A versailles-i béke VI. – A német reakciók

Cikksorozatom előző részeiben a versailles-i békeszerződés hátterét és annak problematikáját jártam körben. Jelen írásomban a békeszerződésre adott német véleményt kívánom bemutatni.

1919. május 4-én a Négyek Tanácsa, miután bediktált néhány utolsó pillanatbanszületett módosítást, kiadta az utasítást, hogy a német békeszerződést küldjék nyomdába. Mivel még nem készült el a végleges verzió, a küldöttek azt nem tudták elolvasni. Ahogy a brit követ Henry Wilson fogalmazott: „Tehát úgy adjuk át a németeknek a feltételeket, hogy mi magunk sem olvastuk el előtte.” Henry Wilson megalapítása után még Foch marsall kért utoljára szót. Mégegyszer tolmácsolta azt a kérését, hogy Németország és Franciaország között a Rajna legyen a határ. A francia katonai vezető tervét, a Rajna-vidék annektálásáról, a békekonferencián az amerikai–brit ellenállás „megvétózta” és a marsall utoljára sértődöttségének adott hangot a következő szavakkal: „Véssék jól az eszükbe, a németek legközelebb nem hibáznak. Betörnek majd Észak-Franciaországba, és elfoglalják a La Manche csatorna partján fekvő kikötőket, hogy bázisként használják őket az Anglia elleni műveletekben.”

Foch marsallon kívül a béketeremtők már elégedettek voltak „művükkel.” Frances Stevenson, Lloyd George felesége, így nyilatkozott: „Úgy tűnik mindenki elégedett a békefeltételekkel, és abból a szempontból nem is lehet bennük hibát találni, hogy nem lennének elég kemények.” Woodrow Wilson is „büszke volt” saját művére: „Ez a legnagyobb munka, amelyet a lehető legrövidebb időn belül négy ember valaha is véghezvitt.” Még Clemenceau is elégedett volt: „Végül is olyan, amilyen; de mindenekelőtt emberek alkotása, és ehhez mérten nem tökéletes. Minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy gyorsan és jól dolgozzunk.” A „béketeremtők” szavai mögött viszont már fel lehetett fedezni, hogy saját magukat is mentegetik. A rövid időre és az emberi halandóságra hivatkozás a békeszerződés megkötése előtt úgy hangzott, hogy attól annak „szülőatyjai” is tartottak.

Eközben Versailles-ban a Hôtel des Réservoirs-ban 180 német küldött, szakértő, diplomata és újságíró várt egyre türelmetlenebbül. Országuk jövőbeli sorsáról ugyanis már közel egy éve nem lehetett semmit tudni. Az, ahogyan Párizsban bántak velük, legrosszabb félelmeiket erősítette meg. A franciák lelassították különvonataikat, amikor a háborús pusztítás nyomát magukon viselő területekre értek. Megérkezésükkor buszokra ültették őket; csomagjaikat ledobálták a szálloda udvarára. A szálloda persze ugyanaz volt, ahol 1871-ben a francia vezetők laktak a Bismarckkal folytatott tárgyalások idején.

A német küldöttséget külügyminiszterük, Brockdorff-Rantzau vezette, aki az amerikaiakban bízott. Helyesen úgy számolt, hogy az Egyesült Államok gazdasági és politikai érdekei Németország megtartását diktálják. Úgy kalkulált, hogy a két ország együttműködhet a Brit Birodalommal is és esetleg Franciaországgal is, hogy megakadályozzák a bolsevizmus kelet felöli továbbterjedését. Ha a britek és az amerikaiak összevesznek, az Egyesült Államok majd értékeli, hogy egy „erős” Németország áll az oldalán. Wilson elnök pedig majd gondoskodik arról, hogy a feltételek ne legyenek túl szigorúak. Országuk pedig azzal a feltétellel adta meg magát, hogy a békeszerződés a Tizennégy ponton alapul majd. A német külügyminiszter mindezek ellenére nem volt elvakult idealista és előzetesen számolt azzal, hogy Németországnak, mint vesztesnek ki kell majd fizetnie valamennyi hadisarcot, azt azonban nem gondolta, hogy a háború költségeit is ráterhelik. Nemzetek Szövetségi tagságban, a gyarmatok megtartásában, is reménykedtek. Az „önrendelkezés” elve is nekik dolgozott. Ettől ugyanis akár plusz területeket is remélhettek a németek. Ez alapján a német ajkú Ausztriának meg kell engedni, hogy eldöntse csatlakozik-e Németországhoz, Nyugat-Poroszország és Szilézia német ajkú területei is maradhatnak Németország részei, Elzász és Lotaringia vegyes nyelvű lakossága is szavazhat majd jövőjéről.

Brockdorff-Rantzau túlzott optimizmusa nem volt „ördögtől való”. A német külügyminiszter, aki jártas volt a klasszikus európai diplomáciában, mert maga is ezt az iskolát képviselte, nézeteit ebből és az amerikaiak áltál meghirdetett „új diplomáciából” gyúrta össze. A klasszikus európai diplomáciában ugyanis volt helye egy vesztes nagyhatalomnak. A vesztfáliai, majd a bécsi rendszerben nem egyszer volt példa, hogy egy vesztes ország jó békefeltételeket tudott kialkudni, ami később az európai kontinens stabilitására és egyensúlyára pozitív hatással bírt. Az 1814–1815-ös bécsi kongresszuson a franciákat képviselő politikai túlélő és jól képzett Talleyrand jól egyensúlyozott a győztes nagyhatalmak között és előbb a Metternich vezette Ausztriát később pedig a Lord Castlereagh vezette Nagy-Britanniát is megtudta győzni, hogy Európa békéjének érdekében szükség van egy erős Franciaországra. Talleyrand Bécsben ügyesen használta ki az orosz–osztrák ellentétet: egyik nagy „aduja” az orosz kolosszus túlzott keleti megerősödése volt. Brockdorff-Rantzau népszövetségi terve sem volt „légből kapott” ötlet. Az új Franciaország a bécsi kongresszus után helyet kapott a „kongresszusi Európa” évenkénti nagyhatalmi konferenciáin. De ezzel a politikával az 1878-as berlini kongresszuson az Andrássy Gyula vezette osztrák–magyar képviselet is hasonló sikereket ért el.

A német külügyminiszter vezette küldöttség viszont nem számolt azzal, hogy a Párizsi békekonferenciáról kihagyott vesztes hatalmak nem kapnak beleszólást a békefeltételekbe és kész tények elé lesznek állítva. Bár ezt mind az amerikai delegáció, mind az angol delegáció tagjai élesen ellenezték, de teljhatalmú vezetőik, Woodrow Wilson elnök és Lloyd George is kiállt amellett, hogy a békefeltételekbe a vesztes hatalmaknak nincs beleszólása. Ettől függetlenül a németek „áldozat” szerepbe állítása is túlzó megállapítás. A német küldöttek tudták jól, hogy országuk még nincs 50 éves; miért is maradhatna fenn tovább? Bajorország és a Rajna-vidék nyíltan kacérkodott a függetlenség gondolatával, de a német képviselők nem vették a fáradságot, hogy ezekre a mozgalmakra odafigyeljenek. A diplomácia egyik alaptételét is figyelmen kívül hagyták azzal, hogy nem tanulmányozták, mi folyik éppen Párizsban.

Igaz a külügyminisztérium tanulmányozta a „szövetséges” sajtót, és megpróbált megosztottságot felfedezni bennük. Ezekre az információkra egy amerikai hírszerző tiszt is ráerősített. Conger ezredes informálta a németeket, hogy az amerikaiak és a franciák között a fegyverszünet kapcsán felszínre kerültek az ellentétek, és biztosította őket, hogy Wilson majd ellenáll a túlzó követeléseknek. Ő látta el azzal a tanáccsal is a németeket, hogy az amerikai modellt kövessék az új alkotmányuk megalkotásakor, és adjanak jelentős hatalmat az elnök kezébe. A német külügyminisztérium ezeket a tanácsokat pedig annak rendje és módja szerint tovább is adta a weimari kormányzatnak. Ahogy cikksorozatom előző részeiben kitértem, a „béketeremtők” között valóban alakultak ki késhegyre menő viták a német békefeltételeket illetően, de ezt kihasználni úgy lehetetlen volt, hogy a legyőzöttek nem is képviselhették magukat a békekonferencián. Arról viszont a németek nem tudtak, hogy az amerikaiak és néha a britek ellenállása a túlzó feltételek ellen inkább az amerikai delegáció tagjainak magánvéleménye volt, vezetőjük Wilson elnök időközben meghunyászkodott a franciáknak, hogy élete művét, a Népszövetséget, szövetségesei elfogadják, és ezzel biztosítsa a békét a modern világ számára.

Ettől függetlenül a német képviselők kaptak hírt a kemény feltételekről is. A szintén amerikai Dresel 1919 áprilisában értesítette a német külügyminisztert, hogy Németországnak valószínűleg el kell fogadnia a Saar-vidék feletti francia irányítást, és hogy Danzing kikötőjéből szabad város lesz. Brockdorff-Rantzau hiába kelt ki magából – „Ha az antant valóban ragaszkodik ezekhez a feltételekhez, elkerülhetetlen a bolsevizmus megjelenése Németországban.” – ez már a béketeremtőket nem érdekelte. 1919-ben a németeknek jól jött a forradalom mumusa, de maga a német kormány nem vette különösebben komolyan a fenyegetést, míg az antanttal szövetséges Lengyelország viszont élet-halál harcot vívott Szovjet-Oroszországgal.

Ettől függetlenül a németek az 1918 novemberében felállított békeügynökség hosszú és több oldalas anyagaival indultak neki Párizsnak. Az egész küldöttség együtt érkezett és a németek betartották az antant előzetes utasításait és a küldöttségben minden „társadalmi osztály” képviseltette magát: arisztokraták, „munkásosztálybeli” szocialisták, tábornokok és professzorok érkeztek Párizsba. A francia sajtó természetesen az amúgy is feszült hangulatot csak feltüzelte a német „küldöttekről” szóló propagandisztikus álhíreivel, mint hogy a németek rengeteg narancsot fogyasztanak, vagy hogy óriási mennyiségű cukrot követelnek maguknak.

Egyhetes versailles-i várakozást követően a németek megkapták meghívójukat a Trianon Palace Hotelben tartandó ülésre. Május 7-én vehették át a békefeltételeket, asztaluk pedig a terem közepén, a nagyhatalmakéval szemben állt, amely úgy hatott, mint egy bírósági teremben a vádlottak padja. Brockdorff-Rantzau és Clemenceau fejet hajtott egymás előtt, majd a francia miniszterelnök megnyitotta az ülést és vázolta a szerződés fő pontjait: „Ütött a nagy horderejű elszámolásuk órája. Békét kértek tőlünk! Hajlandóak vagyunk megadni önöknek.” Ahogy az egyik német követ emlékezett: „szavai úgy ropogtak, mintha azokban összpontosult volna dühe és megvetése.” Miután a tolmácsok végeztek az angol és a francia verzióval, Clemenceau megkérdezte, hogy kíván-e szólni valaki. Brockdorff-Rantzau a tárgyalás előtt két beszédet készített, egy rövidet és egy hosszút. Ő jelentkezett és a hosszú beszédét választotta. Bár meglehetősen békés hangot ütött meg felszólalásában, tolmácsai hozzá nem értése, az a döntése, hogy ülve marad, és rikoltó, éles hangja visszataszító hatást keltett a „béketeremtőkben”. Apponyi Alberttel ellentétben ő nem „nyűgözte” le a béketeremtőket, hanem még jobban feldühítette azokat. Lloyd George bevallása szerint ekkor értette meg a franciák németek iránt érzet gyűlöletét. „Ez volt a legtapintatlanabb beszéd, amit valaha halottam. A németek valóban ostoba emberek. Mindig rossz, amit csinálnak” – vélekedett Wilson elnök. Egyedül Arthur Balfour hívta fel a figyelmet kollegái számára, hogy a német külügyminiszter lesújtottságában maradt ülve és a diplomáciában nem illik megsérteni azokat, akiket egyszer már legyőztek. Saját szavaival: „Mindig ahhoz tartom magam, hogy nem bámulom azokat, akik nyilvánvalóan kínban vannak.”

A tárgyalás után a németek alaposan áttanulmányozták a szerződést. Reggelre az egészet lefordították németre, amit haza is küldtek. Az egyik küldött telefonon diktálta be a Berlinnek a főbb pontokat: „A Saar-vidék… Lengyelország, Szilézia, Oppeln… 123 milliárdot kell fizetni, és mindezt még nagyon meg is kellene köszönnünk.” „az összes gyarmatunk.” Németország kimarad a Nemzetek Szövetségéből.” „szinte az egész kereskedelmi flotta”, „hát ezt hívja Wilson nyílt diplomáciának.” Az egyik német küldött, betántorgott a terembe: „Uraim, berúgtam. Lehet, hogy ez proletár módi, de számomra nem maradt más. Ez a szégyenletes szerződés összetört, mert egészen a mai napig hittem Wilsonban.” A francia sajtó természetesen még ekkor is felnagyította az esetet: „a német küldöttek, a titkárok és a tolmácsok felöltözve, vagy ruhátlanul részegen fetrengtek a szobákban és a szálloda lépcsőin.” Brockdorff-Rantzau megvetéssel csupán annyit mondott: „Semmi szükség erre a vaskos kötetre. Egyetlen cikkben egyszerűbben és világosabban is kifejezhették volna: Németország lemond a létezésről.”

A döbbenet Németországra is rátelepedett. Wilson egészen addig Németország megváltója volt, most egyik napról a másikra gonosz álszent lett belőle. A kemény békefeltételekről pedig a német külügyminisztériumnak volt tudomása: a leszerelések, a Rajna vidék katonai kiürítését, a Saar-vidéki szénbányák elvesztését, Danzing elvételét és legalább 60 milliárd márkás jóvátételt az amerikai diplomaták már eddigre rég jelezték a németeknek. Erre a jelenségre egy amerikai megfigyelő adta a legjobb magyarázatot: „A németeknek a reményen kívül nem sok maradt. Ám mivel csak ez van nekik, foggal és körömmel kell ragaszkodni kell hozzá – a reményhez, hogy az amerikaiak tesznek majd valamit, a reményhez, hogy a végső feltételek nem lesznek olyan kemények, mint amilyeneket a fegyverszünet sugallt.” Május végére a németek sokoldalnyi ellenvetést fogalmaztak meg és ellenjavaslatot dolgoztak ki. A dokumentum nem igazságos és tisztességes szerződés, azokon a területeken, amelyeket elvesznek tőlük, megtagadják a németektől az önrendelkezést, a jóvátételek örökös rabszolgamunkára ítélik a német népet, egyedül Németországnak kell leszerelnie stb.

Az ügy paradoxonja, hogy mind a mai napig a német békeszerződést tartják karthágói békének, pedig a németek az összes vesztes hatalom mellett a legenyhébb szerződést kapták. Területeinek 13 százalékát és lakosságának 10 százalékát vesztette el, a magas jóvátételek pedig csak papíron léteztek. A Magyarországgal, Ausztriával, vagy az Oszmán Birodalommal megkötött békeszerződések sokkal súlyosabb feltételeket tartalmaztak, nagyobb területi és lakosság veszteségeket szenvedtek, szintén kellett jóvátételeket fizetniük és a háború erkölcsi felelősségét rájuk is áthárították a győztes hatalmak. Ettől függetlenül Brockdorff-Rantzau megállapítása miszerint „Nem tagadjuk a háború előtt és alatt hatalmon lévők felelősségét, de hisszük, hogy a háborúban részt vevő összes európai nagyhatalom bűnös.” a „békemű” olyan súlyos pontjára mutatott rá, amely „megágyazott” a következő világégésnek.

Nagy Gergely