biztonságos útvonalnak tartotta. Mielőtt azonban a Bengáli-öböl felé vették az irányt, október 15 és 20-a között elsüllyesztettek vagy elfogtak 7 ellenséges hajót. Ebből legnagyobb zsákmányuk a Buresk angol szénszállító gőzös volt mintegy 6000 tonna jó minőségű walesi szénnel megrakodva. A szenet a Nikobar-szigeteken rakodták át, az elfoglalt gőzösnek pedig kijelöltek egy várakozási helyet. Ezután az Emden toronyiránt haladt a Maláj-félszigeten lévő Penang irányába, amit október 28-án a hajnali órákban ért el. Észrevétlenül bejutott a kikötőbe és megtorpedózta a Samtsug orosz cirkálót, amely rövidesen kettétört és elsüllyedt. A kikötőt elhagyva először szembe találkoztak a francia Mosquet torpedórombolóval és a Fronde rombolóval, előbbit sikerült elsüllyesztenie és túlélőit felvenni, néhány órával később pedig sikeresen lerázta a Fronde-ot. A Mosquet túlélőit Szumátrára egy kórházba küldték egy elfogott brit szállítóhajó fedélzetén.

Az Emden kapitánya, Karl von Müller következő elképzelése a Kókusz (Keeling)-szigetek távíróállomásának megsemmisítése volt, hogy megzavarja a térség hajóforgalmát Indiától Ausztráliáig és magára vonja jelentős ellenséges erők figyelmét, ezután pedig Kelet-Afrika felé vette volna az irányt, ahol a Königsberg cirkáló ekkorra már harcképtelenné vált. Ez volt az Emden utolsó útja.


1914. november 9-én reggel a könnyűcirkáló az atoll főszigetétől északra található Direction-sziget mellett, majd az ötven fős partraszálló egység egy gőzhajtású és két egyárbocos csónakon elérte a szigetet. Az osztagot Hellmuth von Mücke, az Emden főhadnagya vezette, fegyverzetük kézifegyverek és négy géppuska volt. Az egység sikerrel lerombolta az adótornyot, ami viszont még éppen le tudott adni egy vészjelzést. Az Emden matrózai ekkor úgy gondolták, a legközelebbi ellenséges hajó 250 tengeri mérföldnyire tartózkodik, ezért a Buresket odarendelték szénfelvételre. Egy közelben tartózkodó ausztrál konvoj azonban észlelte a vészjeleket, és néhány hajója a szigetekhez sietett. Az Emden későn vette észre, hogy nem a Buresk, hanem az ausztrál HMAS Sydney könnyűcirkáló füstjeleit látja, amelynek fegyverzete jobb volt, mint a német könnyűcirkálónak (10,5 cm-es ágyúival szemben 15 cm-esek sorakoztak fel), így a Sydney szabályszerűen rommá lőtte az Emdent, a nagy távolság miatt pedig a torpedóvetőkkel is hasztalanul próbáltak visszalőni. Az ütközetben a 314 fős német legénységből 133 fő elesett, 49 súlyosan megsebesült. Von Müller kapitány korallzátonyra vezette hajóját, legénysége pedig szétverte a megmaradt használható berendezést, hogy azok ne kerüljenek az ellenség kezére. November 10-én a Sydney egy kis egysége partra szállt a Direction-szigeten, de ott nem találtak német tengerészeket. A kapitányt és a megmaradt legénységet Ceylonra szállították. Von Müller a háború hátralevő részét fogolytáborban töltötte, Németországba csak 1918 októberében tért vissza, nem sokkal a háború vége előtt. Elléptették és kitüntették a Pour le Mérite-tel, de 1919 elején rossz egészségi állapota miatt leszeret a haditengerészettől. 1923-ban halt meg, nagy valószínűség szerint a malária szövődményeinek hatásaitól.

Von Mücke és egysége a szigeten rekedt és esze ágában sem volt megadnia magát. Elfoglaltak egy háromárbocos vitorlást, az SMS Ayesha-t, amely a sziget mellett horgonyzott, azzal nagy nehézségek árán 1914. december 13-án sikerült kikötniük a Holland Kelet-Indiában található Padangban. Mivel Hollandia semleges volt a háborúban, így von Mücke-t és legénységét nem tartóztatták le, de 24 órán belül el kellett hagyniuk a kikötőt. A főhadnagy megtudta, hogy az Oszmán Birodalom a Német Császárság oldalán belépett a háborúba (1914. október 29.) és elhatározta, hogy Arábián és az Oszmán Birodalmon keresztül hazajut. A német konzul segítségével sikerült megállapodnia egy német szállítóhajóval, amely fedélzetére vette a tengerészeket. Jemenben partra szálltak, majd hosszú és kalandos úton, többszöri beduinokkal és felkelőkkel folytatott tűzpárbajt követően 1915. május 23-án megérkeztek Isztambulba. Von Mücke leadta jelentését az isztambuli haditengerészeti parancsnoknak, miszerint az SMS Emden partraszállt egysége – 5 tiszt, 7 altiszt és 37 matróz – szolgálatra jelentkezik.

A főhadnagy számára még nem ért véget a háború: von Mücke szolgált az Eufráteszen és a Dunán. A háború után csatlakozott a Német Munkáspárthoz (később Nemzetiszocialista Német Munkáspárt), amelynek Szászországi országgyűlési képviselője lett 1926-ban. 1929-re kiábrándult a náci eszmékből, szembehelyezkedett Hitlerrel, elhagyta a pártot és a pacifizmus felé fordult. Háborús élményeit Az Emden és Az Ayesha című könyveiben örökítette meg.

Farkas Sebestyén Lőrinc

HRABALÉSAMONARCHIAÖRÖKSÉGE
2018. november 14.

Bohumil Hrabal cseh író ugyan csak négy éves volt 1918-ban, így sok személyes élménye nem lehetett az I. világháborúról és az Osztrák–Magyar Monarchia világáról, azonban a régi világ, az aranykor iránti nosztalgia jó néhány írásában feltűnik.

Hrabal 1914. március 28-án, négy hónappal a világháború kitörése előtt látta meg a napvilágot. Születése napján az újságok Ferenc Ferdinánd trónörökös és II. Vilmos német császár trieszti találkozójáról tudósítottak. Az európai nagyhatalmak testvérháborúra készültek, már csak egy ürügyre volt szükség a konfliktus kirobbanásához. Bohumil egyetlen emléke a háborúról mindössze annyi, hogy látta, amint lakóhelyén, az utcákon katonák vonulnak végig, ami megragadta az alig három éves kisfiú figyelmét.

Nem sokkal később szert tett egy kakastollas osztrák kalapra, amelyet 1918 őszéig büszkén viselt. Az 1918. november 3-i fegyverszünet hírére a lakóhelyén is az utcákra tódultak az emberek. A négyéves kisfiú döbbenten szemlélte amint a városháza homlokzatáról leverték a Monarchia címerét. Az úttest a katonai zubbonyokról leszaggatott fekete sasos jelvényekkel volt tele. Első személyes politikai élménye is ehhez a naphoz köthető, hiszen az említett osztrák kalapot – amelyet aznap is viselt – az egyik ünneplő leverte Bohumil fejéről és megtaposta a kövezeten. Saját bevallása szerint, az élmény hatására ez a nap számára nem az örömről szólt.

Hrabal szépirodalmi műveiben mindig nosztalgiával tekintett vissza a Monarchia korára. Személyes érintettsége híján élményeit nagybátyja, a nevezetes Pepin bácsi történeteiből merítette. Pepin a Monarchia korát idéző anekdotákkal szórakoztatta környezetét, amelyeknek rendszeresen visszatérő eleme volt, hogy ő még „a világ legszebb hadseregében szolgált”. Ő ihlette Hrabal első igazán sikeres művét, amelynek a Táncórák idősebbeknek és haladóknak címet adta. A háború előtti idők iránti nosztalgia szólal meg a regény azon részében, amelyben a főhős egy aMonarchia idején szocializálódott vasúti váltókezelő, aki nem törődve a vasút rohamos fejlődésével, talán eligénytelenedésével, nap, mint nap kifényesíti zubbonyán az aranygombokat, kikeféli a cipőjét, majd tetőtől-talpig tiszta egyenruhában, feszes vigyázzállásban tiszteleg minden az őrhelye előtt átrobogó vonatnak. „Bizony nagyszerű emberek azok, akik a vonalon dolgoznak, például a sorompókezelők, körös-körül csak pusztaság, éjszaka a kutya se látja őket, de ők azért kipucolják a cipőjüket, kikefélik az uniformisukat, és aztán ott állnak a leeresztett sorompó mellett, szalutálnak, a gyors elsüvölt mellettük az éjszakában, lefröcsköli, porral lepi be őket, nem, senki se látja ezeket a baktereket, de ők merev vigyázzban állnak, és tisztelegnek az éjszakai gyorsnak, a monarchia maradványai az ilyen emberek” – írta.

Ez a kis történet tökéletesen szimbolizálja több millió Monarchiában szocializálódott ember sorsát, akik származásra való tekintet nélkül képtelenek voltak felfogni, hogy az az ország, amelyben éltek és az a kultúra, amelyet a sajátjuknak vallottak – nemzetiségi hovatartozástól függetlenül –, egyik napról a másikra semmivé lett. A modern időt jelképező gyorsvonat elsuhant mellettük, de ők nem tudták elfogadni az új világ játékszabályait, és továbbra is a saját, régi időkből örökölt szokásaik szerint éltek, gondolkodtak. Akárcsak Pepin bácsi, aki még az 1945-öt követő kommunista diktatúra legkeményebb időszakában is büszkén és hangosan hirdette, hogy ő Ferenc József katonájaként a világ legszebb hadseregében szolgált, nem kis ijedelmet okozva harsány kijelentésével a kommunista hatóságoktól félő családjának.

A világháborút követő összeomlásból és az azt követő átmenetből Hrabal nem sokat tapasztalt. Ennek oka fiatalkora mellett az volt, hogy a Monarchia utódállamai közül a csehszlovák állam létrejötte volt aránylag a legzökkenőmentesebb. Egyrészt azért, mert az új állam valamennyi területe egyetlen birodalomból került ki, másrészt pedig, mert a cseh területek voltak – s ez teljes egészében a Monarchia öröksége – a legpolgáriasultabb és gazdaságilag leginkább fejlett területek a dualista államban. 1918. október 28-án Prágában a Nemzeti Tanács kinyilvánította Csehország elszakadását a Monarchiától. Bár az egy évvel korábban, 1917-ben megjelent Cseh írók kiáltványa című dokumentumban a szerzők arra hívták fel a figyelmet, hogy a háború végén „a cseh nemzet sorsa évszázadokra megpecsételődik”, alig két évtized elteltével a Párizsban létrehozott új állam megszűnt létezni. Elárulásában ugyanazok az országok működtek közre, amelyek húsz évvel korábban létrejötte fölött bábáskodtak.

Hrabal életműve végigköveti hazája 20. századi történetét. Saját bevallása szerint sohasem kívánt a „század lelkiismereteként” feltűnni, magát inkább a század tanújaként definiálta. Későbbi műveiben a maga sajátos stílusában minden fontosabb történeti eseményre reagált, ami hazáját érintette, így nem véletlen, hogy élete végéig nosztalgiával gondolt vissza az Osztrák–Magyar Monarchia korára, amelyre sokan a mai napig aranykorként tekintenek. S bár a földi aranykor – Gerő András történész megállapítását kölcsönözve – „mindig feszültségekkel, diszharmóniákkal, egyenlőtlenségekkel terhelt”, ismerve a 20. század háborúkkal, népirtással, deportálásokkal tarkított történetét, mégis több generáció számára paradicsomi állapotokat jelentett. „A harmónia elvesztése – ismét Gerő Andrást idézve – egyenlővé vált a Paradicsomból való kiűzetéssel” több generáció számára.

Balogh Gábor

AFÜGGETLENLENGYELORSZÁGSZÜLETÉSE
2018. november 12.

1918. november 11-én Lengyelország ismét létezett. Józef Piłsudski államfő a világ összes kormányához eljuttatta örömteli üzenetét hazája függetlenségének visszaszerzéséről. Boldog születésnapot, Lengyelország!

 

„Legyőzöttnek lenni és nem behódolni győzelem, győzni és megpihenni a babérokon, kudarc.”

                                                                                                         Józef Piłsudski

 

Száz év elteltével mi üzenhetünk a lengyel államfőnek és minden lengyelnek. Lengyelország függetlensége visszaszerzésének 100. évfordulója alkalmából elküldhetjük jókívánságainkat közvetlenül a Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) e-mailjére vagy kisfilmmel is kedveskedhetünk a legnépszerűbb fájlküldő segítségével. Szintén a Függetlenség Nemzeti Ünnepén megoszthatjuk Twitteren, Facebookon vagy Instagramon #likePolska hashtaggel, hogy miért is szeretjük Lengyelországot. Én azért, mert hitük súlyos és kemény, a hétköznapokban vállalt, megélt IGEN. És azért, mert tudnak térden csúszni a Szűzanya előtt (bárki láthatja, aki elmegy a Jasna Góra-i kolostorba) és azért, mert fővárosuk turistacélpont templomait imádkozó lengyelek töltik meg, többet adva a betévedt idegennek a vallás- és építészettörténeti hatásnál. Aztán meg azért, mert büszkén használják és szeretik az emlékezettípusú múzeumaikat: a Varsói Felkelés Múzeuma lengyel családoktól és baráti társaságoktól volt zsúfolt ottjártamkor – a nyitás előtt kígyózó sorban csak lengyel beszédet hallottam…

A mai, 32. évközi vasárnapon örömteli meglepetésemre így kezdtük az egyetemes könyörgéseket: „Áldd meg Urunk lengyel testvéreinket, akik száz éve nyerték vissza függetlenségüket.” A szentmise szép gesztusa előhívta bennem a történelmi eseményeket: Lengyelország ismét létezett!

A központi hatalmak vereségével az 1795-ben három részre osztott ország megszabadult a porosz, orosz és osztrák uralomtól. 1918. november 11-én este éneklő és zászlókat lobogtató tömegek vonultak Varsóban az elegáns Krakowskie sugárúton. Véget ért az a korszak, amikor két császár és egy cár egymás ellen harcra kényszeríti a lengyeleket. A három uralkodó másfélmillió lengyel sorkötelest hívott be, egyharmaduk elesett a harcokban, a front többször áthaladt az országon, a német és az orosz hadsereg felégette a földeket, leszerelte az ipari berendezéseket, a háború mégis diadallal végződött számukra. Ezt nem kis mértékben annak a Józef Klemens Piłsudskinak köszönhették, aki egyike volt azoknak a katona-politikusoknak, akik a birodalmak alkonyát jelentő nagy háború után sikerrel teremtettek nemzetállamot saját népük számára. A marsall nevét a finn Carl Gustaf Emil Mannerheimmel és a török Mustafa Kemallal említhetjük egy sorban.

Józef Piłsudski marsall és Józef Haller tábornok a győztes varsói csata után, 1920. augusztus 26.

A Második Lengyel Köztársaság megteremtője és első államfője a lengyel függetlenség legfőbb akadályát Oroszországban látta. „Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a bolsevikok nem azért ragadták magukhoz a hatalmat Oroszországban, hogy Oroszországot változtassák meg, hanem hogy hazájukat ugródeszkának használják a világ megváltoztatásához.” – vallja az orosz forradalmak szakértője, Richard Pipes. Piłsudski politikusi realitással ezt ismerte fel; tudta, hogy Leninék érdeke „magasabb rendű” a nemzet érdekénél. A forradalom exportja végett Mihail Tuhacsevszkij vezetésével általános támadást indítottak Lengyelország ellen. Ez volt a „visztulai csoda” időszaka, amikor a Varsóig jutó Vörös Hadsereg végső rohama kilátástalan helyzetbe sodorta Lengyelországot. A lengyel haderő katonái fejenként féltucatnyi tölténnyel várták Varsó alatt a rohamot, s ekkor érkeztek meg a magyarországi lőszerszállítmányok. Hazánk volt ugyanis Franciaország mellett az egyetlen állam, amely kézzelfogható segítséget nyújtott a lengyeleknek nehéz helyzetükben. Végül nem lett igaza Leninnek: nem „Lengyelország hulláján keresztül” vezetett az út a világforradalom felé. Az utánpótlás birtokában az ellenség frontjának leggyengébb pontján indított támadással szétzúzták a bolsevik offenzívát. Az 1921-es rigai békében a Szovjetuniónak teljesítenie kellett Lengyelország határköveteléseit. Piłsudski hírneve csúcspontjára jutott… A története azonban nem ért véget: 1926 májusában régi háborús bajtársainak élén bevonult Varsóba. Akciója több mint 300 ember életébe került. Mégis a lenagyobb középkori lengyel királyok mellé temették el, és a róla szóló monográfia történész szerzője, a 2013-ban elhunyt Andrzej Garlicki szerint a „legnépszerűbb lengyel Lengyelországban”.

A lengyel függetlenség napját a két új megszálló diktatúra nem szerette. Az első, a nemzeti szocialista ezen a szimbolikus napon végezte ki több társával és zsidó gyerekkel együtt Alicja Kotowska apácát, kémia szakos tanárt 1939-ben. Az elsők között volt, akiket a Piaśnica melletti erdőben lőttek agyon. Ő volt az, aki 1920-ban, amikor a bolsevik csapatok Varsóhoz közeledtek, a frontra sietett, hogy vöröskeresztes ápolónőként gyakorolja az önzetlen felebaráti szeretetet. Az itt tanúsított áldozatos szolgálatát Polonia Restituta (Lengyelország Újjászületése érdemrend) állami kitüntetéssel ismerték el. II. János Pál pápa 1999-ben avatta boldoggá a második világháború lengyel vértanúi között.

A pártállami nemzetközi szocialisták pedig egyszerűen törölték az állami ünnepek sorából a zavaró függetlenséget.

November 11-e a világ számára is fontos dátum. Az első nagy háborút lezáró compiègne-i fegyverszüneti egyezményt hajnali 5 óra 12 perckor írták alá száz évvel ezelőtt ezen a napon. Hat órával az aláírást követően beköszöntött a négy éve várt béke. A hírre a cambridge-i diákok magukról megfeledkezve könyveket dobáltak ki az egyetem ablakain. Az egyik dél-angliai, Doverhez közeli éjféli szentmisén a „történelem legnagyszerűbb napjának elmúltáról” emlékeztek meg.

Ma száz éve, hogy véget ért az első világháború, amit XVI. Benedek pápa hasztalan mészárlásnak nevezett. Ma 13.30-kor megszólaltak a harangok az egész világon. Ferenc pápa azt üzente: „a békébe és ne a háborúba fektessünk be!”

A XX. Század Intézet és a Terror Háza Múzeum november 23-án nyitja az erről szóló Új világ született 1918 ̶ 1923 című kiállítását a Várkert Bazárban.


B. Varga Judit

 

(Kép forrása: Wikimedia)

B. Varga Judit írása eredetileg a Látószög blogon jelent meg.

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!