Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
„ÍGYGYŐZHAZÁNK!”
2018. december 17.

1921. december 17-én hirdették ki annak a háromnapos népszavazásnak az eredményét, amellyel Sopron kiérdemelte a leghűségesebb város címet. És amellyel 257 négyzetkilométer maradt magyar kézen.

„… a törvényhozás a soproni népszavazási terület lakosainak államhűségét,

melyről mindenkor meg volt győződve, szeretetével viszonozza,

a népszavazás emlékét a következőkben örökíti meg: […]

3. § Sopron sz. kir. város címere a ’civitas fidelissima’ jeligével egészíttetik ki.”

(Részlet az 1922. évi XXIX. törvénycikkből)

A hetedikes tananyagban még apró betű, a tizenegyedikes történelemtankönyvben már a főszövegben szerepel, igaz, hogy csak egy mondattal, de vastag betűvel Sopron neve. A „Leghűségesebb város”-ban és a környékén lévő nyolc faluban a velencei jegyzőkönyv értelmében 1921. december 14-én megkezdett és három napon át tartott népszavazáson a 26,9 ezer jogosult 87,7 %-os részvétel mellett 65,1 %-kal Magyarország mellett döntött. Sopronban a 19 ezer jogosult 89,2 %-os részvételével 72,7 % Magyarországra szavazott. Ezzel 257 négyzetkilométer terület maradt magyar kézen. A sorsdöntő népszavazás egyben annak az egyetlen fegyveres ellenállás-sorozatnak vetett véget, amely a trianoni békediktátum ellen szerveződött hazánkban. Az említett tankönyvekben még apró betű sem emlékezik meg a nyugat-magyarországi harcokról, amelyek egyetlen tartós eredménye a Sopron és környéke népszavazás, és a nagyhatalmak által jóváhagyott népakarat: a „területnyereség”.

Az öt felkelő had parancsnokairól, köztük Héjjas Ivánról és a Lajtabánság nevű miniállamot (amely jóval nagyobb volt a ma is létező miniállamoknál: Andorránál, Lichtensteinnél, Máltánál, San Marinonál, Monacónál) kikiáltó Prónay Pálról a fehérterrorban lejáratódott különítményeik miatt úgy tűnik, ma sem illik szélesebb körben, főleg általános és középiskolás korúaknak beszélni. Pedig a 20. század elhallgatásai és elhallgattatásai éppen azt tanítják számukra, hogy mennyire összetett és bonyolult a történelmet értékelni és hogy miért nem szabad ítélkezni szereplői fölött, jókra és rosszakra osztani azokat. (Példa erre az ávósok egyöntetű negatív megítélése, pedig voltak, akiket a népi demokrácia elleni összeesküvés vádjával, azaz mert ellenállást szerveztek a pártállam diktatúrájával szemben, felakasztottak közülük.) A trianoni békediktátum következtében félig Ausztriához, félig Magyarországhoz tartozó Írott-kőn (Geschriebenstein), a Dunántúl és Burgenland legmagasabb pontján lévő kilátóban szerény tablókiállítás emlékezik a felkelők megkérdőjelezhetetlen hazaszeretetéről.

A népszavazás engedélyezését Párizs a vitatott, tehát az Ausztriának ítélt terület kiürítéséhez kötötte. A felkelők még harcoltak, amikor a Velencébe kiutazó magyar delegáció gróf Bethlen István miniszterelnök vezetésével elindult. Az osztrákok részéről a kancellár, Johannes Schober volt jelen. A francia nyelven folyó tanácskozáson a magyar delegáció népszavazást kért a soproni kiszögellés érdekében. Az osztrák fél ellenállt; azt akarták elérni, hogy a magyar kormány azonnali hatállyal szerelje le a felkelőket, különben minden határozatot semmisnek tekintenek, nem tárgyalnak tovább. A magyar fél vállalta, de nem Ausztria, hanem a házigazda olaszok felé, hogy a felkelőket demobilizálja.

Az így létrejött népszavazáson azok a férfiak és nők szavazhattak, akik 1921. január 1-jével betöltötték a 20. életévüket és a népszavazási területen születtek, vagy 1919. január 1. előtt ott állandó lakhellyel rendelkeztek. Nyolc szavazási bizottságot állítottak fel a titkos voksolás lebonyolítására. Mindennemű propagandatevékenységet megtiltottak, de ezt sem az osztrákok, sem a magyarok nem tartották be. A szavazók a városi tanács aláírásával és a tábornoki bizottság francia nyelvű köriratos bélyegzőjével ellátott szavazóigazolványt kaptak, melyet egy osztrák és egy magyar megbízott ellenjegyzett. A szavazólapon három nyelven – német, magyar, horvát – szerepelt Ausztria, illetve Magyarország neve. A szavazóigazolvány átadása után egy sárga és egy kék színű lapot, valamint egy borítékot kaptak. Ausztria volt a sárga, Magyarország a kék. A vélemény kifejezése egyértelmű volt: szét kellett szabni azt a színű lapot, ahova nem akart tartozni az ember. Majd borítékba tenni, leragasztani és átadni az antant jelen lévő képviselőjének, aki az urnába dobta.

December 8-án érkezett Sopronba az antant rendfenntartó különítménye, 120 olasz és 150 francia katona. A magyar helyőrség négy nap múlva kivonult a városból. Az osztrák fél december 13-án a központi népszavazási bizottságból és a nyolc szavazatszedő bizottságból visszahívta tagjait, mert nem látott garanciát a pártatlan lebonyolításra. Reggel 8-tól este 6-ig zajlott a szavazás. Sopronban 14-én, Brennbergbányán 15-én, a környező falvakban 16-án folyt. Az antanmisszió bélyegzőjével lepecsételt urnák felnyitása után december 17-én hirdették ki az eredményt.

B. Varga Judit

A teljes cikk a Látószög blogon jelent meg.

SMSZRÍNYI
2018. december 10.

Az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének három legnagyobb csatahajója közül a Zrínyi legnagyobb vállalkozását Ancona ágyúzásakor hajtotta végre 1915-ben.

A Zrínyi csatahajó építését 1908. november 15-én kezdték meg a trieszti Stabilimento Tecnico hajógyárban, majd két évvel később, 1910. április 12-én Triesztben ünnepélyes keretek között bocsátották vízre. Nevét Mária Valéria hercegnőtől kapta, aki az átadó ünnepségen maga adott jelzést az induláshoz. Érdekesség, hogy Ferenc Ferdinánd nem óhajtott részt venni az eseményen, nem palástolva magyarokkal szemben érzett ellenszenvét. Az 14 500 tonnás, csaknem 20 000 lóerejű géppel rendelkező, 20 tengeri mérföld óránkénti sebességet elérő harci jármű tulajdonságait tekintve megfelelőnek bizonyult arra, hogy a közeljövőben megvívjon egy tengeri ütközetet. A Gazdasági Mérnök nevű újság felszereltségéről részletes adatokat közölt: „Fegyverzetét 4 db 30,5 cm-es, 8 db 24 cm-es, 20 db 10 cm-es, 6 db 7 cm-es ágyú, 2 db 8 mm-es golyószóró és 3 db torpedóvető-készülék alkotja. Egy ilyen hajó teljesen fölszerelve körülbelül 38 millió koronába kerül, hát bizony elég költséges fegyver is, amely minden erőssége mellett is ki van téve annak, hogy egy kicsinyke torpedó a tenger fenekére küldje.” Az SMS Zrínyit 1911 szeptemberében helyezték tényleges szolgálatba, többnyire az Égei-tengeren hajózott. Első nagy bevetésére a balkáni háborúk idején került sor, amikor tengeri blokáddal védte szkütari ostromlóit.

Még az I. világháború kitörése előtt egy hónapos cirkálóutat tett meg a Földközi-tengeren a Viribus Unitis és Tegetthof társaságában, félelmetes erőt sugározva. A korszak büszkeségeiről így írt egy visszaemlékező: „Mi annak rendje és módja szerint kikötöttünk, gyönyörűen, katonai fegyelemmel végeztük a horgonyok leeresztését, hadd tanuljanak tőlünk a francia, és orosz tengerészek, akik az egész horgony leeresztés alatt nem vették le a rólunk a szemüket.” Ekkoriban 30 tiszt és 860 fős legénység szolgált a hajón.

Az ún. „pre-dreadnought” típusú hajó az I. világháborúban az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészetének második csatahajó hadosztályához tartozott az Erzherzog Franz Ferdinand és a Radetzky csatahajóval együtt. A legjelentősebb bevetést együtt 1915. május 24-én az olasz kikötő, Ancona ágyúzása során bonyolították le. A világháború alatt azonban egyetlen tengeri ütközetet sem vívtak, hiszen az antant uralta Otrantói-szoros miatt a csatahajók be voltak szorítva az Adriai-tengerre, egyébként pedig a szénhiány miatt főleg a védekezésre, nem a támadásra összpontosítottak. A Zrínyi többnyire az olasz partok vasútvonalának, hidainak bombázásában vett részt, és főként Pólában horgonyozott.

A harcok lezárulta után sikerült elérni, hogy a hajó a délszlávok, ne pedig az olaszok kezére kerüljön. 1919. november 22-én Marijan Polić horvát kapitány kártérítésként átadta az Egyesült Államoknak. Az amerikai flotta USS Zrínyi néven vette birtokába, de a hajó kihasználatlanul a spalatói (ma Horvátország: Split) kikötőben vesztegelt. 1920 novemberében kivonták a hadrendből, majd a versailles-i és a St. germaini békék értelmében – az osztrákok és a magyarok legnagyobb bánatára – Olaszországnak ítélték. A hajót az olaszok 1921-ben szétbontották.

Hollósy Katalin

AWASHINGTONIKONFERENCIAÉSEGYÚJVILÁGRENDSZÜLETÉSE
2018. december 5.

Az első világháborút lezáró tárgyalások és békeszerződések egy kevésbé ismert fejezete a Távol-Kelet ügyét rendező washingtoni konferencia.

A „nagy háború” vesztesei hivatalosan a központi hatalmak voltak, valójában azonban az európai nagyhatalmak annyira kimerültek a négy éves pusztító harcban, hogy a világban betöltött vezető pozíciójuk megrendült. A párizsi „békekonferencia” azt is egyértelművé tette, hogy Nagy-Britannia és Franciaország ragaszkodik a régóta bevált módszereihez, így a legyőzött népek és területek módszeres felosztásához, ahogy azt a Közel-Kelet esetében is megtették.

Woodrow Wilson az Egyesült Államok számára elvesztette a békét Párizsban, de egyetlen, az USA számára fontos kérdésben nem született döntés; a Távol-Kelet ügyében. Az első világháborúban a Távol-Keleten és a Csendes-óceánon fennálló nagyhatalmi status quo megingott. Oroszországban véres polgárháború folyt, a Német Császárság vereséget szenvedett, így távol-keleti érdekeltségeit elvesztette, az antant hatalmak ereje pedig meggyengült a térségben. A térségben fennálló „régi rend” megdöntésére már a hosszú 19. században megkezdődött a versenyfutás Japán és az Egyesült Államok között.

Mind Japán, mind az Egyesült Államok egy véres polgárháborús korszak lezárása után, a 19. század második felében lépett ki a nemzetközi politikai színtérre és emelkedett nagyhatalmi státuszba. Az Egyesült Államok az amerikai polgárháború (1861–1865) után hatalmas gazdasági fejlődésen ment keresztül, és a legtöbb modern iparágban a világ vezető országa lett. Japánban az 1867-ben hatalomra jutó Meidzsi császár véget vetett a Tokugava-sógunátus több mint két és fél évszázados uralmának, és reformokkal modernizálta országát. A 19–20. század fordulópontján ez a két hatalom tettlegesen is kilépett a nemzetközi porondra, ezzel jelezve egy új korszak kezdetét.

Az Egyesült Államok 1898-ban, egy máig tisztázatlan incidens során, háborúba került Spanyolországgal. Ez volt az első olyan háború a világtörténelemben, amely jórészt a tengereken zajlott. Az USA „acél haditengerészete”, két ütközetben, sebészi pontossággal semmisítette meg a teljes spanyol csendes-óceáni és karibi flottát. Az amerikai erők vesztesége a tengeri ütközet során egyetlen halott és egy sebesült volt. Az a gyorsaság, amivel az amerikai haditengerészet megsemmisítette az „új világ régi urának” hajóhadát, előre jelezte egy új korszak kezdetét. Az Egyesült Államok egy csapásra nagyhatalom lett és megszerezte Puerto Ricót, Guamot, a Fülöp-szigeteket és Kubát.

Japán ebben az időben hasonló győzelmeket aratott a Távol-Keleten. Modern haditengerészete legyőzte Kínát és megszerezte Tajvan szigetét (1894–1895), majd nem sokkal később megdöbbentő vereséget mért Oroszországra a Távol-Keleten (1905), így biztosítva a Koreai-félsziget feletti japán ellenőrzést. Japán az első világháborúhoz az antant oldalán csatlakozott és megszállta a Német Császárság egyenlítőtől északra fekvő szigeteit és a központi hatalmak kínai érdekeltségeit. Az orosz intervenciós háború során pedig mind az Egyesült Államok, mind Japán jelentős területeket vontak ellenőrzésük alá az orosz Távol-Keleten.

Az 1919-es párizsi „békekonferencián” a legsúlyosabb vita az amerikaiak és a britek között a Távol-Kelet és a Csendes-óceán térségének ügyében folyt. Amíg a Woodrow Wilson vezette amerikai delegáció a legtöbb ügyben együttműködött a Brit Birodalom képviselőivel, addig az említett térség helyzetében az amerikaiak nem engedtek abból, hogy legalább itt felszámolják a brit világrend alapjait. A tárgyalások során már ekkor szóba került a nagyhatalmak térségben állomásoztatott flottáinak nagysága. Wilson elnök a konferencián egyértelművé tette, hogy Amerika többé nem kívánja elfogadni azt a tényt, hogy a Brit Birodalom a tengerek ura. Saját szavaival: „Ha Anglia ragaszkodik ahhoz, hogy fenntartsa haditengerészeti dominanciáját a háború után, az Egyesült Államok meg fogja mutatni neki, hogyan kell flottát építeni”. A briteket az általuk a térségben alkalmazott „oszd meg és uralkodj” stratégiája kapcsán is válaszút elé állította: „Kit akartok szövetségesül a csendes-óceáni térségben, minket vagy a japánokat?” Wilson elnök már 1919-ben egyértelművé tette azt, amire az Egyesült Államok a 19. század óta készült: a világtengereken a brit–francia dominancia napjai meg vannak számlálva.

A békekonferencia végül döntésképtelen maradt a Távol-Kelet kérdésében, de egy rövid kitérő után újra előkerült az ügy. Az Egyesült Államok egy rövidebb belpolitikai válság következtében nem lépett be a Népszövetségbe, de ez nem jelentette azt, hogy visszavonult a világpolitikától. Az 1920-as választást megnyerő Warren G. Harding republikánus elnök azonnal nekilátott a távol-keleti ügy lezárásának. Harding elnök az Amerikai Egyesült Államok fővárosába, Washingtonba hívott össze konferenciát, és világossá tette, hogy aki nem kíván részt venni a helyzet megoldásában, azt az Egyesült Államok nem tekinti többé olyan partnernek, akivel együtt lehet működni. A diplomácia finom nyelvén ez erős következményeket vetített előre az együttműködni nem kívánó nagyhatalmak számára. A konferencia 1921 novembere és 1922 februárja között ülésezett. ahol az USA diktálta a feltételeket. A legtöbb kulcskérdésben megállapodás született. A konferencián részt vevő európai gyarmattartó hatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Portugália és Belgium) egy fontos ügyben tudtak eredményt elérni. Megállapodás született arról, hogy a csendes-óceáni térségben tíz évig tiszteletben tartják egymás birtokait, így még egy rövid időre megőrizhették a hőn áhított status quot, de cserébe a kínai kereskedelmi előjogaikról le kellett mondaniuk.

A konferencia legfontosabb egyezménye az úgynevezett öthatalmi szerződés volt. Az öthatalmi szerződést az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Japán, Franciaország és Olaszország írta alá. Ez meghatározta, hogy az adott országok hadiflottája mekkora lehet. Ezt a hajók vízkiszorításának tömegében határozták meg. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia 500 ezer, Japán 300 ezer, Franciaország és Olaszország pedig 175 ezer tonna vízkiszorítású flottát tarthatott. Ezenkívül a világtengerek feletti uralmat is újraosztották. A szerződés értelmében a Csendes-óceán az Egyesült Államok és Japán befolyási övezete lett.

Az európai nagyhatalmak négy évig vívtak véres háborút azért, hogy eldöntsék ki lesz a világ új ura. A négy éves pusztítás után alig négy évre a washingtoni konferencián egyértelművé vált, hogy Európa többé nem lehet a világ ura, csak másodlagos szereplője. A világtengereket addig uraló antant szövetségesek flottáinak nagysága az Egyesült Államok és Japán haditengerészete alá lett sorolva. A Washingtonban meghatározott tonnatartalmakat a lefegyverzések nevében határozták meg, de ez valójában egy új világhatalmi rangsor volt. A konferencia természetesen közel sem oldott meg minden vitás kérdést, és hosszú távon új konfliktusokat eredményezett. A polgárháborús viszonyok miatt Oroszországot nem hívták meg, véget vetett a brit–japán szövetségnek, ezzel pedig megágyazott a ’30-as évektől kiéleződő amerikai–japán konfliktusnak.

A konferencia világtörténelmi fontossága abban áll, hogy jelezte: egy új világ van születőben a régi világ romjain, amelyen az Egyesült Államok évszázada kezdődik. 1922-ben egy új világ született, ezt az év elején a washingtoni konferencia, az év végén pedig a Szovjetunió létrejötte jelezte.

Nagy Gergely

„ACIGÁNYBAKAAHÁBORÚBAISELVISZIAHEGEDŰJÉT”
2018. december 3.

Az I. világháborús visszaemlékezések többször említést tesznek lövészárokban is muzsikáló prímásokról, de az sem példa nélküli, hogy magyar cigány honvédek mellét Vitézségi Érem, gallérját altiszti jelzés díszítette.

A háború a cigányt is elvitte” – e felütéssel kezdi az Új Idők cigány hadbavonultakról szóló cikkét 1916 februárjában. A cikk írója szerint „ma annyi cigányon feszül a császári és királyi hadsereg vagy a honvédség egyenruhája, amennyi valószínűleg a nagy Fáraók uralkodása óta nem volt eljegyezve Mars istennek. S azt mondják, hogy a cigány ezt határozott megtiszteltetésnek veszi. Valami elismerésfélének, amely megszünteti régi kasztjellegét […] Ami a harcteret illeti, nem mondjuk, hogy cigány-vitézség nincs. Főleg azóta nem lehetünk ily véleménnyel, amióta az Andrássy-úton, nemrégiben, csukaszürke sántikáló hősök közt láttunk egy barnaképű harcost, akinek mellén ezüst vitézségi érem ékeskedett. Úgy vettük észre, a sorban ő volt a legbüszkébb, vígan és mosolyogva tekintgetett.”

Amíg azonban a háború alatt a kávéházak krónikus zenészhiányban szenvedtek, a katonai helyőrségeken sorra alakultak a „császári és királyi cigányzenekarok”. 1915 tavaszán például a 37. gyalogezrednél szolgáló nagyváradi cigányprímás, Bura Károly szervezett bandát a roma legénységből. Emellett számos szemtanú tett említést a fronton spontán módon szerveződő zenekarokról, amit a cigányzenét igencsak kedvelő tisztikar vagy az ezred törzskara is forszírozott. Ilyen volt az orosz harctéren, 1916. április 12-én a veszprémi 31. honvéd gyalogezred kötelékén belül szerveződött cigányzenekar is.

A Pesti Hírlap haditudósítója ekképpen számolt be 1916-ban egy volhíniai lövészárok Mikulás-napi hangulatáról: „A cigányok szépen leültek a lőrések alatt, – lehettek vagy nyolcan, köztük Szakcsi-Lakatos Károly Budapestről, az öreg Banda Marci zenekarából – rákezdtek a muzsikára, mert cigánybaka a háborúba is elviszi a hegedűjét. Szólt a nóta, százhúsz lépésre az oroszoktól”. A 76-osoknál szolgáló Kozák Kálmán cigányprímásról pedig feljegyezték, hogy „jobbjával a fegyverszíjat markolászta, balkezében egy hegedűtokot tartott”.

Számos példa lelhető fel cigány honvédekhez köthető hősies és önfeláldozó tettek említéséről is. A debreceni honvédek emlékalbumának egy támadást leíró beszámolója szerint „Virág Miska egy hős cigány volt a küldönc, aki az embereket biztatni előre szaladt, de egy ellenséges golyó elkapta és holtan esett össze.” A miskolci 10. honvéd gyalogezred kötelékében harcoló Molnár János cigányprímás „az északi harctéren srapnellszilánktól találva súlyosan megsebesült. A németországi Seitz városkába vitték, ahol megoperálták, de már nem tudták megmenteni az életét és hősi halált halt. Katonai pompával temették el.” Ugyancsak Miskolcon volt cigányprímás civil életében Geszti Jenő, a 10-es honvédek tartalékos őrmestere, aki a világháború kitörésekor azonnal bevonult ezredéhez és 1914. augusztus 18-án a népfölkelőkkel ment az orosz harctérre. Przemyśl erődje több ostrománál is részt vett, végül 1915 márciusában, a vár elestekor orosz hadifogságba esett, ahonnan rendkívül sok viszontagság után, 1918-ban sikerült hazaszöknie. Rácz Zsiga budapesti cigányprímás 1914 szeptemberében vonult be az 1-es honvédekhez. Önként jelentkezett frontszolgálatra, majd két hónapig küzdött az orosz harctéren, ahol megsebesült. Felgyógyulása után az olasz fronton harcolt az összeomlásig. Elnyerte a II. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet, és mint törzsőrmester szerelt le. Burai Mózes a császári és királyi 68. gyalogezred 7. századának őrvezetője 1915-ben halt hősi halált, Herzenberger János szegedi cigányprímás pedig hadifogságban hunyt el. Balogh Suha Dezső cigányprímás, a cs. és kir. 60. gyalogezred tizedeseként végigverekedte a keleti frontot, amely elismeréseként II. osztályú Ezüst és Bronz Vitézségi Érmet, Károly Csapatkeresztet és Sebesültek Érmét kapott. Később a Frontharcos Szövetség tagja lett. Szintén elnyerte a Bronz Vitézségi Érmet és a Károly Csapatkeresztet Botos Elemér salgótarjáni cigányzenész, aki csaknem az egész háborút az orosz és az olasz fronton töltötte a cs. és kir. 16. tábori tüzérezred kötelékében, mígnem 1918 novemberében hadifogságba esett.

Akadt cigány honvéd, aki később a Horthy Miklós által alapított Vitézi Rendbe is felvételt nyert. Ilyen volt vitéz Havasi Lajos, aki a Haditengerészet ún. torpedó-előmunkásaként (civilben egyébként kefekötő, majd trafikos) kiérdemelte az I. osztályú Ezüst és a Bronz Vitézségi Érmet, a Károly Csapatkeresztet, valamit a Sebesültek Érmét.

A ’30-as évek derekán járva mi sem volt természetesebb az egykori tűzharcosok Magyar Front című lapjában az alábbi hirdetéseknél: „Kovács Feri cigányprímás és zenekara – akik mind frontharcos bajtársak – fellépést vállal”. Továbbá: „A VIII. és a IX. ker. Frontharcos Cigányzenekar rendelkezésre áll úgy a budapesti, mint a vidéki főcsoportoknak, bál, mulatság, matiné, műsorest, teaest stb. alkalmakra igen jutányos áron. Érdeklődni lehet Józsika Ferkónál, VIII., József-utca 7.

Virágh Ajtony

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!