Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
AtrianonibékealáíróiII.
2020. május 25.

Kik voltak azok, akik a trianoni békét 1920. június 4-én aláírásukkal hitelesítették? A nemzeti emlékezet szinte nyomtalanul törölte a nevüket. Írásom első része Benárd Ágoston életét mutatta be, ezúttal Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és megbízott miniszterről olvashatnak.

A trianoni békeszerződés második magyar ellenjegyzője, 1875. június 15-én született egy Esztergom melletti sváb faluban, Dorogon: az anyakönyvben még Alfredus Arthur Béla Drasche néven szerepel. Több felmenője érdekes életpályát tudhatott magáénak: köztük anyai nagyapja, Lázár Jakab selmecbányai akadémiai tanárként megírta az első magyar erdészeti szakkönyvet. Ezen nagyapjától származik második családneve és előneve a thordai: a nagyapa 1878-ban átruházta leánya családjára a nemességet, amelyet Ferenc József adományozott neki. Apai ágon sem elhanyagolandó a család története: az osztrák–morva származású Drasche família az 1850-es években hatalmas ipari komplexumok (téglagyárak, bányák) birtokába jutott. Alois Miesbach és unokaöccse, Heinrich Drasche hívására érkezett az édesapa, Drasche Arthur Magyarországra, és előbb földmérőként, majd bányamérnökként dolgozott a család tulajdonát képező, dorogi bányában. Amikor Alois Miesbach elhunyt, 25 millió forint nagyságrendű vagyonát Heinrich Drasche-re hagyta, aki később szintén Ferenc Józseftől nemesi és lovagi címet szerzett. Noha a ranglétrán magasabbra jutott Arthurnál, nem feledkezett meg a szegényebb rokonról: elvállalta a keresztapaságot a kis Alfrédnál. Figyelemreméltó még Heinrich fia, Richard von Drasche-Wartinberg (1850–1923) élete, aki még apjánál is nagyobb rangot, a bárói címet nyerte el Ferenc Józseftől. A kalandvágyó fiatalember ázsiai expedíciókon vett részt, amelyekről könyveket publikált. A tudomány mellett a művészeteket is igen kedvelő iparmágnás a legelőkelőbb bécsi arisztokraták életét élte: a Monarchia fővárosában az Operaházzal szemben építtetett palotát, az ún. Heinrichshofot, amelynek néhány falfreskóját Lotz Károly festette. Budapesten a Teréz körút 22. szám alatti sarokház szintén Richard megrendelésére készült el 1887-ben. Eközben Drasche-Lázár Alfréd Dorogon szerény körülmények között nőtt fel, bizonyára példaképének tekintette az iparmágnás rokont, aki nemcsak az üzleti életben volt sikeres, de a művészetekben, a tudományban is jeleskedett (festett és írt). E szoros rokoni szálnak köszönhette Alfréd a felemelkedést, amikor felvételt nyert a bécsi Theresianumba, ami a Monarchia főtisztviselőinek utánpótlásáról gondoskodott. Itt kötött barátságai, kapcsolatai nagyban hozzásegítették későbbi miniszteri karrierje elindításában. Thallóczy Lajos, a későbbi Magyar Történelmi Társulat elnöke tanította, vette védőszárnyai alá. Diáktársa volt Bethlen István, a későbbi magyar miniszterelnök. Drasche-Lázár német és magyar anyanyelvén kívül még az angol, a francia, és az olasz nyelvet is elsajátította, ami kézenfekvőnek bizonyult későbbi külképviseleti szolgálatának ellátásakor.

Drasche-Lázár Alfréd eredetileg katonatisztnek készült, az érettségi megszerzése után 3 évig az Osztrák–Magyar Monarchia közös hadseregében szolgált, ám egy sérülés következtében, 22 évesen nyugdíjazták, és végleg otthagyta a katonai pályát. Ezután jogot tanult, majd a diploma megszerzése után a Magyar Királyi Miniszterelnökségre került, mint gyakornok fogalmazó (hasonlóan Klebelsberg Kunóhoz). Egy elegáns, a Lánchídra néző bérpalotában vett ki lakást magának. Ekkor kezdte írói szárnypróbálgatásait, számos fővárosi lapban publikálta írásait. 1904-ben nagy lehetőséget kapott: a császári és királyi közös Külügyminisztérium egy éves diplomáciai próbaszolgálata után a sikeres vizsga letételét követően a közös ügyek delegáltjaként kezdte meg munkáját Bécsben, Tisza István miniszterelnök felkérésére. Később, családi okok miatt hazatért, majd 1906-tól a magyar Pénzügyminisztériumban Wekerle titkárjaként vállalt megbízást, innen átkerült gróf Khuen-Héderváry-hoz, és a miniszterelnökség vezetője lett. Páratlan gyorsasággal került egyre feljebb a hivatali ranglétrán: 1913-ban már Tisza István miniszteri tanácsosa, 38 éves korában a politikai elit teljes körű tagjává vált.

A háború kitörése utáni évben, 1915-ben Tisza megbízta a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetésével. Ekkor ő képviselte a miniszterelnökséget a Honvédelmi Minisztérium alá tartozó Hadi Felügyelő Bizottság előtt, aminek Sajtóalbizottságát is vezette. A sajtó csak központilag eljuttatott híreket közölhetett, minden sajtótermék hírét ellenőrizni kellett, feltüntetve a hírforrásokat. Drasche-Lázár a magyar napisajtó főcenzoraként ezt a feladatkört szívesen végezte, abból fakadóan, hogy maga is a szépirodalom egyik művelője volt. A regényírást ekkor sem hagyta abba, 1917-ben írott regényét, a Tűzpróbát adaptálta a Lux filmgyár. A háborús sajtó vezetéséért többször elismerésben részesült, Tisza István kétszer is felterjesztette a Lipót-rend lovagkeresztjére.

1918-ban a háborús vereség után bekövetkező összeomlás, és az őszirózsás forradalom után elhagyta a miniszterelnökséget, majd a Károlyi-kormány Külügyminisztériumában vállalt államtitkári tisztséget. A Tanácsköztársaság kikiáltása után sem hagyta el hivatalát, de Kun Béla őt és 93 társát júliusban elbocsátotta, ekkor többek között Chorin Ferenccel együtt Balatonfüreden bujdosott, ott várva ki a kommün végét. Szeptember közepén visszatérhetett, és ismét a Külügyminisztériumban találjuk adminisztratív vezetői szerepkörben.

Miért pont őt kérték fel a trianoni békeszerződés aláírójának szerepére? Az 1920. május 27-i minisztertanácsi ülésen Simonyi-Semadam Sándor Benárdot javasolta, ekkor említette Drasche-Lázárt is. A másnapi ülésen pedig már határozatot is hoztak arról, hogy ki lesz a trianoni békediktátum ellenjegyzőjének személye. Teleki Pál azt mondta, hogy neki biztos értesülése van arról, hogy Drasche-Lázár hajlandó Párizsba elmenni, hogy aláírja a békét. Nem kizárt, hogy a külügyminiszter még korábban meggyőzte, vagy utasította, hogy hivatali beosztásánál fogva ezt meg kell tennie, Drasche-Lázár pedig kötelességtudatból ezt tudomásul vette és teljesítette a parancsot. 1920. június 4-én Benárd Ágoston tiltakozása jeléül, állva írta alá a trianoni békét, Drasche-Lázár pedig rendkívüli követként és meghatalmazott miniszterként, az asztalnál ülve ellenjegyezte azt.

A trianoni békeszerződés aláírása után hamarosan visszavonult, 1922-ben befejezte diplomáciai pályafutását. Nyugdíjazásakor legalább 12 részvénytársasági igazgatósági-felügyelőbizottsági tagsággal, és elnöki pozícióval jutalmazták. Ez azt jelenti, hogy a két világháború közötti gazdasági elit meghatározó szereplője maradt. Lányát, Ilonát is sikerült jól férjhez adnia, a dél-ausztriai kastélytulajdonoshoz, a műszaki feltaláló Anton Codelli von Codellisberg báróhoz. Nyugdíjas éveiben szinte teljes egészében a szépirodalomnak élt. Színműveket, operettszövegeket, illetve önéletrajzi ihletésű (pl. Tegnap és ma), és utópisztikus regényeket írt (2222). Szépírói munkássága során egyik művében sem tért ki a háború utáni politikai felelősségére, noha mindegyik regénybeli hősét önmagáról mintázta. Így az utolsó regényében is (Kalandnak indult) a főhőséhez hasonlóan cselekedett 1944-ben, aki a sötét magyar jövőt látva kényszerűségből hagyta el hazáját. 1945-ben a Népbíróság távollétében büntetőjogi eljárást indított ellene, azon okból kifolyólag, mert 1919-ben a külügyminisztériumban fegyelmi bizottságot hozott létre az ügyben, hogy a kommün politikusainak ténykedését kivizsgálja. Drasche-Lázár Alfréd emigrációban, az ausztriai Meyerhofenben halt meg 1949-ben.

Hollósy Katalin

Trianon-traumaIII.
2020. május 22.

A trianoni békediktátum megalkotóinak célja nem egy működőképes nemzetközi rendszer létrehozása volt, hanem a közép-európai térség megosztása. Ezt az elképzelést olyan „sikeresen” valósították meg, hogy a térségben élő népek békés egymás mellett élésének lehetőségét hosszú időre elvágták. Olyan új, addig soha nem látott konfliktusokat teremtettek az országok és az egyes régiók között, amelyek közül jónéhány a mai napig megoldhatatlan problémát eredményezett. Az új határok meghúzásával a Magyar Királyság „vérkeringését” megszakították. Cikksorozatunk jelen részében, az egykori közigazgatási központok és a hozzá tartozó régiók ellehetetlenítésébe, valamint az egészségügyi és az oktatási rendszer veszteségeibe nyerünk betekintést.

Pozsony, Kassa, Ungvár, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad, Szabadka, Zombor. A történelmi Magyarország jelentős regionális központjai. A felsorolt városok jelentős része már a korábbi korszakokban is történelmi jelentőségre tett szert, azonban a 19. században egyértelműen térségi központokká váltak. Az urbanizálódás következtében a kor mércéjét és a magyarországi viszonyokat figyelembe véve, modern városok jöttek létre, fejlett infrastruktúrával. A városok kiépült alsó-, közép- és néhol felsőfokú oktatási intézményhálózattal, kórházakkal, a polgári életformához hozzátartozó kulturális intézményhálóval (színházak, könyvtárak stb.) rendelkeztek, egyben az adott mikro- vagy makrotérség gazdasági központjaként is funkcionáltak. Vármegyeszékhelyként, vagy járási székhelyként jelentős közigazgatási jogosítványokkal voltak felszerelve. A felsorolt városok egy tökéletesen felépített, integrált rendszer részét képezték, amelyeket kiépített közlekedési hálózat kötött össze, így tökéletes és egészséges egyensúlyt tudtak képezni a közben világvárossá váló Budapesttel. A trianoni országcsonkítás megfosztotta Magyarországot az összes felsorolt várostól és további jelentős regionális központoktól.

A magyar településhálózat magára maradt a csonka országban „vízfejűvé” vált fővárosával. Az elcsatolt városok szerepét olyan településeknek kellett átvennie, mint például Balassagyarmat, Gyula, Makó vagy éppen Sátoraljaújhely. Ma már jelentős városok, de 1920-ban nem álltak készen arra a térségi vezető szerepre, amelyre az új helyzet következtében rákényszerültek. De nem jártak jól az elszakított városok sem, hiszen míg a Magyarországon maradt határmenti régiók központ nélkül maradtak, addig a határon túlra szakadt központ elveszítette vonzáskörzetét. S ahogy Sátoraljaújhelynek vagy éppen Balassagyarmatnak új szerepkört kellett betöltenie az új határok mögött, megváltozott az elcsatolt városok szerepe is. Az addigi térségi központok hirtelen határvárosokká váltak. Az eredeti szerep elvesztésének és az új funkció betöltésének következtében a meghúzott határ mindkét oldalán excentrikus helyzetű, stagnáló vagy éppen lehanyatló települések formálódtak. Nagyvárad például a történelmi Magyarország negyedik legnagyobb városa volt a városfejlődési mutatók tekintetében (első helyen Budapest, utána szintén két elcsatolt város: Pozsony és Zágráb). Trianon következtében a város Romániához került, centrumhelyzetét periferikus elhelyezkedés váltotta fel. A város elveszítette vonzáskörzetének nagyjából a felét, s ezzel gyakorlatilag ellehetetlenült a település helyzete. A határ mellett ott maradt egy óriási város fejlett infrastruktúrával, míg a másik oldalán egy régió, központ nélkül. Ez azonban csak egyetlen példa, ahogy az 1. kép is mutatja, az új magyarországi határokat sorra saját, egykori nagyvárosai veszik körbe, míg a hozzá tartozó régiók jelentős része az anyaország területén maradt.

A megszállt, majd elcsatolt területekről menekülő magyarok túlnyomó többsége a városokból kelt útra. A több mint 400 ezer menekült jellemző módon a magyar társadalom művelt, városlakó középosztályát képezte. Orvosok, ügyvédek, közigazgatási szakemberek, tanárok hagyták el otthonukat önként, de sok esetben kényszerből, az új állam hatóságai által üldözve. A menekülteket kibocsátó területek arányszáma nem okoz meglepetést, az egyenes arányban van a térségben élő magyarok számával (lásd 1. ábra). Jelentős részük hosszú éveken át családjával együtt forgalomból kivett vasúti marhavagonokban élte „vagonlakó” életét, valamely nagyobb vasútállomás rendezőpályaudvarán.

Így 1920-at követően, szinte lehetetlen állapotok uralkodtak a határ mindkét oldalán, ami ellehetetlenítette, a világháborút megelőző „hétköznapi élet” folytatását. Az elcsatolt városok jelentős részében – a menekültek nagy száma ellenére – a lakosság többségét magyarok alkották, ezeket az arányszámokat csak a mesterséges betelepítéssel tudták megoldani. Ugyanakkor a vonzáskörzet elveszítését megsínylették a városok új tulajdonosai is, hiszen hasznavehetetlen térszerkezet alakult ki az új szerzeményű területeken. A trianoni trauma tehát az új tulajdonosokat is sújtotta.

Ezt a felemás helyzetet talán a Magyar Királyság egészségügyi ellátórendszerének megcsonkítása szemlélteti a legjobban. Scholtz Kornél népjóléti államtitkár visszaemlékezésében az 1930-as évek végén így vázolta a helyzetet: „Elszomorító és lehangoló kép tárult azok elé, akik a háború befejeztével számon vették a megcsonkított ország egészségügyi helyzetét. Az Alföld peremén álló nagy kultúrájú, hatalmasan fejlődő városaink elszakadásával elvesztettük a pozsonyi egyetem klinikáit, az újonnan épült kassai állami kórházat, az ungvári, munkácsi, beregszászi, nagyszőlősi, szatmárnémeti, nagykárolyi, nagyváradi, aradi, temesvári, szabadkai nagy közkórházakat, az ottani gyermekmenhelyeket, bábaképző és egyéb egészségügyi intézeteket, amelyeknek azelőtt legalább felerészben az alföldi magyarság vette hasznát.” Az idézetet elolvasva kirajzolódik előttünk a történelmi Magyarország klinikai ellátórendszerének térképe, s ezt figyelembe véve alá tudjuk támasztani az írásunk elején megfogalmazott tételt, amely szerint egy valóban jól kiépített, Budapesttel szemben ellensúlyt képező városszerkezetet vágtak le Magyarországról. Nézzük mindezt a számok nyelvén. A békediktátum előtt a királyi Magyarország területén (Horvátország nélkül) 425 kórház üzemelt, míg 1920-ban ez a szám 183-ra csökkent. A 2. ábrán a kórházi ágyak csökkenésének arányát láthatjuk. Drasztikus az alábbi adatsor, kitetszik belőle, hogy Trianon következtében majdnem megfeleződött a kórházi ágyszám, ugyanakkor jól mutatja az 1920-as, 1930-as évek fejlesztéseinek eredményeit, hogy 1938-ra a csonka Magyarországon már több kórházi ágy volt „forgalomban”, mint 1914-ben a történelmi Magyarország területén.

De miben eredt a helyzet felemássága? – vetődhet fel a jogos kérdés, hiszen az utódállamok a számok szintjén ismét csak nyertek. Ezúttal több mint 20 ezer kórházi ágyat. Ha csak ezt nézzük valóban egyértelműnek tűnik a helyzet, de nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az utódállamokból menekülő középosztály egy jelentős része az orvosi társadalomból került ki. Márpedig a kórházi ágykapacitás önmagában semmit sem ér, ha nincs hozzárendelve szakértő gyógyító. Egy 1930-ban készült statisztika kimutatja, hogy Budapest orvosállományának 28,5%-a, a megszállt területekről menekült a fővárosba! Ez a csonka Magyarország egészségügyi ellátórendszerében pozitív számadatként könyvelhető el, ugyanakkor az utódállamok területén arányában ennyivel csökkent az orvoslétszám, ami viszont súlyosan érintette a szomszédos ellátórendszereket. Márpedig, ha valakinek Kolozsvárott begyulladt a vakbele sovinizmussal nemigen lehetett a problémát kezelni, hiába az óriási területnyereség. Az utódállamok némelyikének több évtizedébe került, hogy működőképessé tudják tenni saját ellátórendszerüket, hiszen saját orvosi egyetemeik, nem tudták ilyen gyorsan kiképezni a szükséges utánpótlást. Ráadásul két egyetem (Kolozsvár és Pozsony) az oktatógárda jelentős részével áttelepült az anyaországba. A trianoni esztelenség ebben az esetben tehát visszafelé sült el. Úgy látszik a versailles-i tárgyalóasztaloknál arra senki sem gondolt, hogy az emberek időnként sajnos meg is betegednek és orvosi ellátásra szorulnak.

Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy a csonka Magyarország egyértelműen jól járt volna ezzel a hirtelen lezajlott, nagymértékű orvosbevándorlással, hiszen ahogy azt a fenti ábra is mutatja, az anyaországban nem állt rendelkezésre megfelelő mennyiségű betegágy és kórház, így a bevándorolt orvosok elhelyezésére azonnal nem is volt lehetőség. Tehát, a Trianon okozta trauma konkrét hatással volt nem csupán a Kárpát-medence magyar lakosságának egészségi állapotára, de ez érintette a térség összes lakóját egyaránt.

Hasonló volt a másik kiemelt állami szerepvállalást igénylő terület, az oktatási rendszer vesztesége is. Összesen 31 felsőoktatási intézmény került az új határokon kívülre, ugyanennyi maradt a csonka Magyarországon (Budapest túlsúlya itt is érvényesült). Összesen öt intézményt sikerült a határon túlról átmenekíteni, közülük a két legjelentősebb a pozsonyi és a kolozsvári tudományegyetem voltak. Óriási veszteség érte az elemi iskolai oktatást. 1914-ben a Magyar Királyság területén összesen 16.929 elemi iskola működött, a békediktátumot követően 6435 intézményben kezdődhetett meg az oktatás, így a Klebelsberg-féle népiskolaépítési programra valóban óriási szükség volt. Nem jobb a polgári iskolák aránya sem. Az 1914-es 532 intézményből mindössze 240 került az új határok közé. Itt ismét meg kell jegyeznünk, hogy a fenti két intézménytípus esetében is budapesti többségről kell beszélnünk, nem pedig arányos területi eloszlásról. Gimnáziumból összesen 187 működött a történelmi Magyarország területén, 1920 szeptemberében közülük 88 intézményben csengettek be a magyar állam fennhatósága alatt. A reálgimnáziumok száma megfeleződött, a háború előtt 34 képzőhelyből 16 maradt a trianoni Magyarországon. Jöjjön még egy utolsó, de lényeges adatsor. 1914-ben Magyarországon összesen 2229 kisdedóvó működött, számuk Trianon következtében 837-re csökkent. A 2500 számontartott óvónőből 1014 fő maradt az új országhatárokon belül.

Ha a fentebb vizsgált három szempontot figyelembe vesszük, megállapíthatjuk, hogy a trianoni békediktátum következtében Magyarország jelentős működéscsökkenést szenvedett el. Mindez azt jelenti, hogy a trianoni trauma hatására az ország nem tudta azonnal azt a teljesítményt nyújtani, amire egyébként képes lett volna. Ugyanakkor utaltunk rá, hogy a Klebelsberg-féle oktatáspolitika (az 1920-as években éves szinten a GDP 8-9%-át költötték az oktatásügy fejlesztésére) és a népegészségügyi fejlesztések idővel úgy ahogy, de helyre tudta állítani az ország immunitását, működőképessé tudta tenni az 1920-as évek elején a veszteség miatti fájdalomba merevedő országot és lakosságát.

Balogh Gábor

A folytatásban a trianoni békediktátum által okozott kárpát-medencei környezeti egyenlőtlenségeket vizsgáljuk meg.

Erdélyfelforgatása
2020. május 20.

1920-ban Románia területe közel 103 000 km2-el gyarapodott. Az elcsatolt területekhez tartozik Erdély, Máramaros, a Partium és a Kelet-Bánság. Bukarestben az itt élő 1 662 000-es lélekszámú magyarságot másodrendű állampolgárokként kezelték. A magyarokkal szembeni diszkriminatív intézkedések tucatjai közül a legsúlyosabb az 1921. július 23-i földbirtoktörvény, amely radikálisan változtatta meg a tulajdonviszonyokat.

A hivatalos indoklás szerint a földbirtokrendezés (amit akár „földbirtokreformnak” is nevezhetnénk) az Erdélyben addig fennálló magyar feudalizmust kívánta megszüntetni, hogy helyébe virágzó demokrácia alapjait fektethesse. Ez az alapállítás már önmagában cáfolható: a világháború előtt Erdély birtokmegosztása a harmadik legkedvezőbb volt (Bulgária és Belgium után) a kisbirtokok szempontjából, arányuk 81,5%-os volt. Nagybirtokok legfőképpen a Partiumban helyezkedtek el, míg a többi legnagyobb részben közérdeket szolgát: községi, egyházi, iskolai, közbirtokossági, állami vagy más jogi személyek birtokai voltak.   

A Román Királysághoz került területeknek jelentős része a románság birtokában volt. A román Albina Bank közvetítésével – nem mellesleg támogatásával – a háborút megelőző évtizedben 2-300 000 kataszteri hold került a magyar földbirtokosoktól román földművesekhez. Ennek értelmében közel ugyanakkora terület váltott gazdát abban az időszakban évenként a románság javára, mint amennyit az 1894-ben megindított magyar telepítési akció 15 év alatt összesen juttatott a nemzetiségi területen élő magyar parasztság megerősítésére. Ahogy azt az Erdélyi Gazdasági Egyesület titkára, Tokaji László 1913-ban kimutatta, „az összes erdélyrészi mezőgazdasági terület értékének 45,8%-a van magyar kézen és 52,2%-a szász és román kézen”.

A földtörvény 2 kategóriába sorolta a kisajátítás alapját képező birtokokat: teljes, vagy részben kisajátíthatóakra. A teljes mértékben kisajátítható birtokok kategóriájába kerültek a közcélt szolgáló jogi személyek, a „távollevők”, az 5 évre vagy hosszabb ideje bérbe adott földek, a bankok és az ipari vállalok birtokai. A magánszemélyi és a közbirtokossági földeket a részben kisajátítható kategóriába sorolták. A kisajátított birtokokért a tulajdonosok kisajátítási kötvényeket kaptak, a birtokokat viszont rendszeresen piaci értéküknél kevesebbre becsülték, a kötvények pedig teljesen elértéktelenedtek az 1930-as évekre. A kárpótlásnál az 1913-as földárakat vettél alapul, 1 korona= 1 lej alapján, ami a tulajdonosoknak finoman fogalmazva nem kedvezett.

A földtörvény végrehajtásával 3,1 millió kataszteri hold földterületet sajátítottak ki, a födek egyötödét osztották ki az igényjogosultak között, akiknek mindössze 15%-a (egyes források szerint 10%-a) volt magyar nemzetiségű. Egyes területeken, például Bihar és Szatmár Romániához került részén, valamint Székelyföldön gyakran állami tartalékföldekké nyilvánították a kisajátított területeket és egyáltalán nem osztották szét a jogosultak között, hiszen akkor nagyobb mértékben kellett volna a törvény alapján magyar anyanyelvűeknek földet juttatni.  A második bécsi döntéssel Magyarországhoz visszakerült Észak-Erdély területén a kisajátított földek 80%-át magyarokól vették el és mindössze 25%-át osztották ki magyar földigénylőknek. A romániai magyar egyházaknak az agrárreform előtt 371 612 hold birtoka volt, amiből kisajátítottak 314 199 holdat, vagyis az egész birtokállomány 84,5%-át. Az elkobzás a székely középbirtokosokat is súlyosan érintette: a magyarázat szerint javaik alapvetően állami tulajdonnak minősülnek, mivel a közösség császári kegy folytán ezeknek csak a haszonélvezője volt, így ezeket teljes terjedelmében és minden ellenszolgáltatás nélkül elkobozták.  Az elkobzás 15 ezer székely családot érintett, a magánjavak vagyona 62 539 hold legelő, erdőterület, több nagyértékű ingatlan, gazdaság és iskola volt. A földtörvény gyakorlatilag megfosztotta megélhetési forrásaitól a magyar és székely középbirtokosokat, valamint a magyar történelmi egyházakat. Robert William Seton-Watson, akit nehezen lehetne magyarok irányában elfogultsággal vádolni, a „reformot” a következőképpen jellemezte: „Az agrárreform nemcsak a magyar birtokosokat tette tönkre, hanem az egyházakon keresztül az egész magyar értelmiségi osztályt, és néha a nemzeti bosszú látszatát keltette”.

Az 1918. december 1-i gyulafehérvári nyilatkozat és az 1919. december 9-i párizsi kisebbségi szerződés papíron biztosította a nemzetiségi autonómiát, továbbá a Trianoni diktátum több pontja is biztosította azt a jogot, hogy a tulajdonosok megtarthatják ingatlanjaikat, amennyiben az új határokon kívül helyezkedik el, továbbá ingó vagyonukkal is maguk rendelkezhetnek, az elkobzott javakat pedig az adott állam köteles visszaadni, de ezt nem vették figyelembe. Ehhez kapcsolódik az ún. „optánsper” kifejezés. Ugyanis az 1921-es földreform 6. §. c, pontja abszentistának (távollévőnek) tekintette azokat a polgárokat, akik 1918. december 1. és az erdélyi földreformtörvény benyújtása, 1921. július 23. között hivatalos megbízás nélkül külföldön tartózkodott. A törvény azonban nem nyilatkozott arról, hogy a külföldi állampolgárok mennyiben tekinthetők abszentistáknak. Az Avarescu-kormány még kimondta, hogy ideiglenes távollét nem vehető tekintetbe, továbbá, hogy idegen állampolgár nem tekinthető abszentistának. A Bratianu-kormány 1922 júliusától azonban azt a nemzetközi joggal ellentétes álláspontot érvényesítette, hogy a törvény nem tehet különbséget az abszentizmusra vonatkozó rendelkezéseiben a román és a nem-román állampolgárok között. Ettől kezdve az abszentizmust már akkor is kimondhatták, ha a tulajdonos a törvényben meghatározott időszakban csak egy napra is külföldön, „távol” volt. Onnantól fogva, bárki, aki a román üldözés elől menekült, vagy más okból külföldön tartózkodott, annak birtoka abszentizmus útján kisajátítható volt.

A földreform legnagyobb visszhangját így a Magyarországra optált magyar földbirtokosok ügye váltotta ki. Az impériumváltás elől menekülők tömegeinek ingatlanait kárpótlás nélkül sajátították ki. A Trianoni diktátum 63. cikke védelem alá helyezte az optálási joggal élők ingatlanait, 250. cikke pedig általában megtiltja, hogy a magyar állampolgárok elcsatolt területeken fekvő javait, jogait és érdekeit felszámolják, ugyanakkor kimondja, hogy jogsérelem esetén vegyes döntőbíróságokhoz forduljanak. A magyar kormány az optánsok érdekében a Nemzetek Szövetségéhez fordult, ez azonban nem vezetett sikerhez – többek között a második világháború kitörése, a Népszövetség felbomlása és nem utolsó sorban az ügyben több ízben tárgyalást vezető Apponyi Albert halála következtében.

Az utóbbi években mind többen és többen költöznek vissza a megcsonkított Magyarországról őseik földjére, egyre többen vásárolnak földet, ingatlant, erdőt. Napjainkban is zajlik a kártalanítás és a kárpótlási eljárás, de ez egy végeláthatatlan, sok időt, energiát és türelmet igénylő – ugyanakkor bízzunk benne, nem meddő – folyamat, a kérelmek javarésze máig feldolgozatlan.

Farkas Sebestyén Lőrinc

Amagyar–csehszlovákhatárfelülvizsgálataII.
2020. május 18.

Cikksorozatunk első részében láthattuk, hogy a trianoni békediktátum után a magyar diplomácia tárgyalásokba kezdett a csehszlovák–magyar határ felülvizsgálata érdekében. Jelen írásunkban az egyezetetések második szakaszát kívánjuk bemutatni.

A brucki tárgyalásokat 1921 tavaszán IV. Károly királypuccsa megszakította, de a két fél a volt uralkodó visszatérési kísérletének kudarca után azokat folytatni kívánta. Beneš az első „királypuccs” utáni hónapokban intenzív magyarellenes diplomácia tevékenységet fejtett ki. A csehszlovák külügyminiszter attól tartott, hogy a puccs megismétlődhet, ezért a nyugati hatalmaknál azért lobbizott, hogy IV. Károlyt a közeli Svájcból Spanyolországba „telepítsék” át. Ebben a kérdésben a magyar diplomácia is egyetértett Beneš álláspontjával, de a csehszlovák miniszterelnök egy újabb királypuccs bekövetkezte esetén Magyarország köré erős katonai gyűrűt kívánt vonni. Ennek lett az eredménye, hogy 1921. április 23-án Take Ionescu román külügyminiszter aláírta Csehszlovákiával, majd június 7-én Jugoszláviával a Magyar Királyság ellen készült szerződéseket. A három bilaterális egyezmény eredményeként a kisantant.

Annak ellenére, hogy Beneš 1921 nyarára „összekovácsolta” a magyarellenes kisantantot, sor került az első királypuccs következtében félbeszakadt magyar–csehszlovák tárgyalások felújítására is. Az 1921. április 24-én hivatalba lépő Bethlen-kormány a megbékélési politika folytatásaként májusban jelezte Prágának, hogy a brucki tárgyalások felújítását kívánja. Beneš május 14-én tárgyalt Szapáryval, ennek során pedig kijelentette, hogy a miniszteri és bizottsági tárgyalások folytatását szeretné. Ilyen előzmények után 1921 júniusában újra összeültek a szakbizottságok és június 23–24-én Marienbadban sor kerülhetett a miniszteri szintű találkozókra.

A marienbadi tárgyalásokon Bethlen István személyesen nem vett részt, így a magyar delegáció vezetője Bánffy Miklós – aki Gratz Gusztávot váltotta a külügyminiszteri székben – lett. A magyar küldöttség további tagjai a megváltozott összetételű kormány ellenére is Teleki Pál, Szapáry László és Scitovszky Tibor voltak. A magyarok tehát egyértelműen a kontinuitás mellett tették le a garast, ahogy a csehszlovák fél is, utóbbiak delegációját még mindig Beneš külügyminiszter vezette. A tárgyalások most is három fordulóban zajlottak: az első fordulóra június 23-án délelőtt, a második fordulóra június 23-án délután, a harmadik fordulóra másnap délelőtt került sor. Az első fordulóban a szakértői bizottságok munkája során felmerült kérdéseket próbálták tisztázni. Ezek közül a legfontosabb a kölcsönös amnesztia és a megörökölt állami hivatalok kérdései voltak. Mivel a tanácskozásoktól a két fél a két ország közötti kereskedelmi egyezmény megkötését remélte, a második és harmadik forduló napirendjét a kereskedelmi kérdések uralták. De a két delegáció egyetlen hosszú távú gazdasági vagy kereskedelmi egyezményben sem tudott megállapodni, mindössze a cseh szén és a magyar liszt rövid időre szóló csereforgalmáról született meg egy szerződés.

A tárgyalások harmadik fordulójában újfent felmerült a csehszlovák–magyar határkorrekció kérdése. A magyar küldöttség vezetője, Bánffy külügyminiszter az etnikai határvonalak kiigazítását kívánta elérni, míg Beneš csak néhány kisebb terület, úgymint Komárom és Losonc vidékeinek esetleges átengedéséről volt hajlandó tárgyalni. Miután Bethlen meghallgatta Beneš ajánlatáról Bánffy beszámolóját, úgy döntött, hogy ilyen minimális engedmény fejében hiba lenne, ha a Magyar Királyság kétoldalú egyezmény formájában önként lemondana a csehszlovák fennhatóság alá került többi magyarlakta területekről. A csehszlovák–magyar tárgyalások második szakasza – a burgenlandi kérdés kiéleződése miatt ezúttal végleg – ismét fontosabb eredmények és határkiigazítások nélkül szakadtak meg.

Beneš politikáját vizsgálva, a csehszlovák külügyminiszter taktikai szempontok miatt volt hajlandó a magyar féllel tárgyalni. Beneš bármilyen, a csehszlovák–magyar határkorrekcióra vonatkozó javaslatának nehéz volt hitelt adni, hiszen nyílt titok volt, hogy a csehszlovák külügyminiszter a párizsi békekonferencián a legkeményebben harcolt a magyarok kárára történő határok meghúzásáért. Beneš úgy tett területi engedményeket, hogy – helyesen – feltételezte azt, hogy azt a magyarok úgyis visszautasítják. Tudta, hogy a magyar kormány nem részleges határmódosításra, hanem teljes etnikai revízióra törekszik, tehát nyugodtan készséget mutathatott a határok kiigazítására. A csehszlovák külügyminiszter egy négyzetmétert sem akart átengedni, de ügyes taktikája lehetővé tette, hogy a nyugati antant hatalmak előtt növelje Csehszlovákia „erkölcsi tőkéjét”. Az eredménytelen tárgyalások után nyugodtan mondhatta: kérem mi tettünk egy javaslatot, területi engedményre is hajlandóak voltunk, mindenki láthatja, mi meg akartunk egyezni, de a magyarok túl sokat akarnak, így miattuk nem lehetett megegyezésre jutni. Beneš már a trianoni békediktátum utáni évtizedben a Magyar Királyságot tekintette Csehszlovákia állami egysége elsőszámú potenciális veszélyeztetőjének. A csehszlovák külügyminiszter ezért a nagyhatalmak előtt Magyarországot folyamatosan lejáratta.

A tárgyalások során a magyar fél helyzete egyáltalán nem volt egyszerű. Diplomáciailag el volt szigetelve, barátok híján ellenséges országokkal körülvéve kellett megegyezésre törekednie, úgy hogy az igazságtalanul meghúzott etnikai határok felülvizsgálatát kellett elérnie. Láthattuk, hogy Bethlen István miniszterelnök nem vett részt a marienbadi tárgyalásokon, valószínűleg azért, mert érezte Beneš politikai csapdáit és fenntartásokkal viseltetett a csehszlovák külügyminiszterrel szemben. Ezt jól bizonyítja, hogy az amúgy sokat utazó magyar kormányfő Csehszlovákiát tudatosan elkerülte. Jellemző, hogy amikor a népszövetségi kölcsön kapcsán 1923-ban felmerült egy Beneš–Bethlen találkozó lehetősége, Bethlen kikötötte, hogy csehszlovák területre nem teszi a lábát.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a brucki és a marienbadi tárgyalások nem tekinthetőek kudarcnak, mert a súlyos ellentétek ellenére is sikerült a két ország közötti diplomáciai kapcsolatokat kiépíteni. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése után fontos mérföldkő volt a közép-európai együttműködés beindítása. A nyugati hatalmak által átgondolatlanul meghúzott trianoni határok miatt az újjászülető Magyarország nem hagyhatta magára a határon túl ragadt magyarlakta területek egyikét sem, így a kisebb engedmények elfogadását elvi okokból el kellett vetnie. A trianoni szerződés etnikai határainak újrahúzását a kisantant államok nem kívánták meglépni, és a hirtelen „ölükbe hullott” nagy zsákmány elvesztésének félelmében Közép-Európában ellenséges katonai tömböt építettek ki. A trianoni békediktátum Közép-Európában nyugtalanságot teremtett, az Osztrák–Magyar Monarchia helyén keletkezett hatalmi vákuum a kis, de soknemzetiségű államokban egymás iránt táplált félelmet és gyűlölködést gerjesztett, amelyet a régióban érdekelt legyengült, de megmaradt nagyhatalom, Németország és a Szovjetunió kihasználhatott.

Nagy Gergely

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!