100 éve kezdte meg a működését a Népszövetség

Száz évvel ezelőtt, 1920. január 16-án ült össze a Népszövetség tanácsa, amelyhez az első világháború után nagy reményeket fűztek.

A Népszövetség ötletét 1915-ben Sir Edward Grey brit külügyminiszter vetette fel Woodrow Wilson amerikai elnöknek. A brit külügyminiszter ezzel az Amerikai Egyesült Államokat kívánta bevonni a háborúba. Edward Grey House ezredesnek, Wilson elnök közeli tanácsadójának, tolmácsolta ötletét, és úgy vélte, hogy az amerikaiak idealista elnöke, nem fog visszautasítani. Grey felhívása a következőképpen hangzott: „Javasolná-e az elnök, hogy létrejöjjön egy Nemzetek Szövetsége, amely kötelezi magát, hogy egyenként fordul bármely hatalom ellen, amely vita esetén nem hajlandó más úton rendezni azt, mint háború segítségével?” Bár Woodrow Wilson elnök már a háború kezdetétől az antant hatalmakkal szimpatizált, az 1916-os választások előtt még nem kívánt az első világháborúban részt venni, de a Népszövetség ötlete az amerikai elnök új világról alkotott képébe szervesen bekerült.

Az új világot meghirdető wilsoni 14 pont egyik sarkalatos része a Nemzetek Szövetségének életre hívása volt, az amerikai elnök pedig minden más ügyet háttérbe szorítva a Népszövetség megalakítását kívánta megvalósítani. Wilson elnök a nemzetek szövetségének megszállottja volt és erről éles vitába keveredett saját szövetségeseivel is. A franciák és a britek támogatták a népszövetség ötletét, de ők az antant katonai szövetséget kívánták kiszélesíteni. A lefegyverzést se Clemenceau se Lloyd George nem támogatta. Ezzel szemben Wilson elnök egy nemzetek „egyetértésén” alapuló szövetséget kívánt megvalósítani. Saját szavaival: „A jogoknak nem erőn, hanem a nemzetek közös erején kell alapulnia”. A katonai erőt is elvetette: „ezt az eszközt (a Nemzetek Szövetségét) alkalmazva mindvégig elsősorban és legnagyobb mértékben a világ közvéleményének erkölcsi erejére támaszkodunk”. Abban az esetben, amikor már a közvélemény ereje nem elég, akkor sem katonai beavatkozással kell megoldani a fennálló problémát, hanem olyan „békés módszerekkel”, mint például különféle gazdasági szankciókkal. „Ami az önfegyelmet illeti, van alternatívája a háborúnak, nevezetesen a bojkott; azt az államot, amely vétkesnek találtatik, teljes kereskedelmi zár alá lehet vonni, beleértve a postai és távírói szolgáltatásokat is”.

A párizsi „békekonferencián” végül Wilson ötlete alapján valósult meg a Népszövetség alapokmánya, amelyet a dél-afrikai tábornok, Jan Christian Smuts, fogalmazott és írt meg. A britek és a franciák nem tudtak elképzelni egy olyan szövetséget, amely fegyveres erő nélkül szavatolni tudná a benne résztvevő nemzetek szuverenitását. Azt pedig, hogy a Nemzetek Szövetségében részt vevő tagállamok a „kollektív biztonság” érdekében fegyverezzék le haderejüket, kimondottan abszurdnak tartották. Winston Churchill, aki a békekonferencia idején brit hadügyminiszter volt, a népszövetségi vita során így fogalmazott: „A Népszövetség nem helyettesíti a brit flottát”. A britek és a franciák ezért a párizsi „békekonferencián” kialakult népszövetségi vitában ezért az időt húzták, hogy a fontosabb és számukra kényesebb ügyek, mint a vesztes államok gyarmatainak felosztása, az amerikai elnök figyelmét elkerüljék. A Nemzetek Szövetsége tehát minden fenntartás ellenére wilsoni alapötletként valósult meg, amiért cserébe az amerikai elnök szövetségeseinek több olyan területen engedett, mint az új határok meghúzása esetében a nemzetiségi érdekek figyelmen kívül hagyása, ami eredetileg merőben eltért az „igazságos” békétől, amit megvalósítani kívánt.

A Népszövetség ilyen körülmények után alakult meg. Fontos még megemlíteni, hogy Woodrow Wilson népszövetségi ötletét az amerikai politika merőben elutasította, de nem azért mert nem akart részt venni egy ilyen szervezetben, hanem azért, mert az elnök alkotmányos kötelességével szembe menve nem volt hajlandó azt az amerikai törvényhozással megvitatni. Wilson makacssága miatt az amerikai ötlet alapján létrehozott Népszövetségből kimaradt az az állam, amely szavatolni tudta volna a szervezet működését. Az Egyesült Államok később is csatlakozhatott volna a Szövetséghez, amelyet bizonyít, hogy a Népszövetség Tanácsában az öt állandó tagállam ötödik helyét, amelyre az Egyesült Államokat szánták, nem töltötték be. Az Egyesült Államok népszövetségi tagságát viszont sem a 20-as évek három republikánus kormányzata, sem az országot a gazdasági világválság után több mint egy évtizedig vezető demokrata, magát Wilson tanítványának tartó, Franklin D. Roosevelt sem látta szükségesnek.

A Nemzetek Szövetségét így 42 állam alapította 1920-ban. A tagok közül 26 Európán kívüli ország volt. A köznyelvben Népszövetségnek hívott szervezet célja az volt, hogy közvetítőként biztosítsa a háború utáni új rendet és lehetőleg megakadályozza a további fegyveres összecsapásokat, valamint felülbírálja a párizsi „békekonferencia” esetlegesen elkövetett igazságtalanságait. A Nemzetek Szövetségének volt közgyűlése, titkársága, végrehajtó tanácsa, de döntéseit egyhangú szavazással kellett meghoznia, miközben nem rendelkezett hadsereggel. A tagországok nyilatkozatban kötelezték magukat arra, hogy tiszteletben tartják egymás függetlenségét és határait.

A valóságban azonban a szervezetet a britek és franciák uralták, amelyet jól bizonyít, hogy a Népszövetség első két vezetőjét egy brit–francia titkos paktum következtében a britek és a franciák adták. A brit Sir Eric Drummond 1920 és 1933 között, a francia Joseph Avenol 1933 és 1940 között „vezette” a szövetséget (a második világháború alatt a már tetszhalott szervezet „vezetésének feladata”, 1940 és 1946 között, az ír Seán Lester-re hárult). A Közgyűlést a tagállamok képviselőinek összessége alkotta. Ez volt a Szövetség fóruma, így közvélemény és a nemzetközi sajtó ennek a szervezetnek a működésére összpontosította figyelmét. A Közgyűlés felett állt a „Tanács”. A Népszövetség „utódjához” az ENSZ-hez hasonlóan ez is állandó és választott tagokból állt. Az állandó tagokat természetesen az első világháborúban győztes négy antant hatalom adta: Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán. A Szövetségről a sajtó képviselői előtt Warren G. Harding amerikai elnök nem véletlen állapította meg a következőt: „A Népszövetség négy nagyhatalom diktatúrája”. A választott tagok száma és „összetétele” a Népszövetség története alatt folyamatosan változott. A Nemzetek Szövetségének harmadik testülete az Állandó Titkárság volt, amely a már említett népszövetségi vezetők és annak kiterjesztett hivatala volt. A Szövetség szervezeteinek „döntéshozási” mechanizmusát jelen cikkben felesleges és hosszú lenne elemeznünk, így a továbbiakban a szervezet működésének hiányosságaira kívánunk rámutatni.

A Népszövetség rövid működése során „sikerei” és „bukásai” a résztvevő tagállamok „jóindulatán” múlott. A Szövetség már megalakulásakor, fennkölt elveivel szemben, az antant hatalmak bevett „győztesek” és „legyőzöttek” szemléletét valósította meg azzal, hogy a szervezetbe automatikusan csak az első világháborút győztes oldalon befejező országok nyertek felvételt. Ezenkívül a világháborúban semleges, esetleg újonnan alakult országok, mint a balti államok, reménykedhettek gyors „felvételben”, minden más országnak, mint a legyőzött és megcsonkított veszteseknek, jelezniük kellett felvételi szándékukat, a tagságot pedig csak akkor kaphatták meg, ha a Népszövetség tagjai az adott államot „viselkedése alapján érdemesnek” ítélték.

A világháború után elszigetelt Magyarország legnagyobb külpolitikai sikere volt, hogy Apponyi Albert, Teleki Pál és Bethlen István vezetésével Magyarország már a népszövetségi tagfelvétel második körében, 1922-ben csatlakozhatott a szervezethez, úgy hogy Magyarország népszövetségi felvételét a Szövetségben már alanyi jogon résztvevő „kisantant” országok folyamatosan bojkottálni próbálták. Összehasonlításképp Németország, amely az első világháború után is az európai kontinens legerősebb gazdasága volt, csak 1926-ban, a Szovjetunió pedig csak 1934-ben „nyerte el” népszövetségi tagságát.

A Nemzetek Szövetsége már megalakulásától egy „kártyavár” hatását keltette. A Szövetség kezdeti sikerei ellenére a szervet több érdekcsoportra oszlott. Az „európai tömbbel” szemben a dél-amerikai „tömb” hasonló számban és „erőben” volt jelen, harmadik erőként pedig a feltörekvő és az új világot képviselő Japán és a Mussolini vezette Olaszország a Tanácsban egyenként is méltó kihívója volt a régi világhoz görcsösen ragaszkodni kívánó brit–francia szövetségnek. Az Egyesült Államok kimaradásával a latin-amerikai országok történetük során először lehetőséget kaptak arra, hogy a közel száz éve „védelmet nyújtó” Monroe-doktrína alól kibújhassanak és az Egyesült Államok mellett az európai kontinens felé nyithassanak. A dél- és közép-amerikai államoknak viszont hamar rá kellett jönniük, hogy a Nemzetek Szövetsége nem más, mint a britek és franciák „felségterülete” ahol az „észak-amerikai” elnyomást egy újabb európai gyarmatosításra cserélhetik. Arthur Balfour hangzatos nyilatkozata, hogy „a Népszövetség hivatása, hogy a kevésbé fejlett országok gyámja legyen”, csak elvben létezett.

Kevésbé ismert tény, hogy a két világháború között Nagy-Britannia, Franciaország és Németország új versengésbe kezdett a „kiaknázatlan” dél-amerikai országok protektorátusa felett. A weimari Németország az első világháborúban elvesztett flottáját dél-amerikai országok segítségével és nyersanyaginak felhasználásával építette újra. A britek és a franciák pedig a dél-amerikai országok ásványkincseire, mindenekelőtt az olajtermelésre, kívánták „rátenni kezüket”, mint ahogy azt korábbi gyarmataik esetében tették. A latin-amerikai országokat a Szövetségben ezzel szemben másodrendűnek tekintették, amelyet jól bizonyít, hogy Brazília azon igényét, hogy a Tanácsban az Egyesült Államok által üresen hagyott ötödik állandó helyre léphessenek, a britek és a franciák folyamatosan megvétózták. A Népszövetség vezetésében, amely hivatott volt az „egész világot” képviselni, a Tanács állandó tagjai között három európai és egy kelet-ázsiai nagyhatalom mellé az amerikai kontinens képviselőit sosem engedték be.

A Népszövetségből így először 1926-ban Brazília lépett ki, majd az Egyesült Államok tanácsára a közép- és dél-amerikai országok folyamatosan hagyták el a szervezetet és tértek vissza a „pánamerikai” együttműködésekbe, amellyel az amerikai kontinens felett az Egyesült Államok végleg bebiztosította vezető szerepét. A folyamatosan felvett országok mellett az évtized végére a részt vevő tagállamok lassan kiábrándultak a Szövetség hangzatos elveiből. Az 1930-as évtizedben a „kis országokat” már nagyhatalmak és a Tanács állandó tagjai is követték. A kisebb válságokat még kezelni tudó szövetség a nagyobb konfliktusokban már erőtlennek bizonyult és a gazdasági világválság után a „népszövetségi kártyavár” összeomlása felgyorsult. Japán a mandzsúriai válság után 1933-ban, Olaszország az etióp válság után 1937-ben hagyta ott a szervezetet, Németország pedig Adolf Hitler hatalomra jutása után azonnal, 1934-ben távozott a szervezetből. A folyamatos távozók hatására a Népszövetség „megtépázott” amúgy sose létezett hírnevét úgy próbálta visszanyerni, hogy kisebb országok kizárásával statuált példát a világ közvéleménye előtt. Az 1939-es csehszlovák válság idején Kárpátalja visszafoglalása miatt Magyarországot kizárták a szervezetből, mivel a náci Németország már rég nem bírt tagsággal.

A magyarok kizárása természetesen nem rettentette el sem a hitleri Németországot, sem a Sztálin vezette Szovjetuniót, hogy pár hónappal később titkos szövetségben osszák fel Közép- és Kelet-Európát és együttesen rohanják le Lengyelországot. A Szovjetunió és Lengyelország is tagja volt a Népszövetségnek, amikor Lengyelország szovjet lerohanására sor került, de a már tetszhalott állapotban lévő Nemzetek Szövetsége a Szovjetuniót csak 1939 december végén zárta ki soraiból, amikor az megtámadta Finnországot.

A Népszövetség hangzatos elvei és kezdeti sikerei ellenére sose váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Wilson „forradalmi” ötletét, amely az ő új világát kívánta képviselni, a valóban új világot képviselő Egyesült Államok elvetette, így a szervezetet a régi világhoz és módszerekhez ragaszkodó Nagy-Britannia és Franciaország vezethette. Az első világháború után a britek és franciák világban betöltött vezető pozíciója látszólag a csúcsra ért és a Nemzetek Szövetségének vezetésével soha nem látott erőt mutatott, valójában azonban az első világháborúval hatalmuk túlhaladt rajtuk. Ahogy Norman Stone angol történész is fogalmazott: „1919-ben az európai birodalmakat nagymértékben kiterjesztették. Tíz éven belül ezek a birodalmak darabjaikra hullottak, és egy generáció alatt eltűntek”. Birodalmaikhoz hasonlóan kártyavárként esett szét az általuk vezetett Népszövetség is.

A Népszövetség halála szimbolikusan is lezárta azt a kort, amelyet még az európai nagyhatalmak látszaturalkodása jellemezett. Az első világháború valódi győztese, az Egyesült Államok, és a kommunisták vezette Szovjetunió útjába immár semmi sem állhatott, hogy saját képükre alakítsák a világot. 1946-ban a Nemzetek Szövetségének feloszlatásakor az 1919-es párizsi „békekonferencia” brit delegáltja és a Nemzetek Szövetségét életre hívó „elmék” kulcsfigurája, Lord Robert Cecil, pedig sokat mondóan így hívta tetemre a régi világot: „meghalt a Népszövetség, éljen az Egyesült Nemzetek Szövetsége!”

Nagy Gergely