Köszöntő
Köszöntjük honlapunkon!     
 
Gondolkodni nehéz. A legtöbben ezért ítélkeznek.”    
Carl Gustav Jung    

 

Az első világháború vagy az angolszász tradíció szerinti „Nagy Háború” nemcsak az egész XX. századot határozta meg, de árnyéka az új évszázadra is rávetül. Nem túlzunk, ha azt állítjuk: az a világ, amely körülvesz bennünket, valójában 1914-ben született. 
 
Győztesek és vesztesek. Agresszor és áldozat. Demokratikus és diktatórikus. Az 1914 és 1918 között tartó véres küzdelem emlékezetét máig a „háborús logika”, a közvetlenül a háborúhoz köthető, a belőle fakadó értelmezések jellemzik. Száz évnyi távolságból tehát nemcsak kötelességünk, de lehetőségünk is nyílik arra, hogy újragondoljuk mindazt, ami akkor történt.
 
Ismeretterjesztő honlapunk folyamatosan bővülő ismeretanyaggal mutatja be az első világháború eseménytörténetét, meghatározó alakjait, hőseit, a frontok és a hátország világát.
 
Spanyolnátha
2019. december 12.

December közepe van, nyakunkon az influenza szezon. Azonban míg napjainkban a védőoltás hatékony védelmet jelent e megbetegedés ellen, 100 évvel ezelőtt a kór az esetek többségében halálos kimenetelű volt.

 

Az első világháború végén hódító útjára induló spanyolnátha minden idők talán legsúlyosabb járványos megbetegedése volt. Világjárványról kell beszélnünk, hiszen, miután az Egyesült Államokban felütötte a fejét, 1918-ban Európában is megjelent, majd tovaterjedt Ázsiában. Némi iróniával tehetjük hozzá, hogy az antant oldalán háborúba belépő amerikaiak nem csak a fegyveres segítséget, de a halálos kórt is átszállították Európába. A betegséget egyes feljegyzések szerint a Föld korabeli lakosságának nagyjából 20%-a kapta el! Az áldozatok számában nincs megegyezés. Annyi bizonyos hogy ez a szám minimum 20 millió volt, de vannak szakemberek, akik 50, sőt 100 millió főre teszik a halálos áldozatok számát. Ez nem hanyagság eredménye, egyszerűen arról van szó, hogy sokáig maguk az orvosok sem tudták, hogy mivel állnak szemben. Így a kezdeti időben a spanyolnáthában elhunyt beteg halotti anyakönyvébe nem a halál tényleges okozóját, hanem más betegséget jegyeztek fel, ami úgy maradt fenn az utókornak.  

 

A számok mögé nézve azonban egyértelmű, hogy a járvány teljes felkészületlenségben érte az európai országok közegészségügyi és katonai egészségügyi szerveit. Nem mintha bármit is tudtak volna ellene tenni, hiszen a korabeli európai népesség (akár a katonákat, akár a hátországi civileket vesszük figyelembe) egészségi állapota régóta a kritikus szinten mozgott. Az elégtelen táplálkozás, az egészségtelen pótélelmiszerek, a vitaminok teljes hiánya, vagy éppen a fűtőanyag hiánya súlyosan legyengítette az európai emberek immunrendszerét, ami így tökéletes terepet biztosított a járvány tömeges elterjedéséhez.

 

De miért is lett spanyolnátha a spanyolnátha? Mert hiszen, ha nagyon korrektek akarunk lenni, inkább illene rá az „amerikai nátha”, vagy éppen a „francia nátha” elnevezés. Utóbbira az a magyarázat, hogy Európában, első ízben a franciaországi Brest erődjében jegyezték fel a kór megjelenését. A francia katonai hatóságok azonban megtiltották a sajtónak, hogy írjanak a járvány terjedéséről és egyáltalán a létezéséről. Jogos volt a félelem, hátha az ellenfél németek megsejtik, mi tizedeli a francia katonákat és akkor végzetes támadást indítanak az antant ellen. Erre ugyan kevés esély volt, hiszen betegség határokat és frontvonalakat el nem ismerve lesújtott a német hadsereg bakáira is. Azonban hasonló okokból a német katonai vezetés is teljes hírzárlatot rendelt el a tömeges megbetegedésekkel kapcsolatban, így a betegség lassan egész Európában elterjedt úgy, hogy a lapok még csak tudomást sem vettek (vehettek) róla, mígnem egyszer csak felütötte a fejét a semleges Spanyolországban is, ahol a madridi lapok azonnal beszámoltak róla. Innen lett az elnevezés: spanyolnátha.

 

Természetesen a súlyos epidémia rövid időn belül az emberek elméjét is megfertőzte. Az Egyesült Államokban például elterjedt az a szóbeszéd (s ez talán jobban terjedt, mint maga a járvány), hogy a betegséggel amerikai orvosnak álcázott német kémek oltották be a derék amerikai lakosságot. Egy másik hajmeresztő legenda szerint a kórt a német tulajdonú Bayer gyógyszergyár Aspirin elnevezésű termékének alapanyagába keverték bele a német kémek. Ezzel szemben már 1918-ban kiderült az, hogy az Aspirin az egyetlen hatékony gyógyszer a kór ellen, amellyel ugyan teljes gyógyulást közel sem lehetett elérni, de lázcsillapító hatása révén jó néhány esetben elviselhetőbbé tette a kínt.

 

A járvány a közben az összeomlás szélére kerülő Osztrák–Magyar Monarchia Magyarországát is megviselte. Ha nem volt elég a birodalom felbomlása, a Károlyi-féle sikertelenség-sorozat, vagy éppen a hadsereg magyar egységeinek értelmetlen szélnek eresztése, a helyzetet tovább súlyosbította az 1918 októberére az előző évhez mérten tízszeres halálozási mutatóval tomboló spanyolnátha. A járvány terjedésének mértéke ugyanúgy érdekelte a magyar embereket, mint az időjárás, ezért az újságok jelentős része rendszeresen közölte a megbetegedések és az elhalálozások aktuális számát az időjárásjelentés mellett.

 

A betegség magyarországi elharapózása, s az arra adott hatósági válaszreakciók, talán a legtökéletesebben jelképezik a magyar állam összeomlását. Orvoshiány, a kórházak ellátatlansága, a legalapvetőbb egészségügyi szűrés nélkül a hátországba hazatérő katonák tömege, az elégtelen élelmiszerellátás és az időjárás egyaránt szolgálta a katasztrófahelyzetet. A megmaradt hatóságok teljesen tehetetlenek voltak. Ahogy Gerő András történész, egy a témával foglalkozó tanulmányában megjegyzi: „A főváros legszívesebben bezáratta volna a kávéházakat, de ezt teljesértékűen nem tehette meg, mert a kávéházaknak fontos szerepe volt a lakosság ellátásában. Tapasztalati tényként adódott, hogy mindenhol, ahol nagy tömeg van, jobban terjed a járvány, ezért kísérletet tettek arra is, hogy korlátozzák a túlzsúfolt villamosokon történő utazást. Továbbá fel kívánták függeszteni a nagymiséket is. Ezek az intézkedések a társadalom körében igencsak népszerűtlennek bizonyultak, hiszen a jegyrendszertől, a háborús megpróbáltatásoktól sújtott lakosság nehezen viselte el a mindennapi életét más dimenziókban is korlátozó intézkedéseket”.

 

De bármely hatóság, bármely kísérlete szinte teljesen eredménytelen maradt, nem csak Magyarországon, de szerte a világban. Egy eredmény azonban kétségkívül volt: megkezdődtek az influenzával kapcsolatos tudományos kutatások, amelyek eredményeként az 1930-as években az Egyesült Államokban megjelent a betegség elleni védőoltás.

 

Balogh Gábor

 

(A borítókép a Várkert Bazárban tavaly ősszel megnyitott Új világ született c. kiállítás Spanyolnátha-termében készült)

 

ADéli-Kárpátokpartizánvezére
2019. november 27.

Maderspach Viktor regénybeillő, gazdag életutat járt be. Az I. világháború kitörése után a keleti fronton harcolt, majd onnan hazatérve, 1916-ban Erdély déli hegyvidékeinek határszorosait védte a betörő román hadsereggel szemben.

 

A vadász, gépészmérnök és földbirtokos Maderspach Viktor a Déli-Kárpátok szülötte, 1875-ben, a Hunyad vármegyei Iszkronyban látta meg a napvilágot. Családja Tirolból származott, eredetileg a német Mudersbach nevet viselte. Ősei a 18. században Ulmból érkeztek hajón, felmenői között a bányászat kiváló szakembereit találjuk. A család egy része az erdélyi Oravicabányán, és Ruszkabányán lelte meg új hazáját, utóbbi helyen vasgyárat hoztak létre, ami a reformkori Magyarország egyik legjelentősebb ipari létesítményének számított. A család kiemelkedő tagja, Maderspach Károly nevéhez egy világszabadalomnak számító újítás is fűződik: ő tervezte meg az első vonórudas ívhidat a lugosi Temes-szakaszon, majd ezt követően Csernahidán és Karánsebesen is. Kevesek számára ismert, hogy a budapesti Lánchíd tervezésére is nyújtott be pályázatot, amelyet kis híján meg is nyert. A család német származása ellenére hamar magyar érzelművé vált, így az 1848-49-es szabadságharcban is fontos szerepet játszott. Maderspach Ferenc, a Délvidéken számos győzelmet aratott a szerbek felett, életét adta a magyar szabadságért. Ebben az időben a ruszkabányai ipari komplexum a fegyvergyártás legfőbb kiszolgálója lett, az erdélyi hadsereg ellátásában fajsúlyos szerepet vállalt. Bem tábornok a szabadságharc bukása után a Maderspachoknál lelt menedéket törökországi emigrációja előtt. Maderspach Károly feleségét, Buchwald Franciskát Haynau katonái megalázták, egész életében a magyarok ellenségei elleni szembenállásra nevelte leszármazottait.

 

Maderspach Viktor tehát felmenőitől megörökölte a magyar haza iránti olthatatlan szeretetet. A Zsil-völgye vidékére, a Retyezátra, a Páreng-havasokra kiterjedő terület családja tulajdonát képezte, több mint kétezer hektáron. Az itt található bányákban vasércet és feketeszenet termeltek ki, valamint a Maderspach-uradalomhoz tartozott még egy fűrészüzem és egy mészégetőtelep is Banica községben. Ez a vidék már a 20. század elején is többségében románok lakta területnek számított, a magyarság szórványokban élt itt. Jókai a Fekete gyémántok című regényének cselekménye is itt játszódik.

 

A fiatalember szellemi és fizikai adottságainak köszönhetően kiváló sportoló, és jó tanuló hírében állt. Mérnöki tanulmányokat folytatott külföldön, majd miután gyakorlati ismeretek megszerzésének céljából rengeteget utazott – az Amerikai Egyesült Államok erdeit járta, Kanadában, Törökországban, és még Afrikában is megfordult – ezután hazatért Iszkronyba. Világismeretének és mérnöki tudásának gyarapítása miatt fontos időszak volt ez az életében. A magyaron kívül még hat idegen nyelvet elsajátított: németül, angolul, franciául, olaszul, románul és törökül is beszélt. Jól ismerte az őt körülvevő világot, vadászatai révén a Déli-Kárpátok szinte minden szegletét feltérképezte. A vadászirodalom klasszikusai közt tartjuk számon alábbi címen megjelent írásait: Páreng-Retyezát: vadászataim a Déli-Kárpátokban, Havasi vadászataim. Könyveit saját rajzaival illusztrálta.

 

Amikor kirobbant az I. világháború, Maderspach Viktor önként jelentkezett a frontra. Hamarosan bátorságának és merész bevetéseinek köszönhetően a keleti hadszíntéren huszár főhadnaggyá léptették elő. 1916 augusztusában éppen szabadságát töltötte otthon, amikor értesült Románia antant oldalán történő hadbalépéséről. Kisvártatva a román hadsereg megkezdte Erdélybe történő benyomulását. Maderspach kérvényezte, hogy odahaza maradhasson, amit ezredének vezetője, Stavinszky parancsnok el is fogadott.

 

Előbb családját helyezte biztonságba, majd felkészült otthona védelmére. Rendkívül kiváló földrajzi helyismeretének köszönhetően megbízták azzal, hogy szervezzen szabadcsapatokat, és vegyen részt a honvédő harcokban. Ennek a parancsnak maradéktalanul eleget is tett. Harcosai hamarosan kiérdemelték az „oláhölő” címet. Partizánosztagait soknemzetiségű harcosokból verbuválta (fatelepéről jött olaszok, bosnyák muzulmánok, sőt még román pásztorok is csatlakoztak hozzá), akik rendre meghátrálásra késztették a beözönlő ellenséget, mintegy 2000 román katonát kötöttek le a Déli-Kárpátokban. Maderspach vadászszenvedélyét ezúttal otthona védelmére korlátozta. Erről így vallott: „Egy szarvastehenet lőhettem volna, de vadászerkölcseim még a háborúban sem vadultak el annyira, hogy erre a barbárságra vetemedtem volna”. Felderítő csapatainak rajtaütésszerű támadásai sikerrel jártak. Maderspach Viktor jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a románok kiszoruljanak Erdély déli határvidékéről. Partizánjaival részt vett a december 7-i bukaresti bevonulásban is, s egészen a Fekete-tengerig űzte a románokat. Utólag így írt erről visszaemlékezésében: „Ez volt csak „az igazi háború, ahol mindenki érezte, hogy a haza szent rögének és a családi tűzhelynek védelméről volt szó”. 1917-ben tért haza Iszkronyba. A háború végén, 1918–19-ben Kratochvil Károly seregében harcolt, a Székely Hadosztály katonájaként, és főként a Mátészalka körüli harcokban jeleskedett. Háborús visszaemlékezéseit 1930-ban vetette papírra, Az oláhok vérnyomában a Fekete-tengerig című írásában. Érdekfeszítő, személyes hangvételű könyve a világháborús irodalom egyik kevesek által ismert remekműve.

 

A trianoni békeszerződés után immáron román állampolgárként egy nyugodt pillanata nem lehetett. A bosszúra szomjas román hatóságok folyamatosan provokálták, zavarták mindennapjait, amíg véglegesen el nem űzték. Így történt, hogy iszkronyi házába 1921-ben, egy májusi estén két román ügynök érkezett, akik közül az egyiket egy szóváltást követően puszta kézzel megölt, míg a másikat súlyosan megsebesítette. Ezután háziköntösben, mezítláb menekült a cudar időjárási körülmények közt a hegyeken keresztül. Megmaradását annak köszönhette, hogy harcedzett, és a hegyi terepet jól ismerő vadászként erejét megfelelően tudta felhasználni. 9 nap után jutott el Magyarországra, viszontagságos útját a Menekülésem Erdélyből című visszaemlékezésében vetette papírra.

 

Maderspach Viktor nem sokáig tudott tétlen maradni, hamarosan kulcsszereplőjévé vált a nyugat-magyarországi felkelésnek, majd legitimistaként IV. Károly sikertelen visszatérési kísérletében is részt vállalt, amiért később rövid időre internálták. 1922-es szabadulása után Pest környékén telepedett le, és a zempléni erdőben mérnöki munkát vállalt Windischgrätz Lajos herceg megbízásából. A természetben lelte meg nyugalmát, a két világháború közötti időszakban Kis-Ázsiába ment, hogy erdőfelmérésekben vegyen részt. Ez a viszonylag nyugodt élet egészen 1940-ig, a II. bécsi döntésig tartott. Maderspach Viktor már a 66. életévét is betöltötte, de kérte, hogy részt vehessen az erdélyi hadműveletekben. Debrecen mellett az őt szállító gépkocsi balesetet szenvedett, és az ott szerzett súlyos sérüléseibe halt bele később, 1941. október 3-án.

 

Az utolsó akcióhőst, a rendkívül kalandos életutat magáénak tudható Maderspach Viktort ma is nagy tisztelet és megbecsülés övezi Erdélyben és hazánkszerte.

 

Hollósy Katalin

Azarcnélküliemberéssorstársai
2019. november 25.

„Legalább erre jó a háború: a sebészetet előrelendíti.”

Roger Martin du Gard

 

A háború mérlege 10 millió hősi halott és 21 millió sebesült katona volt, az 51 hónapon keresztül tartó téboly átlagosan naponta 6 000 halottat és napi 18 000 rokkantat követelt. Csak Németországban 2,7 millió emberen lehetett látni a borzalmak nyomait a háború utáni idők mindennapjaiban.

 

Nem csak a fizikai sérülések száma volt magas, a tüzérségi tűz, a repeszek sokasága a lelkeket tette tönkre. A katonai vezetők és az orvosok még 1914-ben is teljesen felkészületlenek voltak, amikor a több órányi pergőtüzek hatására a férfiak megtörtek: éjjel-nappal sikoltoztak, testük görcsösen rángatózott. A „shakerek” látványa gyakran sokkolóbb hatást ért el, mint egy gáztámadásban megvakult vagy a lábait elvesztett katona. A hátországokba tömegesen tértek haza olyanok, akik életük végéig hordozták a poszttraumás stressz szindróma tüneteinek súlyát, rémálmok gyötörték őket és egy-egy hirtelen zajra újra a lövészárkokban találták magukat. Németországba közel 200 000 PTSD-ben („háborús neurózisban”) szenvedő ember tért haza, ők puszta létükkel két dolgot üzentek az otthoniaknak: az új típusú háború szörnyűségeit és azt, hogy egy hadsereg nem győzedelmeskedhet, amennyiben sebesültjei ilyen állapotban térnek haza.

 

A „remegőkön” kívül a másik, újfajta sérülések látványa is szörnyülködést váltott ki a polgárokból. Régebi időkben, ha súlyosan sérült katonát találtak a harctéren, azt ott hagyták, ez különösképpen igaz volt a kritikus fejsérültekre. Az orvostudomány és a tábori orvosi rendszer fejlődésével viszont megpróbáltak minél több sebesültet a frontok mögött elhelyezett ellátóhelyekre vinni, köztük rengeteg arcsérült is volt, akiknek valamelyik érzékszerve, vagy az állkapcsa, az arca sérült meg súlyosan. Apokalipszist felelevenítő megjelenésük – amint a remegők is – egyaránt rémületet váltott ki az otthon lévőkben.

 

A haditechnika és egyéb polgári életben is használatos újítások mellett a sebészet, azon belül is a plasztikai sebészet is forradalmi gyorsasággal fejlődött. 1916-ban az egyesült államokbeli Marylandban Dr. John Staige Davis, aki főként a plasztikai sebészetre specializálódott, a sebészet új alfajáról írt egy tanulmányt, és felhívta a figyelmet annak fontosságára és időszerűségére. Az új eljárások hihetetlen gyorsasággal eljutottak a háborúban résztvevő országokba: 1917 tavaszán már Budapesten is tartottak konferenciát a „plasztikus műtétekről”, a Retek utcában található kórházat (napjainkban Szent Ferenc Klinika) pedig a háború végén már külön erre a célra használták. Az volt az első, de nem az egyetlen „plasztikai kórház” hazánkban, ahol a frontokról hazatérő orr, nyelv, ajak nélküli, állkapcsukat vagy fél arcukat elveszítő katonákat kezelték. A legismertebb korabeli magyar plasztikai sebész, dr. Ertl János budapesti sebész és honvédtörzsorvos hathatós tevékenységének köszönhetően számtalan ember újra képes volt beszélni vagy táplálkozni. Eljárásának alapja az volt, hogy az operációhoz szükséges csontot a beteg lábszárcsontjából, míg a lágy részeket ugyancsak a páciens testéből veszi ki. Amit a plasztikai sebészet nem tudott helyre hozni, azon más úton kívánták javítani: a végtagprotézisek mellett a már említett arcsérülések takarására és korrigálására megjelentek a különböző állkapocs vagy arcprotézisek is.

 

 

1914 augusztusában Hans Behr zászlóaljparancsnok kivont karddal rontott a francia állásoknak, egy gránát azonban megállította. „A földhöz csapódtam, elsötétedett minden előttem” – emlékezett vissza később. Egy srapnel leszakította az orrát, széttépte a felső állkapcsát, szétroncsolta a szemeit. A szanitécek hátra vitték az eszméletét vesztett Behr-t, fertőtlenítő szerekkel kezelték, majd bekötözték a súlyosan roncsolt arcot, ezután a Charleroi-i tábori kórházban ápolták. Később egy magánklinikán Aachenben és Berlinben megszámlálhatatlan operációk követték egymást, amelyek részben sikeresek, részben sikertelenek voltak – Behr szenvedései és fájdalmai azonban alig csillapodtak. A sérüléseket nem tudták teljes mértékben helyrehozni, a hadsereg vezetése első osztályú vaskereszttel kívánta kárpótolni az „arc nélküli embert”.  Állkapcsát nagy nehézségek árán összefoltozták, orrát és szemeit azonban nem tudták sehogy sem gyógyítani, élete végéig vakon, egy nagy zöld szemüveg takarásában létezett. A kórházi kezelések alatt megismerkedett egy ápolónővel, akivel egymásba szerettek, két gyermekük született. Hans Behr lelke közel a 80. életévéhez hagyta el a földi létet.

 

A háború után nem volt ritka, hogy a sokat szenvedett katonák számára az államok külön hivatalokat és kórházi részlegeket tartottak fent, hogy a sebesülteket és rokkantakat gondozzák. Magyarországon a Hadigondozó Hivatal Rokkantakat Utókezelő Gyógyintézete is mindent megtett, hogy a frontot megjárt katonák újra munkaképesek legyenek, visszatérhessenek a mindennapi – nyugodt – életükhöz. Hans Behr története egy a sok millió közül, sokaknak nem sikerült kiheverniük a traumát, visszazökkenniük a hétköznapokba. Alkoholhoz, egyéb bódító szerekhez, legvégső esetben pedig nem ritkán pisztolyhoz nyúltak.

 

Farkas Sebestyén Lőrinc

AháborúvisszatérII.avörösterrorkezdeteiOroszországban
2019. november 20.

Cikksorozatunk első részében a paramilitáris erőszak 1917-es oroszországi kibontakozását tekintettük át. A folytatásban megkezdjük a vörös és a fehérterror vizsgálatát. Az alább következő írásban a vörösterror kérdéskörével foglalkozunk.

 

1917-ben az állam, Oroszország történelmében nem először lemondott az erőszakszervezetek fenntartásának jogáról. A hatalmi űrt, s ezzel az erőszak monopóliumát két oldal próbálta felhasználni saját céljai elérése érdekében: a politikai szélsőségek és a katonai oldal. A politikai szélsőségekhez sorolhatjuk egyrészt a szovjeteket, a bennük résztvevő valamennyi baloldali párttal, míg velük szemben állnak azok, az egykori cári tábornokok által irányított katonai-„politikai” erők, amelyek a hamarosan kezdetét vevő polgárháborúban a bolsevikok ellen harcoltak.

 

Az Ideiglenes Kormány számára nagyon hamar véget ért ez a küzdelem. Teljesen hibás helyzetfelismerésüknek köszönhetően, azt gondolták, hogy a legfontosabb feladat az új államforma megteremtése s ehhez egy új alkotmány létrehozása. Ám a háborúba belefáradt társadalom nem ezt gondolta. Számára a béke megvalósulása és a paraszti lakosság számára a földtulajdon megszerzése mindennél fontosabb volt, minden más csupán részletkérdés volt számukra. „Nekünk minden olyan párt jó lett volna, amelyik szívélyes szóval fordult a katonához, amelyik megmelengette volna kebelén a szerencsétlent”. – jelentette ki Artyom Veszjolij orosz író egyik riportalanya Véráztatta Oroszország című tényirodalmi művében. A szovjeteket alkotó pártok, de mindenekelőtt a bolsevikok erre az igényre építettek. Lenin békét és földet ígért a katonáknak, pontosan azt, amit ők hallani szerettek volna. Ezzel szemben az Ideiglenes Kormány a háború további erőltetését követelte a katonáktól. Az egyik frontszakaszon az alábbi egyoldalú párbeszéd alakult ki a katonák és a kormány képviselői között: „Ti azt parancsoljátok: Támadni! Otthonról azt írják: Jöjjetek haza minél hamarabb, éhezünk. Kire hallgassunk, min törjük a fejünket – a támadáson vagy a családon, amely már negyedik esztendeje nem tud jóllakni kenyérrel?” A bolsevikok jól tudták, hogy egy ilyen hadsereggel nem lehet folytatni a háborút. Ugyanakkor egy ilyen elégedetlen, felfegyverzett katonatömeg tökéletesen alkalmas a hatalom megtartásához, hiszen a másik oldal képviselői csak a háború folytatásának ígéretével tudtak előállni. Ráadásul a körülmények, a káosz, a szmuta is kedvezett a hatalom átvételéhez, hiszen egy konszolidált, erős központi hatalommal rendelkező Oroszországban a bolsevikok, vagy éppen más szélsőségek az életben nem tudtak volna a hatalom közelébe kerülni. Tehát két tényezőben összegezhető a bolsevik hatalomátvétel sikere, s egyben a hatalom megtartása: kellett ehhez a háborúban álló birodalom katonáinak és a hátország lakóinak elégedetlensége, valamint az ebből fakadó káosz, a bekövetkező hatalmi űr.

 

A bolsevikok tudták, hogy a hatalmat csak megszerezni volt könnyű, hiszen azt 1917 novemberében éppen senki sem birtokolta. A megőrzése már nem volt egyszerű feladat. Ehhez az egyetlen, rendelkezésre álló eszköz az erőszak volt, amelyet a felfegyverzett katonák, majd mivel bennük sem bíztak meg a bolsevikok, az 1917-ben létrehozott Összoroszországi Rendkívüli Bizottság, hírhedt nevén a Cseka, biztosított. Arthur Koestler magyar származású író – egyébként helyes megállapítása szerint – utóbbi volt az az egyetlen szovjet alapítású szerv, amely a kommunista állam fennállása idején kifogástalanul végezte munkáját. Ez a feladatkör a társadalom totális ellenőrzésében merült ki. Lényegében a Cseka volt az egyetlen hatóság, amely 1917-et követően a terror eszközével rendet tudott vágni a káoszban, ami ugyanakkor feltétele volt a bolsevik állam létrejöttének. Ugyan a bizottság elnevezésében a „rendkívüli” jelző ideiglenes állapotot jelölt, egy későbbi tényirodalmi regény, Szvetlana Alekszijevics Elhordott múltjaink című munkája egyik riportalanya megjegyezte: „A mi államunk mindig is hadiállapotban volt. Az első perctől kezdve. Nem békeidőre volt kitalálva.” Helyes megállapítás. A rendkívüli állapot Szovjet-Oroszországban, majd a Szovjetunióban sosem szűnt meg, mert ha az bekövetkezett volna, maga a szovjet állam szűnt volna meg, ahogy ez 1991-ben be is következett.

 

A vörös terror tehát nem csupán a hatalom megszilárdítását szolgálta a bolsevikok szemében, de egyben a rendszer fő összetartó erejévé is vált, s így volt ez mindvégig, még ha annak intenzitása folyamatosan változott is. Az 1918. február 21-én – tehát alig két héttel a breszti békét megelőzően – kiadott Veszélyben a szocialista haza című dekrétum engedélyezte a leszámolást bírói ítélet hiányában bárkivel szemben, akire a szovjetellenesség leghalványabb gyanúja rávetült. Ezt szolgálta a dekrétum alábbi felsorolása, amelyet bárkire rásüthettek, bizonyítékok hiányában is: ellenséges ügynök, spekuláns, kártevő, huligán, ellenforradalmi agitátor, német kém.

 

Az előbbi felsorolást kiegészíthetjük a „burzsuj” fogalomkörével is, amely címkét akaratuk ellenére milliók kapták meg a bolsevikok által ellenőrzött területeken. Sorsukat rövid úton „rendezték”: „A számba vett és a hatóságoknál való jelentkezésre kötelezett burzsujokat három csoportba kell osztani. Az aktív ellenségeket és a forradalomra veszélyes elemeket agyonlőjük. A többit pedig lakat alá! A harmadik csoportot nehéz fizikai munkára fogjuk, s ha nem alkalmasak a munkára, táborokba zárjuk.” – hangzott el egy bolsevik pártfunkcionárius által tartott előadás keretében, 1918 augusztusában. A fenti szövegben a vörösterror legfontosabb elemei megtalálhatóak: azonnali kivégzés, kényszermunka, koncentrációs tábor. Az ismert 20. századi totalitárius recept talán első, vegytiszta megfogalmazása. A végrehajtás egy percet sem késett, erről mindent elmond egy ugyanazon év decemberében Leninhez írt magánlevél szövegrészlete: „A kivégzőosztagok sortüze tengermorajként visszhangzik Oroszországban”.

 

Balogh Gábor

 

Folytatása következik!

Az események részleteiért kattintson a buborékokra!