Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
LEVELEKAKIRÁLYNAK
2019. február 20.

A spanyol királyi palotában ezzel a címmel nyitottak 2018. november 14-től időszaki kiállítást, amely bemutatja a látogatóknak XIII. Alfonz király jótékonysági tevékenységét az első világháború alatt. A kiállítás 2019. március 31-ig látogatható és egy olyan önzetlen tevekénységet mutat be, amelyről sem a korabeli sajtó és mindezidáig más fórumok sem emlékeztek meg kellően.

XIII. Alfonz 1886 és 1931 között irányította Spanyolországot. A világháború nagy dilemmát jelentett a spanyol uralkodó számára, hiszen édesanyja Habsburg–Tescheni Mária Krisztina osztrák főhercegnő volt, felesége pedig Battenberg Viktória Eugénia, battenbergi és brit királyi hercegnő volt. A háborúban álló hatalmak között lavírozva, Alfonz semlegesnek deklarálta országát és igyekezett minél jobban egyensúlyozni a diplomácia ingoványos talaján a háborús években.

1915. június 19-én a francia La Petite Gironde napilap közzétett egy cikket, amelyben beszámolt egy francia asszonyról, aki a spanyol királynak köszönhetően találta meg katona férjét. A publikáció olyan hatalmas lökést adott Európa-szerte az aggódó hozzátartozóknak, hogy hatására a spanyol uralkodó több százezer segélykérő levelet kapott. A hatalmas levéltömeg feldolgozására XIII. Alfonz külön irodát állíttatott fel, amelynek feladata a levelek feldolgozása volt és lehetőség szerint a rendelkezésre álló adatok segítségével felkutatni, akit csak tudnak, az említett levelek alanyai közül. Közel ötven nemzet civil és katona állampolgárait keresték. A segélykérő levelek többsége francia nyelven íródott, de volt közöttük német, angol, olasz, portugál és szláv nyelven írt kérelem. A különböző nyelven írt kérelmeket fordítók segítségével értelmezték, az eleinte csak hat munkatársból álló irodában, amely közvetlenül az uralkodó titkársága alá tartozott. A háború végére már 43 munkatárs munkálkodott a levelek feldolgozásán. Miután sikeresen lefordították a leveleket és azonosították az illetőt, valamint a háttértörténetet, különböző index kártyák segítségével, név szerint besorolták a kérelmeket és továbbították őket a megfelelő diplomáciai szervezet felé, ahol aztán a kívánt lépéseket megtették.

Az indexkártyák alapján három különböző besorolás szerint állítottak fel osztályokat az esetek kezelésére. Megkülönböztették a sebesülteket, hadifoglyokat – az eltűnt emberek keresésére koncentrálva – valamint a hazatelepítendő és kicserélhető foglyokat. Az egyes akták nemzetiségek szerint különböző színekkel voltak ellátva. Sok levélíró fényképet is mellékelt az általuk keresett személyről, ami szintén nagy segítséget nyújtott a felkutatásukban. Az elkészült kérelmek aktáiról másolatot készítettek, a két példányból egy maradt az Európai Háborús Hivatal tulajdonában, egyet pedig továbbítottak a megfelelő szerveknek, válaszlevéllel a kérelmezőhöz. Így tehát egyetlen kérelem, egyetlen XIII. Alfonz királynak címzett segélykérő levél sem maradt megválaszoltalanul. A hivatal munkatársai a háború folyamán több mint 4000 foglyot látogattak meg Európa-szerte.

Alfonz rokoni szálainak köszönhetően közel állt az orosz cárnéhoz, így megpróbált a cári család segítségére lenni, miután II. Miklós lemondott és a Romanovok a bolsevikok foglyaiként Jekatyerinburgba kerültek. Több mint kilencven dokumentum maradt fenn, amelynek tanúságai alapján számtalan távirat érkezett Pétervárra a család kimenekítésének ügyében, de mire a műveletet megszervezhették volna, a Romanovokat hidegvérrel meggyilkolták. A spanyol uralkodó látszólag semleges maradt a hírek hallatára, végül a két hatalom közötti levelezés minden magyarázat nélkül megszakadt.

A több százezres nagyságrendben beérkezett levelek közül végül főként hadifoglyokat sikerült felkutatni és kimenekíteni, emellett körülbelül száz halálraítélt német és francia katona életét mentették meg ilyen módon, összesen pedig a keresett személyek 5%-át sikerült megtalálni. Így vált XIII. Alfonz az első világháború humanitárius hősévé.

László Bernadett

BALASSAGYARMAT,ALEGBÁTRABBVÁROS
2019. február 18.

A politikai értelemben inkompetens Károlyi Mihály és kormánya baklövéseit néhány tucat bátor balassagyarmati polgár megelégelte, és saját kezébe vette városa sorsának alakulását. A vasutasok, diákok, köztisztviselők bátran álltak ellen a benyomuló csehszlovákoknak, s diadalt arattak: Balassagyarmat magyar maradt.

Az első világháború darabokra törte a közép-európai mesebirodalmat, az Osztrák–Magyar Monarchiát, benne az ezer éves Magyar Királysággal. A padovai fegyverszünet és a trianoni békediktátum 1920-as aláírása között azonban számtalan politikai fordulat, fegyveres megmozdulás, és vörös diktatúra bontakozott ki a Kárpát-medencében. A Károlyi Mihály vezette politikai hatalom 1918 őszén minden tekintetben kiszolgálta a győztes antantot, illetve az önfeladás határát jócskán túllépve a szomszédos államok, nációk érdekeit vette figyelembe, a magyarság szempontjait hátrébb sorolva. A „vörös gróf” félve attól, hogy a béketárgyalásokon Magyarország pozícióit ronthatja egy esetleges fegyveres önvédelem, mindennemű ellenállást került, így például Trencsén és Losonc is a csehszlovákok kezére jutott. Az éppen megszülető cseh és szlovák állam azonban nem tekintette fontosnak az általa annektált területeken a nemzetiségi önrendelkezést, így a saját közigazgatásukat, nyelvüket erőszakolták rá a helyi lakosságra.

1919. január 14-én az Augustin Lauka főhadnagy vezetésével Balassagyarmatra benyomuló Cseh Légió azonnal megkezdte a szokásos forgatókönyv végrehajtását: a vasútállomás, a posta, a laktanya és a városháza elfoglalását követően azonnal kimondták az impériumváltást (mintha ez a lelkekben ilyen egyszerűen végrehajtható lett volna), és mindenkitől feltétlen hűséget követeltek. Jellemző, fölöttébb abszurd epizódja a megszállásnak, hogy a Magyar Királyi Államvasutak helyi alkalmazottaitól is megkövetelték a szlovák nyelv használatát, annak dacára, hogy szlovák, gyakorlatilag nem élt a városban. A település élére zsupánt neveztek ki, mégpedig a magyar felmenőkkel bíró – ám elszlovákosodott – Blazovszky Lajos ügyvéd személyében, aki a város vezetése felett hatalmat gyakorolt, így minden tekintetben a megszállók akarata érvényesült. Mindezt annak ellenére megtehették, hogy a Cseh Légió 1919-ben komoly katonai potenciállal nem rendelkezett, tehát a térség bármelyik reguláris hadereje könnyedén legyőzhette volna.

A balassagyarmati tisztviselők január 27-én titokban megállapodtak az ellenállásról, eszmei vezetőjük Rákóczi István kormánybiztos volt. Két nappal később az addig rejtegetett fegyvereket (zömében maroklőfegyverekről beszélhetünk) az ellenálláshoz csatlakozottak előszedték rejtekeikből és a megszállók ellen fordították. A helyi lakosság részvétele mellett a Magyarnándor mellett állomásozó honvédalakulat is csatlakozott a felkeléshez. Támogatásukkal ostrom alá vették a laktanyában állomásozó cseheket, akik Augustin Lauka elestét követően pánikba estek, és a felbátorodott lakosság szívósságát látva kivonultak a városból. A hősiesen küzdő polgárok közül tíz fő áldozta életét városáért, bebizonyítva azt, hogy ha egy nép nem adja fel önrendelkezését, kezébe veszi saját sorsát, nem pedig mások jóindulatában bízik, akkor a siker igenis elérhető.

Sajnálatos módon – a soproni népszavazást leszámítva – a balassagyarmati polgárok küzdelme egyedi eset volt, nem követte országos méretű akció, bár a Nógrád vármegyeiek példája bemutatta, hogy az ellenség szívós ellenállást tapasztalva feladja eredeti terveit (a borsodi szénmedence elfoglalása), és visszavonulót fúj. Megjegyzendő, hogy az 1919 januári akcióhoz hasonlóakkal a trianoni határok igazságosabb meghúzását is el lehetett volna érni a versailles-i tárgyalóasztalnál.

A balassagyarmati hazafiak emlékére a magyar országgyűlés (a rendszerváltoztatást követően) a városnak a Civitas Fortissima, vagyis a legbátrabb város titulust adományozta. Tisztelet a hősöknek!                      

                                                                                                                      Szabó Ákos

AHÁBORÚEMLÉKEZETEOROSZORSZÁGBAN
2019. február 13.

2013. augusztus elsején első ízben emlékeztek meg állami rendezvény keretében Oroszországban a Nagy Háború kitöréséről. Az esemény helyszíne a moszkvai Kreml volt. Oroszországban megkezdődött az I. világháború átértékelése.

2013 februárjában az orosz elnök utasítást adott egy egységes történelemtankönyv létrehozására. Az ezt követően felállított munkacsoport felállított egy harmincegy pontból álló listát, amely az orosz történelem vitatott kérdéseit volt hivatott felsorolni. A listában két olyan tétel is olvasható, amely szorosan kapcsolódik az első világháború történetéhez: „Az orosz birodalom fejlettségének értékelése 20. század elején”, valamint „A monarchia bukásának és a bolsevikok hatalomra jutásának okai, következménye, értékelése”. A cári birodalom fejlettsége kapcsán az elkészült szabvány a 18. század eleje – Nagy Péter kora óta – tartó folyamatos modernizációról beszél, amit az I. világháború és az azt követő polgárháborús időszak megakasztott. Ezt az időszakot (1914–1921) az orosz történészek a „nagy megrázkódtatások idejének” nevezik, de használják rá a szmuta orosz szakkifejezést is, ami magyarul nagyjából annyit tesz, (vér)zavaros időszak.

A háborúba sodródás és a birodalom bukása kapcsán hangsúlyozzák a századforduló oroszországi politikai és gazdasági válságát, valamint a város és a falu közötti társadalmi szakadék szélességét. Sor került a három éves világháborús konfliktus újraértékelésére is. A Szovjetunió fennállása alatt a háborút két „imperialista” hatalmi tömb fegyveres konfliktusaként értékelték, ráadásul a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” mítosza árnyékként nehezedett az azt megelőző világháború történetére. A Szovjetunióban a háborút követően nem emeltek hősi emlékműveket, a halottak neveit nem őrizték emléktáblák. Amikor a Vörös Hadsereg 1945-ben elfoglalta Kelet-Poroszországot, Sztálin személyes utasítására lerombolták az összes ott lévő orosz katonai síremléket, hogy nyoma se maradjon a világháborús emlékezetnek. Az okok között az is közrejátszott, hogy Sztálin, mint birodalomépítő, nem akart az Oroszország számára jelentős területveszteséggel, tehát kudarccal végződő I. világháborúra emlékezni. Elég, csak arra utalni, hogy 1945-ben Japán kapitulációját követően az ujjongó Sztálin kijelentette, hogy negyven éve vár erre a napra – utalván az 1905-ben elvesztett orosz–japán háborúra.

A I. világháború teljes mértékben háttérbe szorította az 1914–18-as eseménysorozatot. Nem véletlenül. Míg az I. világháborúban az orosz katonák túlnyomórészt nem oroszországi területeken harcoltak, addig a második világháború 1941 és 1944 közötti szakasza valódi honvédő háborúvá vált, hasonlóan mint 1812-ben, a francia csapatok betörése idején. Így a II. világháború összekötő kapoccsá, közös, kollektív élménnyé vált a szovjet társadalomban (és kis túlzással az is a mai napig, nem csak Oroszországban, de a posztszovjet térség többi államában is).

Abban az orosz történészek is egyetértenek, hogy az I. világháború mind az orosz, mind pedig a világtörténelemben korszakhatár. Előbbi esetében az 1917-es év egyértelműen mérföldkő, de míg a szovjet érában – értelemszerűen – a november 7. dátum volt az origó, napjainkban inkább a februári forradalom eseménysorát tekintik a választóvonalnak, figyelembe véve, hogy végül a februári események következtében bukott meg a cári birodalom. Az új orosz történelmi narratíva átértékelte az I. világháborúnak az orosz történelemben betöltött szerepét is. Napjainkban abból a kiindulópontból próbálják újraértelmezni a háború történetét, hogy Oroszország lényegében három éven át védte a szülőföldet, s ezzel óriási segítséget nyújtott az antant országainak, akik az orosz segítség híján nagy valószínűséggel nem tudták volna tartani a nyugati frontvonalat. Van benne igazság, elég belegondolni abba, mekkora német erőket volt képes három éven át lekötni a keleti fronton a cári hadsereg!

Ma már a korszak szereplői is más megvilágítás alá esnek. II. Miklós cár esetében az uralkodó történelmi hibájaként értékeli a szakirodalom, hogy 1915-ben átvette a főparancsnokságot. Holott több egykori főtiszt visszaemlékezéséből kitűnik, hogy Miklós csak szimbolikusan vette át a parancsnoklás jogát, valójában Alekszejev tábornok, a vezérkari főnök irányította a hadműveleteket. Utóbbi kiváló katonatiszt és jó stratéga volt, így mindvégig élvezte a cár bizalmát. Az uralkodó valódi célja a főhadiszállásra való kiköltözéssel az volt, hogy megőrizze a monarchia presztízsét, és legalább szimbolikusan osztozzon népei háborús sorsában. Ráadásul az orosz hadsereg sikere a birodalom fennmaradásának garanciája volt, ahogy a bukása egyben a birodalom elvesztését is megalapozta. A cár szerepének átértékelése a Szovjetunió bukását követően látványosan előrehaladt. Ma már nem számít ritkaságnak Moszkvában a Vörös téren Miklós arcképével felvonuló embereket látni, ráadásul a tragikus sorsú uralkodót 2000-ben az Orosz Ortodox Egyház szentjei közé emelte, míg 2008-ban a Legfelsőbb Bíróság az egykori uralkodót és családját jogtiprás áldozataként ismerte el.

Hivatalos, állami rendezvény keretében, 2013. augusztus első napján a Kremlben emlékeztek meg első alkalommal a Nagy Háború kitöréséről és orosz hőseiről. Az esemény végén kihirdettek egy pályázatot, egy Moszkvában felállítandó központi I. világháborús emlékmű megtervezésére, amely a hősi halottak mellett minden háborúban harcoló orosz katona emléke előtt tisztelegne. Az emlékművet egy évvel később 2014. augusztus 1-jén avatta fel Oroszország elnöke.

Balogh Gábor

APEIDL-KORMÁNY
2019. február 11.

A bolsevik rémuralom után a magyarországi szociáldemokraták egy szárnya a hatalmat magához ragadta, de próbálkozásuk „tiszavirág” életűnek bizonyult.

A kommunista diktatúra 133 napos tombolásának „hattyúdalaként” 1919. augusztus 1-jén utoljára ült össze a Forradalmi Kormányzótanács. Az ország válságos állapotban volt és a román hadsereg rohamosan közeledett a magyar fővároshoz. A magyar bolsevikok által „várt világforradalom” elmaradt, így Kun Béla és elvbarátai lemondtak a hatalomról, többségük pedig Bécsbe menekült. A fejvesztve menekülő kommunista hatalombirtokosok olyan országot hagytak hátra, amelynek nem volt államfője, legitim kormánya, legitim parlamentje, nem lehetett tudni hol húzódnak határai, tombolt a spanyolinfluenza, a szénhiány és az éhség. A szomszédos népek pedig eldöntötték, hogy egymás közt felosztják az országot.

Kun Béláék távozása után, még augusztus 1-én megalakult az ún. „szakszervezeti kormány”, a Peidl-kormány. A szociáldemokraták között, akik hatalomra segítették a kommunistákat, 1919. júniusában szakadás állt be, és többek között Peidl Gyula, Böhm Vilmos, Garami Ernő vezetésével arra jutottak, hogy hiba volt a bolsevikokat hatalomhoz segíteni. Ezért Böhm Vilmos 1919 nyarán a bécsi katonai misszió brit vezetőjével, Sir Thomas Cunnighame ezredessel, kötött megállapodást, hogy a kommunistákat eltávolítják a hatalomból és helyette egy „tiszta” szociáldemokrata kormányt alakítanak, amelybe aztán fokozatosan bevonják a polgári pártokat.

A megállapodással ellentétben a szociáldemokraták azonban semmit sem tettek annak érdekében, hogy Kun Bélát és népbiztosait elmozdítsák a hatalomból, hanem megvárták, amíg azt helyettük megteszik. A „piszkos munkát” pedig a román hadsereg végezte el. Amikor augusztus 1-én a Forradalmi Kormányzótanács lemondott, Peidl Gyula a vázolt bécsi megállapodásban bízva magához vette a hatalmat és megalakította a magyar történelem egyik legrövidebb ideig „regnáló” kormányát, amelynek miniszterei döntő részben „jobboldali” szociáldemokraták voltak.

Peidl rögtön hozzáfogott a bécsi megállapodás megvalósításához. Augusztus 2-án elhatárolta a szociáldemokrata mozgalmat a proletárdiktatúra tevékenységétől és a Károlyi Mihály által 1918. november 16-án kinyilvánított köztársasági államformát „állította vissza”. Ennek jegyében hatálytalanította a Tanácsköztársaság számos intézkedését, és a demokratikus rendszer visszaállításának látszatát keltve azzal az ajánlattal kereste meg a polgári pártok képviselőit, hogy azok lépjenek be a kormányába. Mire azonban az említett pártok megfontolhatták volna az ajánlatot a szociáldemokrata kormány már nem létezett.

A Peidl Gyula vezette szociáldemokrata kabinet öt napos tevékenysége során a románokkal is megpróbált kiegyezni. A román hadsereg 1919 augusztusáig elfoglalta a Tisza vonaláig az ország keleti részét, majd augusztus 3-ra ellenőrzése alatt tartotta a Duna–Tisza közének jelentős részét, augusztus 4-én pedig megszállta a magyar fővárost is. A Peidl kormány tárgyalást kezdett a Budapestre kinevezett román katonai parancsnokkal a fegyverszünet feltételeiről. Holbán tábornok súlyos feltételeket szabott: a magyar hadianyag és élelmiszer jelentős részének átadását követelte, a magyar hadsereget 15 ezer főben maximalizálta, Románia megszállva tarthatja a fegyverszünet aláírásakor ellenőrzése alatt tartott területeket, és a magyar kormánynak biztosítani kellett a román hadsereg szénellátását. Peidl jelezte Holbánnak, hogy ezt az ultimátumot nem tudja elfogadni, ezért a Budapesten tartózkodó legmagasabb rangú antant diplomatához, Reginald Gorton brit tábornokhoz fordult, hogy az enyhítse a román feltételeket.

Az antant nagyhatalmai viszont nem támogatták a Peidl vezette szociáldemokrata kormányt. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a már említett bécsi megállapodás ellenére a szociáldemokraták semmilyen lépést nem tettek a bolsevikok hatalomból való elmozdítására. Az antant számára a szociáldemokraták már egyet jelentettek a kommunistákkal, hisz azokat ők segítették hatalomra, majd a bécsi megállapodás ellenére nem tettek semmilyen lépést a bolsevikok hatalomból való elmozdítása ellen. Az párizsi „békekonferencia” számára tehát a magyar szociáldemokraták szűk egy év alatt kétszer is eljátszották az amúgy sem nagyon létező „esélyüket”. A Peidl-kormánnyal szembeni párizsi hangulatot jól idézi az egyik brit diplomata augusztus 4-én kelt feljegyzése: „Kétségbe vonom az új kormány eredeti és önálló jellegét. Egyetlen bolsevikban sem bízom. Minél hamarabb lefegyverzik a Vörös Hadsereget, annál jobb. A következő lépés: kinevezni a nemzetet képviselő igazi magyar kormányt”.

A Peidl-kormány a fent említett okokból kifolyólag már hatalomra jutása pillanatában sem élvezte az antant támogatását, a románok pedig, Peidl Gyula Gorton tábornoknál tett kísérlete miatt úgy döntöttek, hogy a szociáldemokratákat eltávolítják a hatalomból. 1919. augusztus 6-án egy magát „Fehér Háznak” nevező ellenzéki csoport Friedrich István vezetésével és Habsburg József főherceg jóváhagyásával, az olasz antant megbízottak tudtával és a román katonai vezetés támogatásával elfoglalta a miniszterelnökség épületét, az éppen ülésező kabinetet lemondatta és magához ragadta a hatalmat.

A bolsevik hatalom bukása után a hatalom megragadásához a magyar szociáldemokraták második kísérlete látványosan gyors és csúfos kudarcba fulladt. Ahogy 1918 őszén, úgy 1919 nyarán is a nemzet és az antant akaratára hivatkozva tették ezt, miközben ezt sem a magyar nemzet, sem az antant vezető hatalmai nem támogatták.

Nagy Gergely

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!