Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
VILÁGKRÍZIS
2018. május 22.

A négy évig tartó világháborúnál is tovább tartott az a válságkorszak, amely rákövetkezett. 1918-ban nem a béke kora köszöntött be, hanem az öt évig elhúzódó, más formában vívott háborúé.

Míg a napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös bécsi kongresszuson békemű született, amely száz évre hosszútávú nyugalmat teremtett a kontinensen, addig a Párizs környéki békediktátum-sorozat még egy tartós tűzszünetet sem volt képes biztosítani, és az előbbi korszak ötödéig maradt csak fent. Kiderült, hogy a háborúnál már csak a békét nehezebb megnyerni. Az I. világháború hadműveleteinek 1918. őszi lezárása után kisebb intenzitású helyi háborúk és országokon belüli polgárháborúk törtek ki, amelyek egészen 1923-ig tartottak. Vagyis magánál az I. világháborúnál is több ideig tartott a harcok hivatalos befejezését követő világkrízis, amin a békeszerződések sem segítettek, sőt.

Amikor Nyugaton beköszöntött a béke, Keleten újrakezdődött a háború. Nagy Háború helyett több kisháború, front mögötti „szent egység” (Union sacrée) helyett társadalmi békétlenség formájában. Mindez azonban nem 1918-ban kezdődött, hanem már évekkel korábban. Különösen ironikus helyzet állt elő, amikor ugyanazon év (1916) húsvétján tört ki Dublinban britellenes forradalom, mint amelyikben a londoni külügy azzal a speciális feladattal küldte Szíriába a híres orientalistát, T. E. („Arábiai”) Lawrence-t, hogy robbantson ki törökellenes pánarab felkelést. Ő maga erre így emlékezett: „Egyes angolok abban a hiszemben voltak, hogy az arabok lázadása a törökök ellen képessé teszi Nagy Britanniát, hogy mialatt Németországgal harcol, egyidejűleg legyőzze annak szövetségesét, Törökországot” (A bölcsesség hét pillére. 1926). A katonai ellenfél hátországában szított zendülés felidézte egy olyan – mai napig tartó – polgárháborús modell rémét, amelyet nem lehet békeszerződésekkel lezárni.

Amit a párizsi kongresszust otthagyó Keynes 1919-ben megjósolt, rövidesen bekövetkezett: „Gyönge termelékenységű, munkanélküliségtől sújtott, belső viszályok és nemzetközi gyűlölködések, harcok, éhezés, fosztogatás és hazudozás által megosztott, felbomló-félben levő Európa” (A békeszerződés gazdasági következményei. 1919). Szervezettség, a természetes egymásrautaltságból fakadó együttműködés és a gazdasági fejlődés minden lehetősége nélkül hagyott Európa jött létre, amelybe kezdettől fogva belekódolták a francia–német ellentét elmérgesedését, a német–szovjet-orosz dacszövetséget, a ki nem elégített olasz területi igények miatti Berlin–Róma-közeledést, a közép-európai tűzfészek lángra lobbanását és a dekolonizációt. Ha a háború valóban „a politika folytatása más eszközökkel” (Carl von Clausewitz), akkor az, ami 1918 után következett, a háború folytatása volt más eszközökkel.

A 20. századi világháború hosszú-hosszú korszakának (1914–1991) megnyitása közepette Európa egyúttal belépett a forradalmak korába is. Nem hiába állapította meg már 1917-ben Georges Sorel, hogy „ez a háború nem fegyverekkel, hanem forradalmakkal fog befejeződni”, sem pedig Thomas Mann 1919 tavaszi naplóbejegyzésében, hogy „a háború a forradalom kezdete”. Curzio Malaparte puccsokról szóló könyvében (Technique coup d’état. 1931) a következőt írta: „A forradalmi korszak 1917 februárjában kezdődött Oroszországban és láthatóan Európában még mindig nem ért véget.” Az I. világháborút lezáró békeszerződések nem járultak hozzá a politikai konfliktusok intenzitásának csökkenéséhez, sőt az 1914 előtti problémák megoldatlanságához újabbakat társítottak. A hadműveletek elhúzódása és a haditechnikai fejlesztések egyébként is a háború brutalizálásához vezettek, amely rövidesen áthullámzott a hátországra is. Monumentális, apokaliptikus drámájában (Az emberiség végnapjai. 1918) Karl Kraus meg is jegyezte, hogy „a front belenőtt a hátországba”. A hazatérő katonák tömegei, az egész kontinensre kiterjedő nélkülözés (általános élelem- és szénhiány, egészségügyi és közellátási problémák, a közlekedés és szállítmányozás akadozása), a spanyolnátha dühöngése és a forradalmi megoldások népszerűsége oda vezetett, hogy az erőszak a politikai konfliktusok „elintézésének” magától értetődő eszközévé vált. A frontvonalak a csataterekről a hátországok szívéig húzódtak vissza, s az egyes államok hadseregei helyett az államok polgárai fogtak fegyvert egymásra. A külpolitikai okokból vívott egyenruhás háborúzás átadta helyét a belpolitikai konfliktusok „paramilitáris erőszakának” (John Horne–Robert Gerwart: War in Peace: Paramilitary Violence in Europe After the Great War. 2012).

Míg 1914-ben a háborút iparosították, 1918-tól kezdve társadalmasították. Az 1918 és 1923 közötti fél évtizedben több államcsíny, forradalom és ellenforradalom, nacionalista és kommunista felkelés, államközi és polgárháború, intervenció, megszállás és népirtás zajlott le Eurázsia nyugati felében, mint a megelőző száz évben összesen. Talán nem volt még Európának olyan időszaka, amikor az Atlanti-óceántól az Urálig és Skandináviától a Mediterráneumig annyira sűrű lett volna a társadalmi konfliktusok szövedéke, mint 1916 és 1923 között. A társadalom keretei közé illesztett háború praxisa ugyanis 1916-ban kezdődött, a pánarab felkelés elindításával és a húsvéti felkelés elfojtásával, majd 1918 végétől felerősödött, forradalmak, ellenforradalmak, puccsok, felkelések és polgárháborúk formájában.

Lenin már igen korán úgy írt, hogy a világháború energiáját egy világméretű osztályháborúvá kell transzformálni (Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. 1915). A novemberi bolsevik államcsíny eredménye elhúzódó, véres polgárháború lett, amely 1917/18 és 1921/22 között zajlott. A bolsevikok győzelmével és számos terület (Baltikum, Kaukázus, Ukrajna) bekebelezésével végződő – nacionalista felkelésekkel, parasztháborúkkal, pogromokkal, antant-intervencióval súlyosbított – belháború nyolcmillió áldozatot követelt, és legalább másfél millióan emigráltak. Írország a háború után sikeresen lázadt fel a többévszázados brit elnyomás ellen: nagyobbik, déli része az 1919–21 közötti függetlenségi háborút követően szabad lett, amely után viszont rögtön polgárháború tört ki.

Az 1917-től egészen 1919-ig fenntartott brit tengeri blokád által okozott éhínségtől sújtott Németország a fejedelemségek korára jellemző káoszba süllyedt: matrózlázadás, spartakista felkelés és a Bajor Tanácsköztársaság kikiáltása után szélsőjobboldali puccskísérletek, a megszállt területeken (Memel- és Ruhr-vidék) pedig nemzeti felkelések ütötték fel fejüket. Németország fegyelmezett társadalmi békéje a szabadcsapatok martalékává vált. Magyarországon az „őszirózsás forradalmat” bolsevik puccs, azt megszállás és külföldi intervenció, majd ellenforradalom követte, arra pedig két restaurációs kísérlet (Budaörsnél polgárháborús vonásokkal) és a nyugat-magyarországi felkelés következett. A természetesen együvé tartozó ország darabokra bontása az egész régió s nem csak Magyarország életét mérgezte meg. Hárommillió magyar került idegen impérium alá, ebből félmillió menekült át a trianoni Magyarország területére. Hogy a ’20-as évek elejére a Bethlen-féle konszolidációs politika megmentette az országot a térséget jellemző általános káosztól – amelyben a nyersanyaghiány, a politikai erőszak eszkalációja, az irredentizmus és a szándékos nyugati feszültségkeltés egyaránt szerepet játszott – talán inkább a csodák, mintsem a politikatörténet tudományának tárgya lehetne.

A nyugati döntések nyomán Kelet-Európára rászakadt a pokol: Lengyelország nemzeti felkeléssel bizonyította függetlenedési vágyát, amelyet végül a Szovjet-Oroszországgal vívott 1919/20-as háborúban védett meg; a balti nemzetek 1920-ig folytattak függetlenségi háborút, amellyel párhuzamosan országonként polgárháború is zajlott, amint 1918-ban Finnországban szintén, az antanthoz tartozó Görögország a vesztesekhez sorolt Törökországgal háborúzott 1919 és 1922 között, amely csúfos vereségével, az anatóliai görögök likvidálásával és másfél millió embert megmozgató kölcsönös lakosságcserével járt. Kemal Atatürk hatalomátvétele után 1917 óta immár a negyedik ősi trónt döntötték le, amely egyben a Mohamedig visszavezetett kalifátus szakrális–politikai kereteinek megszűnését is jelentette. A (sorrendben: németbarát, nacionalista és anarchista) függetlenségi háborút folytató Ukrajna a polgárháború martaléka lett, s végül beolvasztották Szovjet-Oroszországba. Bulgakov regénye, A fehér gárda dokumentarista hitelességű apokaliptikus képet fest erről az időszakról.

De a párizsi rendezésben való tevőleges részvétel sem garantálta a nyugalmat! Az elvileg győztes Olaszországban, amelynek az antant ígéretet tett területi ambíciói kielégítésére, szintén kettészakadt a társadalom. A frontról hazaérkezők – élükön a Benito Mussolini vezette fasisztákkal – a „gyávák békéjét” megkötő liberálisokkal és a fenyegető kommunista forradalommal együtt vették fel a harcot (squadrismo), a háborús hős D’Annunzió pedig elfoglalta Fiumét. A volt szocialista, de nacionalista Mussolini meghirdette a trincerocrazia-t, vagyis „a lövészárkot jártak uralmát”. Az 1922. októberi Marcia su Roma és a diktatúra bevezetése a rákövetkező fél évtizedben Európa-szerte követőkre talált (Bulgária, Görögország, Spanyolország – 1923, Albánia – 1925, Lengyelország, Litvánia, Portugália – 1926). Az 1920-as évek kétségtelenül a „diktátorok kora” (Jacques Bainville) volt, az 1930-as évek második felére pedig az európai országok közül többet irányítottak a Spengler által „cézárizmusnak” nevezett újfajta kormányzással, mint a régimódi parlamentáris demokráciával.

A szintén ekkoriban teljesen felforgatott és lelkiismeretlenül új határok közé kényszerített Közel-Kelet úgyszólván napjainkig olyan etnikai, vallási–felekezeti és gazdasági eredőjű komplex problémák forrása, mint az izraeli–palesztin konfliktus, a megoldatlan kurd-kérdés, a szunnita arabok megosztottsága és a nyugatellenesség-táplálta fundamentalizmus. Nagy-Britannia 1916-ban elindította ugyan az arab nemzeti mozgalmat, de gátat vetni már nem tudott neki, így a térséget a Sykes–Picot-egyezménnyel felosztó mindkét antantországnak meggyűlt a baja a térséggel: a franciák alavita és szír nacionalista felkelésekkel, a britek palesztin megmozdulásokkal, iraki arab és kurd lázadásokkal néztek szembe, de olyan súlyosakkal, hogy az utóbbit csak kegyetlen légbombázással tudták leverni.

Ha puszta geopolitikai perspektívából indulunk ki, akkor minden kétséget kizáróan azt kell megállapítanunk, hogy az I. világháborút lezáró békéket diktáló hatalmak a vesztesnek nyilvánított országokat megalázták, gazdaságilag kizsákmányolták, védtelenné tették, sőt mi több, Közép- és Kelet-Európa nemzeteit egymásra uszították; mindezzel pedig megteremtették Európában egy újabb háború minden esélyét. Vagyis végső soron a szűklátókörű nyugati antant-politikusokat a Rajnától a Dnyeperig terjedő térség és az egész Közel-Kelet elkövetkező száz évének konfliktusaiért felelősség terheli, amely békétlenségnek még mindig nincsen vége.

Békés Márton

HALÁLMARS
2018. május 16.

A szerb hadsereg számára az 1915-ös tél tragikus fordulatot hozott és „albán golgotaként” vonult be a szerb nemzeti emlékezetbe. Ez volt a balkáni halálmars.

A központi hatalmak sikeres támadásai után a szerbek a kapituláció helyett a visszavonulást választották, amelyért azonban óriási árat kellett fizetniük. Az 1915-ös nagy visszavonulás során az áldozatok számát több mint 200 ezerre teszik, míg az I. világháború első két évében megközelítőleg 400 ezer szerb katona esett el a harcok során. Az „albán golgota” és a „balkáni halálmars” Szerbia legnagyobb I. világháborús tragédiája volt.

1915. november 23-án az új főhadiszálláson, Prizrenben (ma Koszovó), tanácskozások folytak, a szerb kormány Sándor trónörökös részvételével a háború további sorsáról tárgyalt. A fenyegetett helyzetben nem hivatalos értesülések szerint a békekötés lehetősége is felmerült. A tanácskozáson Putnik szerb vezérkari főnök kijelentette: „A szövetségesektől nem érkezett segítség. Kísérleteink, hogy Kacsaniknál áttörjük az ellenség frontját, nem sikerültek. Ezért a további harcot beszüntetjük s visszavonulunk az albán hegyek közé.”  November 23-án a bolgárok elfoglalták Mitrovicát (ma Kosovska Mitrovica, Koszovó északi részén), s ezzel egy időben a németek Pristinát (ma Koszovó fővárosa). November 28-ára az utolsó remény is elveszett a rigómezei (Kosovo Polje-i, ma Koszovó) vereséggel, majd másnap Prizren is a bolgárok kezére került. Ezt követően megkezdődött a szerb hadsereg nagy visszavonulása, ami az I. világháború történetének egyik legszörnyűbb epizódja volt. A visszavonulás két irányban zajlott: Ipeken és Andrijevicán keresztül Montenegró felé, és Gjakován, a Vezír hídon át az albán havasok irányába (ami több mint 800 km-t jelentett étlen és szomjan). I. Péter király kíséretével Prizren városából indult el 1915. november 26-án, magukkal vitték a koronát és az első szerb uralkodó, Stefan Nemanjić koporsóját. A súlyosan beteg Putnik és Pašić miniszter is osztozott a menekültek sorsában.

A front közeledtével a visszavonuló szerb katonaság nagyszámú osztrák–magyar hadifogollyal és a háborús pusztítás elől menekülő civillel haladt északnyugati irányba. A német Mackensen tábornagy elrendelte, hogy a bolgárok kövessék a menekülőket az albániai hegyek közé, az osztrák–magyar csapatokat pedig Montenegró ellen küldte, így december 8-ára szinte egész Szerbia megszállás alá került. Azok, akik az albán szorosokat választottak menekülési útiránynak, rosszabbul döntöttek, hiszen ezen az 1915/16-os télen az addiginál is hidegebb időjárás köszöntött be. Az utak a jégtől járhatatlanná, csúszóssá váltak, hó borította a hegyeket. Az albániai Ljumkula falu mellett a szerb hadsereg minden hadianyagát megsemmisítette, hogy az ne kerüljön az ellenség kezére. Innen tovább haladva nem vezetett kocsiút, kizárólag lóháton, vagy gyalogosan lehetett közlekedni, amit nehezítettek az időjárási viszonyok. Maga Péter király is gyalogszerrel folytatta az utat. Amikor megérkeztek a Fehér-Drin még török korban épült, befagyott hídjához, mely átkeléssel az életüket kockáztatták, minden nehezéktől meg kellett válniuk.

A szerb halálmarshoz csatlakozó külföldi tudósító, Donovan Young így emlékezett vissza: „Egyik reggel arra ébredtünk, hogy a hó három-négy láb magasan fedte be a földet. Nappal és éjszaka is védtelennek bizonyultunk az erős széllökések következtében támadó vakító havas eső és hideg ellen. A fejadagunk egyre kevesebb lett, és igen hamar szembe kellett néznünk a nehézséggel, ami ellen lehetetlen volt küzdeni. Emberek tucatjai fagytak meg. Egyszerre történt meg az az eset, hogy valaki megfagyva és ájultan a hóba esett, és hogy látni egy embert félig fekve, félig térdelve egy lyuk bejáratánál, amint odaküzdötte magát majdnem eszméletlenül.”  Az élelemhiány miatt sokan arra vetemedtek, hogy elhullott embertársaik, vagy állatok teteméből egyenek. Mások a helyiekkel elcserélték el utolsó ruhadarabjukat egy falat élelemért, míg végül minden ruha nélkül folytatták küzdelmes útjukat. A visszavonulók ugyan nem kerültek üldözőik kezére, hanem az utánpótlás és az élelem hiányában, a kimerültségtől és az időjárási viszontagságok következtében lelték halálukat az albán hegyekben. A visszavonulást nehezítette, hogy az albán felkelők rajtaütéseivel kellett szembenézniük, akik a közelmúltban lezajlott balkáni háborúkban elszenvedett sérelmeiket torolták meg rajtuk.

1915 telén Szerbia 420 ezer főnyi hadseregéből mindössze 150 ezer, teljesen tönkrement ember jutott el az albán tengerparthoz, 150 ezren fogságba estek, a többiek a menetelés során elpusztultak. 1916 februárjáig tartott a nagy háborús menekülthullám. A túlélőket az antant hajói az antantbarát Görögországhoz tartozó Korfu szigetére szállították. Megérkezésüket követően mégis sokan a kimerültségtől, a járvány és a kényszertáplálás következtében haltak meg. A szövetségesek anyagi segítsége nem bizonyult elégségesnek ahhoz, hogy a rögtönzött orvosi létesítmények kellőképpen ellássák a betegeket, így a meglévő feltételek magas halálozási arányt eredményeztek. A sziget kicsi területe és a sziklás talaj volta miatt a halottak elföldelésére más megoldást kellett találni. Emiatt több mint 5 ezer szerbet temettek hullámsírba, ami „kék temető” (Plava Grobnica) néven vált ismertté, a Korfu melletti Vido-szigetnél.

A halálmarsból felépült szerb katonák közül sokan visszakerültek a szaloniki frontra. Egy korabeli szóbeszéd szerint a bolgárok az újjászerveződött szerb hadsereget meglátva ijedten, fegyvereiket eldobálva menekültek, azt rebesgetve, hogy az Albániát megjárt holt sereg kelt életre. A teljesen kimerült Szerbia hamvaiból született újjá, és a győztesek soraiban zárta a Nagy Háborút.

Hollósy Katalin

TITKOSSZERZŐDÉSEK
2018. május 14.

Az I. világháború során az antant által kötött meggondolatlan titkos szerződések sora volt az egyik fő oka a versailles-i békekonferencia tragédiájának.

Az I. világháborúban harcoló antanthatalmak propagandája végig úgy állította be a küzdelmet, mint ha az a jog, béke és igazság érdekében vívott szent csata lett volna a nemzetközi rendet megsértő középponti hatalmak ellen. Mind a mai napig a győztesek narratívája hatja át a nagy háború történetét, de ennél jóval árnyaltabb a kép.

 

A Német Császárság valóban hadüzenet nélkül támadta meg a semlegességét kinyilvánító Belgiumot és mondvacsinált okokkal rohanta le Franciaországot, de az antanthatalmak a háború kitörésének pillanatától kezdve a Német Császársággal és az Osztrák­–Magyar Monarchiával való leszámolást és zsákmányszerzést tartották szem előtt. Még egy éve se folytak a hadműveletek, amikor a Dardanellákat ostromló britek és franciák titkos szerződést kötöttek az Orosz Birodalommal a fekete-tengeri szorosok felosztásával kapcsolatosan. Az oroszok régi vágya volt, hogy az Európát és Ázsiát elválasztó szorosokat ellenőrzésük alá vonják, az angolok és a franciák 1915. március elején titkos tárgyalások útján el is fogadták az oroszok követeléseit, cserébe pedig az oroszok segítségét várták az Oszmán Birodalom ellen. Az ígéret komolytalanságát mutatja, hogy az angol politikusok közel száz évig zárkóztak el a tengerszorosok orosz ellenőrzése alá kerülésétől. A brit diplomácia ezzel mindössze azt akarta elérni, hogy az oroszok tehermentesítsék a brit erőket az oszmánokkal szembeni harcban. Az antant számítása viszont nem jött be. A brit erők csúfos vereséget szenvedtek a Gallipoli körüli hadművelet során, az oroszokra pedig a központi hatalmak csapatai August von Mackensen vezérezredes vezetésével mértek súlyos vereséget a gorlicei áttöréssel a keleti fronton.

A háború során kötött következő titkos szerződés a londoni szerződés volt, amelyet a britek és a franciák írtak alá az olaszokkal, 1915. április 26-án. Az 1915-ös év kimondottan nehéz volt az antant számára, hisz 1914-ben bár sikeresen megállították és visszaszorították a központi hatalmak offenzíváit, de ezért súlyos árat kellett fizetniük. A Brit Birodalom és Franciaország hatalmas gyarmatbirodalmairól toborzott hadserege se volt elég a döntő győzelem kivívásához, ezért további európai államok bevonását tervezték. Az Osztrák­–Magyar Monarchiával szomszédos Olaszország bevonására szánták el magukat az antant vezető politikusai. Bár az olaszok hivatalosan szövetségesei voltak a központi hatalmaknak, mégis régóta tudta mindenki, hogy területi viták teszik ingataggá a szövetséget. Ezt bizonyítja az akkor már 85. életévében járó Ferenc József császár kijelentése is, amikor tanácsadói azt ajánlották, hogy területi engedményekkel próbáljon kiegyezni az olaszokkal: „Én inkább mindent elveszítek, és tisztességgel pusztulok el, mintsem leereszkedjem ehhez a visszataszító rablóbandához.”

A Londonban megkötött titkos szerződés viszont nemcsak Olaszország „nemzetiségi sérelmeit” volt hivatott orvosolni. A brit diplomácia szokás szerint hatalmas zsákmányt ígért az olaszoknak a hadbalépésért. A vegyesen olaszok és németek lakta Dél-Tirolon és Trieszten kívül a kevert népességű dalmát tengerpartot, az adriai szigeteket, az albán Vlorë kikötőjét, az Albánia központi területei feletti protektorátust, a Kis-Ázsia partján fekvő Dodekánészosz szigeteket és az Oszmán Birodalom egy részét ígérték nekik. Az olaszok a szerződés megkötése után nem sokkal hadat is üzentek a Monarchiának. Az Osztrák–Magyar Monarchia így egy harmadik fronton is harcolni kényszerült. A Monarchia viszont nem omlott össze az olaszok hadba lépésétől, az olaszok pedig egészen a háború végnapjáig tizenkét isonzói csatában sem tudták legyőzni a központi hatalmak erőit.

Az 1915-ös év során egy harmadik titkos megállapodás is született, mégpedig Szerbiával. 1914-ben a szerbek mindenki nagy csodálatára nemcsak megállították a Monarchia csapatait, de ellentámadásukban jelentősen visszavetették a központi hatalmak balkáni frontját. Szerbia viszont hatalmas árat fizetett győzelméért: haderejének és hadianyagának nagy része elpusztult. A központi hatalmak erői 1915 tavaszára újraszerveződtek és a keleti fronton biztonságos távolságra szorították vissza az oroszok erőit. Nyílt titok volt, hogy az orosz front bebiztosítása után a középponti hatalmak Szerbiára, Montenegróra és Albániára készülnek végső csapást mérni. Hogy a szerbeket a háborúban tartsák és a végsőkig tartó ellenállásra késztessék, az antant titkos szerződésben ezért cserébe a szerbeknek ígérte a Bánságot. Az antant vezető hatalmainak célja itt is az volt, hogy Szerbia háborúban tartásával saját magát tehermentesítse. Szerbia sorsa viszont Bulgária hadba lépésével megpecsételődött, és a központi hatalmak 1915 őszén indított offenzívája Szerbia központi hatalmak által történő megszállásával végződött.

A britek és a franciák egymással is kötöttek titkos szerződést a háború alatt. Egy általában elfeledett, de nagyon fontos front miatt történt. 1916 májusában a brit Skyes és francia Picot titkos egyezményt írtak alá a Közel-Kelet felosztásáról. A britek Egyiptomból új offenzívát akartak indítani a törökök ellen, de a franciák beleegyezésére volt szükségük ahhoz, hogy erőforrásokat vezényelhessenek át oda a nyugati frontról. Csalinak az Oszmán Birodalom jövőbeni felosztását megállapító egyezséget használták. Az egyezményt kormányaik 1916 májusában jóváhagyta, amely a Libanont és Szíriát a franciáknak adta, Jordániát, Palesztinát (mai Izrael) és Mezopotámiát (mai Irak) pedig a britek kapták meg. A Skyes–Picot-egyezmény sem volt más, mint az Ottomán Birodalom búzában és ásványkincsekben gazdag közel-keleti régiónak zsákmányszerű felosztása. A britek és a franciák már a 19. században is szívesen osztották fel egymás között a gyengébb kontinensek területeit és gyarmatokat alakítottak ki belőle. Ez a Közel-Kelettel se volt másképp, ahogy azt a versailles-i békekonferencián Wilson elnök meg is jegyezte: „A Skyes–Picot úgy hangzik, mint valami teafajta neve, pompás példánya a régi diplomáciának.”

Utoljára a bukaresti szerződést kell megemlíteni a fontosabb titkos szerződések sorában. Az 1915-ös év kudarcai után az antanthatalmak újra magukhoz akarták ragadni a kezdeményezést. Az 1916-os év során hatalmas horderejű hadműveletet kívántak lebonyolítani a nyugati fronton, hogy a Német Császárságot térde kényszerítsék. Az előző évek kudarcaiból tanulva ezúttal úgy kívánták megtörni a központi hatalmak szívós ellenállását, hogy a lehető legtöbb frontról támadás alá veszik a középponti hatalmak állásait. A nyugati offenzívával egyidejűleg a keleti fronton is nagy horderejű offenzívát készítettek elő, hogy ezáltal morzsolják fel a központi hatalmak erejét. A Bruszilov-offenzívához segítségül az addig semleges Romániát is meg akarták győzni.

Románia a háború kitörésekor a központi hatalmak szövetségese volt, de területi viták miatt mindig is feszült volt a viszonya az Osztrák–Magyar Monarchiával. Bár Románia német származású uralkodója, I. Károly király felszólította a román koronatanácsot, hogy a Monarchia oldalán lépjen hadba, az nem szavazta meg ezt. A helyzet gyökeresen megváltozott, amikor I. Károly meghalt és helyére I. Ferdinánd ült. Az új király miniszterelnöke, Bratianu, javaslatára már elfogadta az antant ajánlatát. Az 1916. augusztus 17-én aláírt titkos bukaresti szerződésben az antant hatalmak Románia hadba lépéséért cserébe odaígérték Erdélyt, a Partiumot, a Bánságot és Bukovinát. Ennek reményében Románia nem sokkal később hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. Bár a románoknak sikerült Erdély területére betörniük, de a meglepetésből magához tért központi hatalmak gyorsan átvették a kezdeményezést és ellentámadásba átlendülve, egy év leforgása alatt Románia teljes területét elfoglalták. Románia kénytelen volt különbékét kérni a középponti hatalmaktól.

A központi hatalmak oldaláról egy fontosabb esetet lehet felemlíteni, a titkos szerződések megkötésével kapcsolatban. 1917. január 31-én az akkori német külügyminiszter, Arthur Zimmermann táviratot küldött Mexikónak, amelyben szövetséget ajánlott arra az esetre, ha az Egyesült Államok hadat üzenne a központi hatalmaknak. A szövetségéért cserébe Zimmermann felajánlotta, hogy Mexikó visszakaphatja az 1848-as háborúban elveszett területeit (Texast és Új-Mexikót). A távirat napvilágra került és hatalmas felháborodást keltett világszerte, valamint jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az Egyesült Államok szenátusa a hadba lépés mellett szavazott, amely pedig eldöntötte a háború kimenetelét. A Zimmermann-távirat viszont mégsem nevezhető titkos szerződésnek. Mexikó erre érdemben soha nem válaszolt, és a német kormány se hagyott soha jóvá egy ilyen tervezetet sem. Ez inkább „diplomáciai tapogatózás” volt, mintsem az előzőekben leírt titkos szerződés.

A titkos szerződésekről összességében elmondhatjuk, hogy az antant könnyelmű ígéretekkel próbált minél több semleges országot, vagy saját szövetségesét meggyőzni arról, hogy csatlakozzon háborúhoz, vagy nagyobb erőfeszítést hajtson végre a harcokban. A Brit Birodalom és Franciaország tulajdonképpen a 19. században bevett hódító módszereivel, minden reálpolitikát nélkülözve ígért hatalmas zsákmányt azért cserébe, hogy saját magukat tehermentesítsék. Ezt pedig jól bizonyítja, hogy egy-egy területet több országnak is odaígértek (például a Bánátot Szerbiának és Romániának, Trákiát Olaszországnak és Görögországnak), és ezek az egymásnak ellentmondó ígéretek egyenesen vezettek a versailles-i béke tragédiájához.

Nagy Gergely

A„BALKÁNPOROSZAI”
2018. május 9.

Bulgária a nagy világégés kezdetén semlegességet fogadott, a megelőző évek balkáni háborúiban súlyosan kimerült. Nagy-Bulgária létrehozásának vágya azonban felülírta a háborúból való távolmaradást.

Az orosz–török háború után Bulgária ugyan formálisan elnyerte függetlenségét az Oszmán Birodalomtól, határairól és államformájáról ténylegesen mégis a San Stefanó-i béke keretében döntöttek, 1878. március 3-án. A júliusi berlini kongresszus a béke revíziójáról szavazott, ám a további területi felosztás sem hozta meg a kívánt békességet a térségben. Számos bolgár-lakta terület került határon kívülre, s a Bolgár Fejedelemség hatásköre csupán a Balkán-hegység északi oldalára korlátozódott. Niš és Pirot környéke Szerbiához, Észak-Dobrudzsa Romániához került, és létrehozták Kelet-Ruméliát, amely autonómiája ellenére az Oszmán Birodalom része maradt – hasonlóképpen a macedóniai és trákiai területekhez. Az 1878-as év eseményei tehát a szomszédos országokkal való konfliktusokat még jobban elmélyítették az elkövetkezendő évtizedekre. Az Oszmán Birodalommal laza függésben álló fiatal állam különféle problémákkal találta magát szemben. A gazdasági válságon egyik kormány sem tudott úrrá lenni, ezáltal a hatalom megszilárdításában sem jártak sikerrel. A szorult helyzetben egyedül a külföldi kölcsön segített, azonban a kapott pénzt nem arra költötték, amire kellett volna, vagy az a korrupció martalékává vált (ez a hitelösszeg 1914-ben már 850 millió frank adósságot jelentett Bulgáriának). A nemzeti terjeszkedés és az újbóli területi felosztás iránti vágy miatt a hadseregbe invesztáltak, s nem a gazdasági krízis rendezésére fektették a hangsúlyt. Ezenkívül leginkább a vasútvonal építését szorgalmazták. Bulgáriát ettől kezdve kezdték el a „Balkán poroszainak” nevezni.

A területi rendezés miatti elégedetlenség több fegyveres konfliktushoz vezetett. 1885-ben kitört a szerb–bolgár háború. Kelet-Rumélia beolvasztása után válaszul a szerb király, Milán kompenzációt kért, attól való félelmében, hogy létrejön Nagy-Bulgária. A szlivnicai csata a bolgárok győzelmével zárult, visszaszerezték Pirot-ot, és egészen Nišig nyomultak előre. Azonban az Osztrák–Magyar Monarchia beavatkozásának köszönhetően a megszállt területekről ki kellett vonulniuk, a határok ugyan nem változtak, de a Kelet-Ruméliával való perszonálunió megmaradt, amelyet a bukaresti béke is elismert 1886-ban. Az ellenségeskedés a boszniai krízis során lángolt fel újra, amikor Bulgária 1908-ban kikiáltotta teljes leválását a Portától, s Ferdinánd felvette a bolgárok cárja címet. A konfliktusra adott válaszok az I. világháború előzményeként meghatározták az erőviszonyokat, főleg a szerb–orosz kapcsolatokat fonták szorosabbra.

Az 1912-es első balkáni háború során Bulgária visszafoglalta azokat a területeket, amelyek az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt maradtak az 1878-as berlini kongresszusi döntés értelmében: Trákiát és Macedónia egy részét. A továbbiakban folytatta a területszerzést, és bevonult Macedónia szerb és görög érdekeltségű részeire. Azzal viszont nem számolt, hogy a román hadsereg Dél-Dobrudzsa és az észak-bulgáriai területek elfoglalására indul, valamint a törökök délen a trákiai birtokaik visszaszerzésére törekszenek. A fenyegetett helyzet a bukaresti békével zárult, ami a második balkáni háború lezárását jelentette, 1913. augusztus 10-én. Bulgária engedményekre kényszerült, le kellett mondania hódításai nagy részéről: Macedónia északi része Szerbiához került, déli területe Görögországé lett, Kelet-Trákiát az oszmánok kapták (vissza), Dobrudzsa pedig Romániához került.

A nagyhatalmak balkáni érdekeltségének és az itt létrejött nemzetállamok rivalizálásának köszönhetően az I. világháború tovább mélyítette a térség ellentmondásos viszonyait. A világháború előestéjén Bulgária még az utóbbi évek megrázkódtatásaiból sem lábalt ki teljesen. Ferdinánd cár korainak tartotta a hadbalépést, így elkötelezte magát a semlegességre. A részvétel azonban elkerülhetetlen volt: a szerb hadszíntéren előbb-utóbb képviseltetniük kellett magukat, ami főleg a megmaradt, sőt fokozódó expanziós vágy miatt alakult így. 1915. október 14-én Bulgária belépett a háborúba a központi hatalmak oldalán, aminek külön érdekessége, hogy ezúttal régi ellenségeik, a törökök oldalán kellett harcolniuk. A Nagy Háborút saját terveik megvalósítására használták fel, továbbra is Nagy-Bulgária megvalósítására törekedtek: leginkább Macedónia és Dél-Dobrudzsa megszerzésére összpontosítottak.

Bulgária csatlakozásától sokat reméltek a központi hatalmak, ugyanis földrajzilag kiváló stratégiai pontnak bizonyult a szorosok miatt. A belépésért cserébe felajánlották neki Macedóniát, valamint Románia és Görögország belépése esetén további területek átadását helyezték kilátásba. A Szerbia elleni nagy offenzíva 1915 októberében indult, ami sikeresnek is bizonyult, a harcok során német–osztrák és bolgár seregek elsöprő győzelmet arattak. A bolgárok a szerb hadsereg és a Szalonikiben állomásozó antant csapatok közti kapcsolat elvágásában játszottak meghatározó szerepet. A rigómezei (Kosovo Polje) ütközettel elveszett az utolsó szerb erődítmény is, és a vezérkar megkezdte visszavonulását az albán hegyeken keresztül. A menekülés zord időjárási körülmények között, ellenséges terepen zajlott. A menekülők soraiban volt I. Péter, szerb király és kísérete is. A halálmars során több mint 100 ezren haltak meg, és körülbelül 160 ezren estek hadifogságba (nemcsak katonák, hanem civil áldozatok is voltak). Az 1916-os hadiesemények során a központi hatalmak nagy előnyre tettek szert a balkáni hadszíntéren, emiatt az antant számára egyre fontosabbá vált, hogy Görögországot és Romániát bevonják a háborúba. A területi ígéretek után Románia augusztusban csatlakozott, majd egy évvel később, 1917-ben Görögország is, ami a balkáni hadszíntér sorsát kedvezően befolyásolta az antant javára. A görög határ mentén, a Trákiától az Ohridi-tóig tartó frontvonal tartott ki a legtovább a harcokban.

1918. szeptember 29-én Bulgária kapitulált. Összességében a bolgárok harci morálja alacsony volt, kiképzésük és felszereltségük hiányosnak bizonyult. Hadseregük nagy veszteséget szenvedett, ami az ötmilliós ország esetében 160 ezer halottat és 300 ezer sebesültet jelentett. A Nagy Háborúból vesztesként kikerült ország 1919 novemberében aláírta a neuilly-i békeszerződést, amellyel elvesztette addig megszerzett területeit. A Dobrudzsa-vidék Romániához került, Görögország javára le kellett mondania a nyugat-trákiai területekről, Szerbiának pedig négy, stratégiailag fontos régiót engedett át. Súlyos jóvátételi kötelezettség hárult rá (450 millió dollár megfizetése, ami az ország nemzeti vagyonának 22 százalékát tette ki), hadseregét leszerelték és 33 ezer főre maximálták. A győztes nagyhatalmak ingyen szállítmányok küldésére kötelezték, amit szénben és mezőgazdasági termékekben határoztak meg.

Hollósy Katalin

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!