A versailles-i béke V. – a jóvátétel

Cikksorozatom előző részében a kollektív biztonság elvét szemléltettem, a folytatásban a háborús költségek és a „győztesek” által kiszabott jóvátétel kérdéskörét kívánom körbejárni.

 

Az első világháború minden tekintetben kataklizma volt az öreg kontinens számára. Az európai földrész régi birodalmai négy éves véres és öldöklő harcokban véglegesen kimerítették egymást. A hadban álló felek, a súlyos emberveszteség mellett, a végső győzelem „oltárán” hátországukat és gazdaságukat is feláldozták. A háború végén a Nagy-Britannia és Franciaország vezette antant hatalmak kerültek ki győztesen a küzdelemből, de csakis azért, mert az Egyesült Államok belépett a háborúba.

 

Az USA szerepvállalását jól mutatja, hogy a Német Császárságnak hivatalosan 1917-ben üzent hadat, de pénzügyileg már 1915-től támogatta az antant hatalmakat. A háború kitörése után pár héttel Woodrow Wilson elnök a Kongresszushoz küldött üzenetében felszólította az amerikaiakat, hogy maradjanak semlegesek „tettben és gondolatban”, de ezt maga az elnök soha nem gondolta komolyan. Wilson az 1916-os elnöki kampányát is a semlegesség politikájára építette, miközben már 1914 októberében amerikai magánbankok számára megengedte, hogy kölcsönöket folyósíthassanak a hadviselő felek számára. Ez azonban nem elégítette ki az antant hatalmak igényeit, így az elnök 1915 decemberében állami bankok számára is engedélyezte a hitelnyújtást.

 

A kölcsönökből hivatalosan bármelyik hadviselő fél részesülhetett, de ez a rendszer csak látszatként szolgált, amelyet jól bizonyít, hogy 1916 és 1918 között az antant hatalmak 2,5 milliárd dollár értékben vettek fel kölcsönöket, miközben a központi hatalmak kölcsönfelvétele ennek az összegnek mindössze körülbelül az egytizedére rúgott. A Nagy-Britanniába és Franciaországba irányuló amerikai kivitel 1916-ra megduplázódott, és elérte a 4 milliárd dollárt, 1914-től az amerikai hadba lépésig a briteknek eladott amerikai fegyverszállítmányok értéke 2,2 milliárd dollárt tett ki, továbbá jelentős mennyiségű vas, acél és élelmiszerszállítmányokat küldött az antant országoknak. A fent vázlatosan ismertetett gazdasági folyamatok eredményeként, míg a háború előtt Egyesült Államok a világ legnagyobb adósa volt, 1918-ban már neki tartoztak a legtöbbel. Nem véletlenül jegyezte meg Wilson elnök közeli tanácsadója, az amerikaiak párizsi békedelegációjának egyik jelentős alakja, Edward House, hogy „Amerika a háború után a többiekre kényszeríthet akaratát, mert azok pénzügyileg a zsebükben lesznek”.

 

A háborúban győztes antant hatalmak a vesztes központi hatalmakhoz hasonlóan súlyos gazdasági gondokkal néztek szembe. A győztesek az első világháborúra fordított teljes költsége meghaladta a 125 milliárd dollárt: ebből csak Nagy-Britannia 35 milliárd, domíniumai és gyarmatai 500 millió, Franciaország 24 milliárd, és az Egyesült Államok 22 milliárd dollárt fordított háborús kiadásokra. Az antant szövetség három vezető országa együttesen 20 milliárd dollárral fordított többet a háborúra, mint a központi hatalmak, akik háborús kiadásai 60 milliárd dollárra rúgtak.

 

Ilyen helyzetben került sor Párizsban a legyőzöttek kihagyásával összehívott „békekonferenciára”, amelyen a háborús költségek megtérülése – sok más kérdés mellett – a legfontosabb témák közé tartozott. A győztesek, elsősorban a Lloyd George vezette britek és a Clemenceau vezette franciák, a háború minden költségét a vesztes államokra kívánták terhelni. Az Egyesült Államok pénzügyi szakemberi inkább az újjáépítés és a vesztes országok, kiváltképp a német gazdaság talpra állításával kívánták a háborúban súlyos károkat szenvedett világgazdaságot újraindítani. A jóvátételek ügye egyszerre volt egyszerű, de mégis bonyolult, ahogy Lloyd George megfogalmazta: „Valakinek fizetnie kell. Ha Németország nem tud fizetni, az azt jelenti, hogy a brit adófizetőknek kell. Fizetniük azoknak kellene, akik a kárt okozták”. Az angol miniszterelnök szavaiból tisztán kikristályosodik, hogy a katasztrofális háború minden, pénzügyi és erkölcsi, felelősségét a győztesek a legyőzöttekre kívánták hárítani.

 

A „béketeremtők” között természetesen ebben a kérdéskörben is éles vita alakult ki. A hadisarcnak burkolt „bírságot” meghatározni is nehéz volt. A háborús kártérítésbe a be nem szedett adókat, a megszállás költségeit, az emberveszteség miatti károkat, mint az özvegyi és árvasági juttatásokat, is be akarták számítani. Az Egyesült Államok nem kívánt kártérítést a vesztes hatalmaktól, de azt elvárta, hogy az antant országok visszafizessék neki azokat az összegeket, amelyeket a háború alatt „kölcsönkértek”. Az antant hatalmak számára a jóvátétel azzal kecsegtetett, hogy abból majd ki tudják fizetni az adósságaikat.

 

Abban is vita volt, hogy ki mennyit kapjon, hisz közvetlenül Franciaország és Belgium szenvedte el a legtöbb kárt, viszont Nagy-Britannia fordította a legtöbb pénzt a háborúra. Arról is késhegyre menő vitát folytattak, hogy mennyit tudna Németország kifizetni. Ha túl nagy összeget állapítanak meg, a német gazdaság összeroppanhat, az pedig a brit gazdaságnak se tenne jót. Ha viszont túl alacsony az összeg, Németország könnyen megúszná a dolgot, és gyorsabban talpra is állna. John Maynard Keynes a brit delegáció egyik gazdasági szakértője amellett érvelt, hogy „Németország legfeljebb 2 milliárd fontot (10 milliárd dollárt) tud kifizetni. Ennél bármivel nagyobb összeg a kétségbeesésbe kergetné, és valószínűleg forradalom törne ki, amelynek Európára nézve veszélyes következményei lennének”.

 

A német jóvátétel ügye végső soron az Egyesült Államok részvételén állt vagy bukott. Bár papíron 1919-ben Nagy-Britannia továbbra is hitelező ország volt, Franciaországnak pedig összesen 3,5 milliárd dollárnyi adóssága volt, a valóság egészen másképp festett. Az antant két vezető hatalma hatalmas összegeket kölcsönzött Oroszországnak, amely azt nem fizette vissza, és a bolsevik fordulat után erre nem sok remény maradt, valamint Olaszországnak és Romániának, amelyek gazdaságai szintén katasztrófális helyzetben voltak, így az olaszok és románok se kezdték meg a kölcsönök kifizetését. Nagy-Britannia több mint 4,7 milliárd dollárral tartozott az Egyesült Államoknak, míg Franciaország az Államoknak 4, Nagy-Britanniának pedig 3 milliárd dollárral. Nem véletlen, hogy az angol miniszterelnök, Lloyd George, olyan ötlettel is előhozakodott, miszerint el kellene törölni minden szövetséges tartozást. A brit miniszterelnök „nagylelkű” a javaslatát az amerikaiak természetesen csípőből elutasították.

 

  1. február 14-én, mire Wilson visszautazott az Államokba, a jóvátételről tárgyaló bizottságban patthelyzet alakult ki. Az amerikai delegáció támogatta Keynes felfogását és kisebb összeg mellett szállt síkra, a britek és a franciák viszont a vesztes németekből a lehető legtöbbet kívánták kisajtolni. „Úgy játszanak a milliárdokkal, mint a gyermekek az építőkockákkal – állapította meg cinikusan egy újságíró –, de akármiben állapodnak meg, az nem lesz több szép frázisnál, mivel a németek soha nem lesznek képesek ilyen hatalmas összeget kifizetni”. A britek 24 milliárd fontot (120 milliárd dollár), a franciák pedig 44 milliárd fontot (220 milliárd dollárt) követeltek maguknak, míg az amerikai szakértők javaslata Keynes iránymutatása alapján 4,4 milliárd font (22 milliárd dollár) volt. Az amerikaiak továbbá azt is szerették volna elérni, hogy meghatározott összeg kerüljön a szerződésbe. A franciák és britek viszont vitatták ezt. Németország, Európa korábbi gazdasági motorja, 1919-ben valóban rossz állapotban volt, bizonytalan lábakon állt, külkereskedelme megszűnt, államháztartásában zűrzavar uralkodott. Az új weimari kormány engedékenyen mindent megadott, az ország deficitje pedig folyamatosan növekedett.

 

Abban is vita volt, hogy ki mekkora összegben részesüljön. A wilsoni 14 pont ugyanis „csak” a németek által megszállt területek, így a franciaországi és belgiumi hadszínterek helyrehozására vonatkozott. Lloyd George viszont megpróbálta elérni, hogy amit kormánya hadianyagra, vagy a katonái ellátására költött, azt is kifizessék a németek, ebből ugyanis már a briteknek is járt volna pénz. Az amerikaiak természetesen hallani sem akartak az brit miniszterelnök abszurd ötletéről. A brit delegációt aggasztotta, hogy ha Wilson nem enged, akkor a Brit Birodalom kárpótlást jószerivel csak a németek által elsüllyesztett hajók után kapna. A pénz oroszlánrésze Franciaországnak jutna, amit a franciák országukban végbement háborús pusztítás után valószínűleg nem a brit kölcsönök visszafizetésére fordítanák.

 

A britek elkeseredettségét jól szemlélteti Jan Christian Smuts közbelépése. 1919 márciusában a helyzet megoldására azt ajánlotta, hogy a jóvátételnek magában kell foglalnia a katonák családjának járó hadisegélyt és árváknak való juttatást is. Ez a jóvátétel összegének megduplázódását jelentette volna. Ez az ötlet attól a Smuts-tól származott, aki négy hónappal korábban még óva intette Lloyd George-ot a túlzott követelésektől, és aki egy hónappal később minden erejével már amellett kardoskodott, hogy a jóvátétel nem teszi tönkre Németországot. Smuts terve mindenesetre bevált és rafináltsága meggyőzte Wilson elnököt, így a juttatásokat is beemelték a jóvátételek közé. Az amerikai delegáció fiatal szakemberei tajtékoztak a dühtől, Smuts érvelését abszurdnak és logikátlannak minősítették. Wilson természetesen nem bírta a személyével szembeni támadást és lesöpörte a szakértők aggodalmát: „Logika! Logika! – A pokolba a logikával! Beveszem a juttatásokat!”

 

A jóvátételt megállapító bizottság 1919 március elején ült össze, tagjai között pedig a „keményvonalas büntetéspártiak” kerültek többségbe. Lloyd George a tárgyalások során hezitálni kezdett. Magas jóvátételi összegek mellett érvelt Wilson és Clemenceau előtt, majd március végén mérsékletről beszélt. Ellenezte, hogy meghatározott összeg kerüljön a békeszerződésbe, majd júniusban a németek panaszait követően 180 fokos fordulatot vett, és kijelentette, hogy a szövetségeseknek talán mégis meg kellene határozniuk egy adott összeget. Időnként úgy tűnt, hogy Keynesre és az amerikai szakemberekre hallgat, máskor pedig a Bank of England és a brit gazdasági elit vezetőire. Keynes azon kevés brit szakemberek egyike volt, akik a régi vonalas gazdaságpolitika helyett az amerikaiakhoz közelebb álló új vonalas politikát követték. Elvetette a legyőzöttek túlzott megbüntetését, hogy a későbbiekben a vesztes hatalmaknak „árut lehessen” eladni, amivel serkenteni kívánta a brit gazdaságot. Ezért nem akarta elpusztítani Németországot.

 

A jóvátételek ügyében a győztes hatalmak közvéleménye is szerepet játszott. A brit újságok egy része megbékélésről cikkezett, de többségben voltak a Northcliffe mágnás vezette sajtótermékek, amelyek fennhangon követelték a magas jóvátételeket. 1918 december végén választási kampányában Lloyd George a császár és Németország megbüntetését ígérte, hogy a sajtó által feltüzelt közvélemény hangulatát megnyerje, így hatalmon tudjon maradni. 1919 áprilisában Lloyd George 370 képviselő által aláírt táviratot kapott, hogy maradjon hű választási ígéreteihez, így a németek megbüntetéséhez. A helyzet súlyosságát jól szemlélteti, hogy április 16-án Lloyd George-nak az alsóházban tartott beszédében kellett megvédenie miniszterelnöki székét.

 

A brit miniszterelnök helyzetét óriási birodalma sem könnyítette meg. Az első világháború után „öntudatra” ébredt brit gyarmatok nyomást gyakoroltak a birodalom vezetőjére és saját véleményt fogalmaztak meg. Míg a kanadaiak az amerikaiak és Keynes álláspontjára helyezkedtek, az ausztrálok a lehető legtöbbet kívánták kiszedni Németországból. Nagy-Britannia mögött már nem sorakozott fel birodalma, domíniumai nélkül pedig már csak félkarú óriás volt.

 

Lloyd George a fent vázolt folyamatok tudatában a Brit Birodalom elsőségét próbálta menteni. Úgy volt vele, hogy ha nem állapítanak meg hatalmas összeget, a britek elvesztik a világgazdasági elsőségért folyó versenyt az Egyesült Államokkal szemben. Azzal, hogy meggyőzte Wilsont: vegyék bele a kifizetett hadi juttatásokat a jóvátételekbe, megnövelte a britek részesedését. Azzal hogy nem jelöltek meg határozott összeget a szerződésben sikerült az otthoni és birodalmi közvéleményt kielégítenie, ez viszont hosszútávon a német közvéleményre volt katasztrofális hatással. Másféle módon is sikerült bebiztosítania magát: négyszemközt arra buzdított tekintélyes európai szocialistákat, hogy szervezzenek heves, nyilvános tiltakozásokat a Németországgal való túl kemény bánásmód ellen. Végül pedig a jóvátételek ügyében sikerült a franciákra osztania a főbűnös szerepét. A francia pénzügyi körök az amerikaiakhoz hasonlóan figyelmeztették Clemenceau-t arra, hogy a túlzott jóvátételnek hosszútávon katasztrofális hatásai lehetnek. A francia miniszterelnök viszont antiszemita meggyőződéséből nem hallgatott a kritikus hangokra. Pénzügyminiszterét, aki összegezte neki a magas jóvátételekkel kapcsolatos aggodalmait, így jellemezte: „az egyetlen pénzügyekhez semmit sem konyító zsidó, akit ismerek”.

 

Clemenceau-t és Lloyd George-ot a jóvátételek ügyében régi megszokásaik, módszereik és hatalmuk mindenáron történő megtartása vezérelte. Az amerikaiak beszélhettek új diplomáciáról, amelyben nincsen jóvátétel és pénzbüntetés, de ők a régi politikát követték, amely szerint a vesztes fizetni szokott. A békekonferencia végül a túlzó brit és francia igények miatt nem tudta a jóvátételek összegét meghatározni. Amikor a német delegáció májusban átvette a „békefeltételeket” az semmilyen felső határt nem tartalmazott a jóvátételek összegéről, amelyet a németek úgy értelmeztek, hogy a győztesek akár örökké is fizettethetik velük a háborús költségeket, így örök rabszolgaságra ítélik őket.

 

Az összeget, a Warren Harding elnök által vezetett új amerikai adminisztráció nyomására, az 1921-es londoni gazdasági konferencián állapították meg 132 milliárd aranymárkában (6,5 milliárd font, 34 milliárd dollár). A 132 milliárd aranymárkából viszont „mindössze” 50 milliárdot kellett Németországnak kifizetnie. A hivatalos 132 milliárd csak papíron létezett, hogy a súlyos pénzbüntetést követelő közvéleményt megnyugtassák. A két világháború között, amerikai nyomásra, a jóvátételek összegét és fizetési ütemezését többször csökkentették és áttárgyalták, de a weimari köztársaság a jóvátételi kifizetéseket többször elmulasztotta, majd a Hitler vezette náci Németország ezt végleg megtagadta.

 

A második világháború után a két részre szakadt Németországot az 1953-as londoni konferencián felmentették az első világháborús jóvátételek kifizetése alól, egy záradékban viszont kikötötték, hogy az ország egyesülése esetén, az első világháborús tartozásait újra köteles kifizetni (a hitleri időszakban megtagadott összegtől végleg eltekintettek, de az 1945 és 1953 között elmaradt kifizetésektől nem). 1990-ben, amikor Németország újraegyesült, a londoni záradék életbe lépett. Ekkor az összeget 239,4 millió aranymárkában határozták meg és a kifizetéseket 20 évben határozták meg. A nyugatnémet állam, felkészülve egy esetleges újraegyesítésre, már az 1980-as években megkezdte az összeg törlesztését és az újraegyesült német állam pontosan be is tartotta a kifizetéseket. Németország első világháborús jóvátételének utolsó részletét az újraegyesítés 20. évfordulóján, 91 évvel a versailles-i békeszerződés megkötése után, 2010. október 3-án fizette ki.

 

A német jóvátételek ügye volt a versailles-i békekonferencia egyik legsúlyosabb hozadéka. Németország végül nem fizetett olyan súlyos összeget, mint azt a közvéleménynek beharangozták, de Lloyd George és Clemenceau szűklátókörűsége, Wilson elnök újabb meghunyászkodása oda vezetett, hogy az európai kontinens stabilitása az első világháború után nem állhatott helyre. A „béketeremtőket” hiába figyelmeztette Keynes, az amerikai vagy a francia szakemberek a bizonytalan jóvátételek veszélyeire, a politikusok saját hatalmuk megtartása érdekében ezeket rendre lesöpörték az asztalról.

 

A „béketeremtők” újabb szűklátókörűsége az 1929-es gazdasági világválsághoz vezetett, és Németországban a szélsőséges mozgalmaknak a versailles-i rendszer megdöntésére hivatkozási alapot adott. Az 1923-as sikertelen sörpuccs után, 1929-ben az Adolf Hitler vezette nemzetiszocialisták a „béketeremtőktől” egy második esélyt kaptak, amellyel élve hatalomra jutottak és Európát belevezették a második világháborúba.

 

Nagy Gergely