Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
AZÚJJÁÉPÍTÉSIDEJE
2018. szeptember 17.

A gazdaságilag és lelkileg összeroppant trianoni Magyarországból Bethlen István néhány év alatt stabil, prosperáló és pozitív jövőképpel bíró államot teremtett.

Az I. világháborút követő felfordulás után az első feladat a megtépázott államforma rendezésének kérdése volt. Az új Magyarország 1920-ban nem csupán államfőt, de államformát is választott. A „király nélküli királyságot” a győztesek oldalán megmosolyogták, magát az államformát idejétmúltnak tartották. Az 1920-ban hatalomra kerülő régi-új politikai elit azonban helyesen látta, hogy az új magyar államot csak a Szent Korona-tanra alapozva lehet felépíteni, a Szent Korona ugyanis a teljes magyar társadalmat megtestesíti, annak nevében uralkodik – ezt a korabeli társadalom így gondolta. Így a mindenkori koronás fő, vagy az ő helyettesítője, a kormányzó, csupán annak akaratát hajtja végre. Erre az eszmére alapozva sikerült biztos alapon nyugvó politikai főhatalmat kialakítani Magyarországon, amelynek köszönhetően a társadalom ereje nem a négy-öt évenként ismétlődő választási küzdelmekben merült ki, hanem az újjáépítésbe fektették.

A kormányzói tisztségre a Nemzetgyűlés 1920. március 1-én Horthy Miklós altengernagyot, a közös flotta utolsó parancsnokát választotta meg. Horthy nem csupán a magyar társadalom béke és nyugalom iránti vágyát testesítette meg a sikeres, határozott és keménykezű tengerésztiszt személyében, de bírta a győztes hatalmak támogatását is, akik tudták, hogy Horthyval egy olyan vezető kerül Magyarország élére, akinek elsődleges célja a stabilitás megteremtése. (Az ország törvényes uralkodója, IV. Károly 1921 húsvétján és októberében két alkalommal próbálta restaurálni trónját, de ez a kormányzón, a kisantant mozgósításán és az ellenérdekelt francia, illetve brit érdekeken megbukott.)

Bethlen Istvánt 1921. április 14-én nevezte ki a kormányzó miniszterelnöknek, amely tisztet egy évtizeden át betöltve a kül- és belpolitikai stabilitás megteremtésével fémjelzett, nemzeti-konzervatív konszolidációs korszak fűződik a nevéhez. A rendkívül nehéz körülmények ellenére 1920 után sikerült rendezni az ország helyzetét. „Letagadhatatlan tény, hogy Bethlen István grófnak a külső és belső konszolidációt sikerült megteremtenie és az országot a legnagyobb megpróbáltatások közepette sikerült a jövő számára megóvnia és megerősítenie” – írta 1937-ben a különben ellenzéki Makkai János.

Miniszterelnöksége első évében – legitimista érzelmei ellenére – reálpolitikusként kezelte a királykérdést és sajnálkozások közepette, de meghiúsította IV. Károly király második visszatérését, majd keresztülvitte a Habsburg-ház trónfosztását. „Ma nem büntetni, hanem építeni és gyógyítani kell” – fogalmazta meg a társadalmi konszolidáció alaptételét. A vörös terror felelőseinek bírósági úton való megbüntetésével és ezzel egy időben a különítményesek leszerelésével jogbiztonságot teremtett, kiegyezett a szociáldemokrata ellenzékkel (Bethlen–Peyer-egyezmény, 1921), amelynek értelmében utóbbiak a legalitás keretein belül szabadon szervezkedhettek és először ülhetett szociáldemokrata képviselő a magyar parlamentben. A kisgazdákkal való egyesülés révén az Egységes Párt létrehozásával (1922), valamint a szélsőségek kiszorításával egy évtizedre szóló szilárd belpolitikai helyzetet alapozott meg.

Bethlen a nyugati típusú tömegdemokrácia kialakítását időszerűtlennek tartotta, de a korlátozott népképviseleten alapuló parlamentarizmus mellett minden ellentétes nyomásgyakorlás dacára kitartott. Konzekvensen tartotta magát már 1922-ben kifejtett véleményéhez is, mely szerint „nincs itt szükség semmiféle fasizmusra”. 1921 és 1930 között a nyílt, cenzusos, nőkre és férfiakra – ugyan más-más paraméterek szerint – egyaránt érvényes választójog értelmében az összlakosság közel 30 százaléka volt választóképes Magyarországon. Ugyanekkor Franciaország lakosságának 28 százaléka rendelkezett választójoggal, két szomszédunk közül a délszláv királyság negyede, Románia népességének pedig csak ötöde szavazhatott. Más, nyugati országoktól eltérően – mint például Franciaország, Olaszország vagy Svájc – Magyarországon 1920-tól a nők a szavazóurnákhoz járulhattak, a Képviselőház első női képviselője is ekkor jutott be, a konzervatív–legitimista nőpolitikus, Slachta Margit szociális nővér személyében.

Bethlen pragmatikus külpolitikája folyományaként az országnak sikerült kitörnie a diplomáciai elszigeteltségből, legfőbb törekvése pedig mindvégig a trianoni határmódosítások elérése maradt. A kormányfő úgy vélte: „Csonka-Magyarország határai sem másoktól független politikai létet, sem önálló gazdasági életet hosszabb időre nem biztosítanak a magyar nemzet számára.” 1921-ben sikerült különbékét kötni a versailles-i békerendszert el nem ismerő Amerikai Egyesült Államokkal, és túszegyezmény keretében sikerült hazahozni a Szovjet-Oroszországban fogvatartott magyar hadifoglyokat. Bethlen elérte a szerbek által még 1921-ben is megszállás alatt tartott Pécs, Baja és Baranya megyei vonzáskörzetük felszabadítását, valamint a Sopron környéki népszavazás kiírását és sikeres lebonyolítását. Megszervezte a pozsonyi egyetem Pécsre, valamint a kolozsvári egyetem Szegedre telepítését. A kisantant nyomása ellenére óriási diplomáciai sikerként könyvelhették el 1922-ben Magyarország felvételét a Népszövetségbe, amelyet két évvel később – ismét a kisantant sikertelen támadásai közepette – követett a népszövetségi kölcsön folyósítása is. Tántoríthatatlanul fenntartott angol orientációja mellett 1927-ben magyar–olasz barátsági szerződést kötött, és közeledett a weimari Németország felé is. A ’20-as évek közepétől sikerült a délszláv királysággal normalizálni a kapcsolatokat, míg az 1921-es határvita ellenére Ausztriával mindvégig jó viszonyt ápolt Magyarország.

A Bethlen-féle konszolidáció gazdasági szanálást is jelentett. A Nemzeti Bank 1924-es létrehozása, a 250 millió aranykoronás népszövetségi hitel felvétele (1924), az Európa egyik legstabilabb valutájának számító Pengő bevezetése (1927) és az új vámrendszer kidolgozása által stabil és kiszámítható pénzügyi alapokra helyezték az ország gazdaságát. A jelentős iparfejlesztésnek és az élénk külkereskedelemnek is köszönhetően 1929-re a magyar GDP 18 százalékkal haladta meg a háború előtti szintet. Magyarország a ’20-as években is agrárország maradt: 1920 és 1930 között a lakosság több mint fele élt az agráriumból, a nemzeti jövedelem átlagosan 38 százalékát pedig mindvégig a mezőgazdaság adta. Az ellenforradalmi rendszer első lépései között végrehajtott (korlátozott) földreform ugyan segítette a kisgazdák földhöz jutását, de a földkérdés mindvégig a Horthy-rendszer megoldatlan kérdése maradt, akárcsak a mezőgazdasági cselédek, az egykézés és néhány régió (Ormánság, Tiszazug, Viharsarok) összetett problémája. Magyarország kivitelének 35–60 százaléka származott nyersanyagok eladásából 1920 és 1930 között. Bár a külkereskedelmi mérleg ekkoriban mindvégig negatívan alakult, folyamatosan nőt a forgalom és javult az export–import arány a kivitel javára.

Bethlen fontos célnak tartotta a középosztály megerősítését, szociális intézkedései ugyanakkor az ipari munkásságnak is kiemelkedően kedveztek. Ellenezte az átfogó földreformot, de kötelező nyugdíj- és betegbiztosítást vezetett be. Lakásépítési programja eredményeként 290 ezer új lakóház épült. Közegészségügyi reformja következtében a százezer lakosra jutó orvosok száma megduplázódott, negyedével nőtt a kórházi ágyak száma és szignifikánsan csökkent a csecsemőhalandóság. Javult az ország motorizációja is: a ’20-as évek középső harmadában a személygépkocsik száma majdnem négyszeresére, a tehergépkocsiké kerek ötszörösére, a motorkerékpároké pedig tizenkétszeresére nőtt.

A kormányfő Klebelsberg Kunó kultuszminiszterrel karöltve sikeres kultúrpolitikát folytatott: 3500 új népiskolai tantermet építtetett, kormányzása 15-ről 10 százalékra csökkenő analfabetizmust és mindemellett élénk felsőoktatási életet eredményezett, a vidéki városokban is. Az 1919/20-as és az 1929/30-as tanév között a népiskolák száma ötödével nőtt, akárcsak az itt tanulók létszáma. A középiskolai oktatásban részesülők száma egy évtized alatt szintén 120 százalékkal nőt, és az érettségivel rendelkező nők száma a végzettek immár több mint ötödét tette ki. Bethlen István kormányzása alatt törölték el (1928) a még 1920-ban bevezetett, elsősorban a magyar zsidóságot diszkrimináló numerus clausus rendelkezést. (Ilyen törvény alkalmazására egyébként számos példa volt a korban: Romániában 1926-ban, Németországban 1933-ban, Lengyelországban 1937-től vezettek be hasonlót, az Amerikai Egyesült Államok egyetemein a ’20-as években volt érvényben ilyen, sőt Kanadában egészen a ’40-es évekig.) A gazdaságilag és lelkileg összeroppant trianoni Magyarországból Bethlen István néhány év alatt stabil, prosperáló és pozitív jövőképpel bíró államot teremtett.

A Bethlen-konszolidáció az ország igencsak negatív 1920-as induló mutatóit egy évtized alatt vagy legalább stabilizálta, vagy jelentősen javította. Itt nem lehet elégszer hangsúlyozni azt, hogy az ország ekkora már túl volt a világháborús vérveszteségen (valamint a nyomában járó nélkülözéseken, ellátási hiányokon és járványon), az 1918 és 1920 közé eső zavaros időszakon (benne forradalommal–ellenforradalommal, bolsevik puccsal, megszállással, rablással és kifosztással) és a békediktátum drámai veszteségein, továbbá a rákövetkező ellátási akadozásokon és a magyar menekültek befogadásán.

Az 1929-es gazdasági világválság visszavetette az elért eredményeket, a sorozatos megszorító intézkedések által indukált elégedetlenség miatt 1931 augusztusában Bethlen lemondott. Többé nem vállalt kormányzati tisztséget, de Horthy bizalmasaként jelentős szerepe maradt a magyar politikai életben. 1939-ben a Felsőház örökös tagja lett. A ’30-as években Budapesten az a mondás járta, hogy két dolgot nem lehetett pontosan tudni: hogy mit tartalmaz a Pick szalámi, és hogy mit forgat a fejében Bethlen. A náci megszállás idején a kollaboránsok üldözése elől bujkáló volt kormányfőt a II. világháború után a szovjetek elhurcolták. A 20. századi magyar államférfiak sorában Tisza István és Antall József között említendő Bethlen István 1946-ban egy moszkvai börtönkórházban hunyt el.

(Az írás elkészítéséhez nyújtott segítségért köszönetet mondok Balogh Gábornak és Virágh Ajtonynak.)

Békés Márton

„ELFÚLVALESTEM,MIKORÜTSZÍVENEGYGOLYÓ”
2018. szeptember 12.

Komáromi János 1914 nyarán negyedéves joghallgatóként és zöldfülű újságíróként ment az orosz harctérre. Számos szuronyrohamot és súlyos sebesülést túlélve, kitüntetéssel tért haza, így az első világháború egyik hiteles krónikásaként vált kora népszerű írójává.

1890. december 22-én született a felvidéki Málcán. Elemi iskoláit Legenyén végezte, majd a Sárospataki Kollégium diákja lett. Érettségi után előbb a budapesti jogi karra jelentkezett, de inkább az újságírás vonzotta, állást kapott a Budapesti Hírlapnál.

Még a háború előtt bevonult katonának, 1912 októberétől egy éven át önkéntesként szolgált a császári és királyi 2. tiroli császárvadász ezrednél, Bozenben. A háború kitörésekor ezredét is mozgósították és 1914 augusztusában Komáromi, mint önkéntes alvadász (unterjäger, a vadászcsapatokál a tizedesi rendfokozat megfelelője) került a galíciai frontra. Az ezred 6. zászlóaljához beosztva katonaszerelvények vitték Lembergig, majd gyötrelmes, több hetes gyalogmenet után, többnyire a szabad ég alatt éjszakázva foglalták el állásaikat. A tűzkeresztségen augusztus 28-án esett át Zsolkievnél, amelyről így emlékezett meg: „Olyan szuronyrohamra indultunk, amely esti félnyolcig zengett a kiáltozástól, srapnellek csergésétől, gránátok vijjogásától s haldoklók jajgatásától”.

1914 őszén még számos csatában vett részt. „Minden szempillantásban elfúlva lestem, mikor üt fejen vagy szíven egy golyó, avagy mikor repít száz darabba egy gránát” – elevenítette fel később az orosz fronton átélt folyamatos rettegését. Félelme nem volt alaptalan, november 18-án a Krakkótól északra fekvő Maszkow védelmében vívott harcok során lábát három helyen átlőtte egy orosz géppuska. Életét csakis annak köszönhette, hogy nem veszítette el eszméletét és a nagy vérveszteség ellenére vissza tudott kúszni saját vonalaihoz, ahonnan a krakkói 15. számú helyőrségi kórházba szállították. Sebesülése olyan súlyosnak bizonyult, hogy bal lába átmenetileg lebénult és soha nem gyógyult meg teljesen. Csaknem egy évig tartó bécsi hadikórházi kezelés után harctéri szolgálatra alkalmatlanak nyilvánították. Bátor magatartásáért megkapta a Kisezüst Vitézségi Érmet, később pedig a Károly Csapatkeresztet és a Sebesültek Érmét.

1915 novemberétől magyar nyelvű előadóként a bécsi hadügyminisztérium sajtóosztályára nyert beosztást, amely éles kontrasztot jelentett az orosz harctér sarában végrehajtott szuronyrohamok után. 1916. január 1-jén tartalékos vadászhadnaggyá nevezték ki. A bécsi szolgálat során szerzett tapasztalatait később a Császári és Királyi szép napok című szarkasztikus hangvételű művében dolgozta fel. A keleti fronton teljesített szolgálat kitörülhetetlen emlékei több más művében elevenedtek meg (Mit búsulsz kenyeres?, Északon ősz van). A nagy háború anekdotái című kötete pedig saját és egykori bajtársai fontosabb emlékeit tartalmazza.

Ízes magyarsággal írt őszinte, realista, mégis humoros katonatörténetei is nagy szerepet játszottak abban, hogy a háború utáni magyar irodalom meghatározó és népszerű alakjává vált.

Virágh Ajtony

AHÁBORÚMEGVÁLTOZOTTTERMÉSZETE
2018. szeptember 10.

A civil lakossággal való kegyetlenkedés alapvető jellemzője lett a 20. század totális háborúinak, így az első világégésnek is. Úgy az antant, mind a központi hatalmak hadseregei számláján egyaránt súlyos tételek találhatóak a polgári lakossággal szemben elkövetett atrocitások mérlegén. De ami 1914-et követően az orosz megszállás alá került galíciai és poroszországi települések lakóit ért erőszakot érinti, az már előrevetíti a későbbi totalitárius terror eszköztárát.

Nyilvános kivégzések, kémhisztéria, etnikai alapú megkülönböztetés, dühödt antiszemitizmus, tömeges deportálás – csupa olyan kifejezés, amellyel az orosz hadsereg által megszállt Galícia lakossága rövid idő alatt megismerkedett 1914-et követően. A felsorolásban szereplő szófordulatok jellemzően az 1920-as évektől váltak Kelet-Európában, majd az 1930-as évek végétől Közép-Európában az alapszókincs részévé, de a térség lakói már a világháború évei alatt ízelítőt kaphattak a későbbi korokra jellemző totalitárius politika eszköztárából.

Míg a más hadviselő felek által elkövetett atrocitások jellemzően eseti jellegűek voltak, az orosz cári hadsereg által megszállt területeken alkalmazott civilek elleni erőszak szervezett körülményekre utalt és a háború előrehaladtával egyre inkább fokozódott. Rennenkampf tábornok, az 1. orosz hadsereg parancsnoka már 1914 augusztusában hadparancsban közölte az alábbiakat: „A cári orosz hadsereggel szemben tanúsított bárminemű ellenállás könyörtelen büntetést von maga után, tekintet nélkül az elkövető nemére vagy életkorára. Haladéktalanul porig égetni azokat a településeket, ahol az orosz hadsereget akár a legcsekélyebb támadás is éri”.

A parancs kiadását a megszállást követő oroszellenes kémkedéstől való részben jogos félelmek indokolták, idővel azonban valóságos kémhisztéria lett úrrá a megszállókon. A bajor térdnadrág viselése vagy egy kerékpár birtoklása már egyértelműen a kémtevékenység bizonyítéka lehetett és akár végrehajtott halálos ítélettel zárulhatott a tulajdonos földi élete. De jegyeztek fel olyan esetet is, amelyben a vasárnapi szentmisére hívó harangszót vélték a megszálló hatóságok titkos kémüzenetnek, amellyel az orosz csapatok mozgásáról tájékoztatják a helybeliek a német hadvezetést.

Az erőszak nagyon hamar tömeges méreteket öltött. 1914 augusztusában az oroszok által megszállt Lembergben a kozákok tucatnyi ártatlan áldozatot követelő pogromot hajtottak végre a zsidó lakosság körében. Az esztelen vérontással párhuzamosan már a háború első hónapjában több száz nemi erőszakra vonatkozó esetet jegyeztek fel. A pontos számok nem ismertek, mivel az áldozatok döntő többsége inkább eltitkolta az őt ért súlyos atrocitást és ezzel a traumával próbálta meg leélni az életét. A kivégzések és az erőszakos cselekmények az orosz hadvezetőség hallgatólagos jóváhagyása mellett folytak le.

A még a háború előtt, 1914 júliusában kiadott orosz hadműveleti utasítás a megszálló hadsereget korlátlan hatalommal ruházta fel a lakossággal szemben. A korlátlan hatalom magában foglalta a tömeges deportálások végrehajtásának jogát is. Először a cári birodalom nyugati körzeteiben, illetve a határ mentén élő mintegy százezer fős németajkú lakosságot deportálták kollektíven, csupán a származásukra hivatkozva. Őket követték a lettek, nagyjából 250 ezer fővel, majd 1915-ben Galícia zsidó lakosságának egy része, több mint 350 ezer fővel. A galíciai zsidóság egy másik tekintélyes létszámú része, közel 400 ezer fő a Monarchia felé menekült az orosz csapatok antiszemitizmusa és a deportálások réme ellen. 1916-ban, több mint 700 ezer lengyelt telepítettek át az orosz katonai hatóságok a cári birodalom belsejébe. Komolyabb népességmozgásra a térségben legutóbb a napóleoni háborúk idején volt példa, de nem ilyen volumenben. Ehhez hasonló népességmozgás talán csak a népvándorlás idején jellemezte a régiót.

1915-ben II. Miklós orosz cár, Lembergben kijelentette: „Nincs többé Galícia, csak a Kárpátokig tartó Nagy-Oroszország!” Az előző évi orosz megszállás előre jelezte, hogy mire számíthat a térség lakossága „Nagy-Oroszország” égisze alatt. 1914-ben nem csupán a modern haditechnikai eszközök tömeges alkalmazása jelezte az új kor kezdetét, de magának a hadviselésnek a természete is megváltozott, amely többé már nem tett különbséget fegyveres és fegyvertelen, katona és civil között. Az oroszok célja az ellenség teljes alávetése volt, amelyet ugyan az első világégés alatt nem tudtak elérni, a második világháborút követően azonban az egész régió a szovjet birodalom részévé vált. Első világháborús tapasztalataikból kiindulva a térségben élőknek nem lehettek illúzióik saját jövőjükről.

Balogh Gábor

OBEROSTKATONAIÁLLAM
2018. szeptember 6.

1914. november 1-jén a Baltikumban egy új német főparancsnokságot állítottak fel, amelyre a németek kísérleti övezetként tekintettek. 1918 márciusára Hindenburg „birodalma”, az Ober Ost területe közel 110 ezer négyzetkilométer volt és több mint 3 millióan lakták.

A tannenbergi csatát követően Hindenburg és Ludendorff 1914–1915 fordulóján végleg kiszorították a cári csapatokat Kelet-Poroszországból, majd folyamatosan törtek előre keletnek. Az orosz hadvezetés követve a korábbi gyakorlatot, a „felperzselt föld” taktikáját követte. 1915 végéig a területről közel 3,5 millió ember menekült, a vasúti síneket felszaggatták, a vasútállomásokat felgyújtották, a gyárakat felrobbantották, a távíróvezetékeket levágták, a hidakat levegőbe röpítették, a földeket felégették, a kormányzati szerveket és hivatalokat evakuálták. A teljesen lerombolt és kaotikus állapotban lévő területen a benyomuló német csapatok számára nem csak az elfoglalt országok nyomora és elmaradottsága, hanem a térség etnikai sokszínűsége is feltűnő volt: lengyelek, litvánok, lettek, zsidók, oroszok, ukránok, beloruszok, tatárok, németek és észtek lakták.

Az egyéb megszállt területeknél bevett gyakorlattól – amit például Brüsszel és Varsó esetében alkalmaztak – eltekintve az Ober Ost (teljes nevén Oberbefehlshaber der gesamten Deutschen Streitkräfte im Osten/Össz-keleti Erők Főparancsnoksága) nélkülözte a polgári kormányzást. A különleges státusz abból fakadt, hogy a területet Paul von Hindenburg, a keleti front főparancsnoka és vezérkari főnöke, Erich Ludendorff, mint saját kis birodalmát igazgatta. Amíg a berlini kormány és a parlamenti körök célként tekintettek a német megszállási politika irányítására Kelet-Európában, ahol tervezték a cári birodalom egykori nyugati tartományaiban a császárság informális uralmának kialakítását, a katonai vezetők – akiket a konzervatívok és a nacionalisták támogattak – nyomására egy nem alkotmányos katonai államot hoztak létre. A különleges helyzetet végül úgy alakították ki, hogy a terület mintegy perszonálunióként csatlakozik a császársághoz, amelynek uralkodója II. Vilmos, ily módon a demokratikus intézmények is befolyással bírtak a terület felett, de az irányítás a katonai vezetők kezében maradt.

A poroszos irányítás a kezdetektől fogva megnyilvánult, Ludendorff megalkotta a katonai megszállási politika modelljét. Személyesen válogatta ki szakképzett közigazgatási szakembereit. Az elmaradott állapotok miatt először rendezett viszonyokat kívánt teremteni, majd a területet a háborús célok szolgálatába állítani. Saját pénzt vertek, útleveleket bocsátottak ki a helyi lakosság számára, népszámlálást tartottak és kijelölték a közigazgatási határokat, így a katonai állam három részre tagolódott: Kúrföldre (a mai Lettország területén található), Litvániára és Bialystok-Grodnora (amely terület a háború után Lengyelországhoz került, ma Fehéroroszország része).

A tengerentúli gyarmatokon lefolytatott gyakorlathoz hasonlóan az Ober Ost is kísérleti területnek tekinthető, amelyen a németek a vegyes etnikumú helyi lakosságra, mint új társadalmi kísérletük tárgyára tekintettek. A katonai állam legfőbb belpolitikai célkitűzésének a kulturális missziót („Kulturmission”) tekintette, ugyanis a térség vegyes etnikai összetétele végett sokan azt sem tudták, milyen nemzetiséghez tartoznak, illetve olyanok is voltak, akik „váltogatták” nemzeti identitásukat. Másrészt a németek egyik célja az volt, hogy a háború után ez a régió szoros kapcsolatot ápoljon Németországgal – emellett sok német katona számított a térségben nagyobb birtokokra a keleti hadjáratot követően. Ennek érdekében bevezették az anyanyelvi iskolákat, amelyekben a német nyelv tanulása első osztálytól kezdve kötelező volt, a színházakban német klasszikusokat mutattak be, újságokat és folyóiratokat adtak ki, múzeumokat létesítettek és természetesen a német civilizáció felsőbbrendűségét hirdették. A „Kulturmission” célja az is volt, hogy kiszűrje azokat az etnikai csoportokat, amelyek a későbbiek folyamán nem érdemesek a német kultúrára és nem válnának a császár jó alattvalóivá.

A kulturális küldetésen túl a terület fő rendeltetése az volt, hogy minden erőforrásával, nyersanyagával és ipari kapacitásával támogassa a keleten harcoló hadsereget és a hátországot. A német hatóságok ellenőrizték a régió gazdaságát, kizsákmányolták a mezőgazdasági tartalékokat. Ezen túl a helyi szervek rekvirálták, a teljes termést lefoglalták, a lovakat elkobozták, a hadigazdaság szempontjából fontos nyersanyagokat begyűjtötték, az erdőállományt kitermelték, központosították az áruforgalmat, bővítették a közlekedési hálózatot, a postát és a távírót, természetesen mindezt a helybeliek munkába állításával. Kiépült a közegészségügy és köztisztasági hálózat.

A 1917-es bolsevik puccsot és breszt-litovszki békét követően a katonai állam elérte legnagyobb kiterjedését, kiegészült a mai Észtországgal. A németek tervbe vették az Egyesült Balti Hercegség kialakítását, és bár a terv rövid időre meg is valósult, Adolf Friedrich, Mecklenburg hercege összesen 23 napig, 1918. november 5-től november 28-ig irányította a Hercegséget, de a Német Császárság összeomlása és az oroszországi polgárháború végül másként alakította a régió történelmét.

Farkas Sebestyén Lőrinc

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!