A versailles-i béke IV. –a „kollektív biztonság” elve

Cikksorozatom előző részében Németország első világháború utáni területi rendezésének problematikáját szemléltettem, a folytatásban a német lefegyverzés kérdéskörét kívánom körbejárni.

Az első világháborút lezáró „békemű” egyik legproblémásabb része a Német Birodalom leszerelésének kérdése volt. A fiatal német nemzetállam szűk fél évszázad alatt nem először bizonyította be, hogy nemcsak gazdaságilag, hanem katonailag is az „öreg kontinens” legerősebb országa. A német egységért folyó harcokban a Bismarck vezette Poroszország már a 19. század második felében könnyű és gyors győzelmet aratott először Ausztria, majd a III. Napóleon vezette Franciaország felett. Az egységessé váló Német Császárság még „félelmetesebb” katonai erőt képviselt és a régi világ urainak kihívójává vált. A császári Németország pár évtized leforgása alatt birodalommá nőtte ki magát, jelentős gyarmati területekre tett szert és a világ egyik legmodernebb flottájának építésébe kezdett. Szárazföldi és tengeri ereje egyszerre hívta ki az orosz kolosszust, Franciaországot és a Brit Birodalmat. A 19. század végére Németország ereje annyira „határozott” volt, hogy a szintén feltörekvő Egyesült Államok is felismerte, így a világuralomért folyó versenyben az amerikai kontinens ura a németek kihívója lett.

Az első világháború alatt Németország erőfölénye szintén megmutatkozott. Bár a háború elején, Belgiumon keresztül indított, elsöprő erejűnek szánt német offenzívát a francia–brit csapatok sikeresen megállították, de a keleti fronton a Monarchia területére és a Németországba betörő orosz gőzhengert a központi hatalmak seregei tartóztatták fel sikeresen. Az első világháborúban a Német Birodalom ellen az antanthatalmak szinte a teljes világot mozgósították, így seregeik erőfölényben voltak, de a központi hatalmak országai sikeresen „állták a sarat” és a többfrontos háborút. Csapataik 1915 őszére legyőzték és megszállták Szerbiát és Montenegrót, 1916 végére Görögország kivételével ellenőrzésük alá vonták a Balkán-félszigetet, legyőzték és megszállták Romániát, 1917-ben pedig súlyos vereséget mértek Oroszországra és a caporettói áttörés során Olaszországra is. Az 1918. március 3-án megkötött breszt-litovszki és az 1918. május 7-én megkötött bukaresti békével Oroszország és Románia kilépett a háborúból, így a keleti frontról átcsoportosított hadtestek segítségével 1918 tavaszán a nyugati és olasz fronton a központi hatalmak elsöprő erejű támadást indítottak.

Németországot csak a háborúba időközben belépett Egyesült Államok segítségével tudták megállítani. Az USA-ból 1918 tavaszától folyamatosan áramlottak a friss csapatok Európába, a háború végéig két millió amerikai katona került az „öreg kontinensre”. Az amerikai csapatok segítségével az antanthatalmak folyamatos erőfölényhez jutottak és 1918 nyarának végére megállították a központi hatalmak előrenyomulását, majd ellentámadásba átmenve szorították vissza őket.  A központi hatalmak állásai 1918 őszére szétestek és hadseregeik a teljes összeomlás szélére sodródtak, így külön-külön fegyverszünetért folyamodtak, legutoljára Németország 1918. november 11-én.

A párizsi „békekonferencia” egyik fő kérdése Németország gazdasági és katonai erejének visszafogása volt. A régi világ urai pontosan tudták, hogy a németek „legyőzéséért”, mind emberanyagban, mind gazdaságilag hatalmas árat fizettek. A világháború után Franciaország és Nagy-Britannia embervesztesége halottakban, sebesültekben és eltűntekben hatalmas méretűre rúgott, emellett végzetesen eladósodtak az Egyesült Államok felé. Az amerikaiak, akik friss erővel szálltak be a világháborúba, a háború végére kétmilliós hadsereggel rendelkeztek és flottaépítési programba kezdtek. A „győztes” hatalmak abban egyetértettek, hogy Németország erejét, a történelmi tapasztalatokból kiindulva gyengíteni kell, ám a gyengítés mértékében eltértek a vélemények.

Az antanthatalmak dilemmája az volt, hogy Németországot katonailag meg kell gyengíteni, de nem annyira, hogy ne tudja magát megvédeni. 1918–1919-ben a Párizsban összegyűlt „szövetségesek” tartottak a bolsevik veszélytől és attól, hogy a „vörös vész” a német területekre is átterjed, esetleg a Lenin vezette bolsevik Oroszországot a lengyelek nem fogják tudni feltartóztatni. Ebben az esetben szükségesnek ítéltek egy katonailag is erős Németországot, de ez magában hordta annak kockázatát, hogy a bolsevikok legyőzése után, illetve békeidőben egy katonailag erős egységes német állam kihívója lehet az ő kárára életre hívott új „nemzetközi rendnek”.

Természetesen a franciák követelték a német haderő számának lehető legkisebb mértékűre történő redukálását. Foch marsall 100 ezer főt javasolt a britek 200 ezres javaslatával szemben. A „béketeremtők” a német hadsereg létszámának kérdésében gyorsan egyességre jutottak és a Foch marsall által előirányzott 100 ezer főben állapodtak meg, annyi kitétellel, hogy ebből 15 ezer fős haditengerészetet tarthat, de nem rendelkezhet légierővel, tankkal, harckocsival, nehézfegyverzettel, léghajóval és tengeralattjáróval. Németországot olyan helyzetbe akarták hozni, hogy ne vívhasson támadó háborút. Mindemellett fegyverkészletének nagy részét, a Rajnától nyugatra fekvő összes erődítményét el kellett pusztítania, és csak néhány gyárban engedélyezték a hadianyagok gyártását. A „kollektív biztonság” jegyében életre hívott rendelkezések valójában nem Németország támadó potenciálját számolták fel, de az önvédelemre is képtelenné tették.

A hadsereg létszáma mellett volt egy másik sokkal fontosabb kérdés, amely a győztes nagyhatalmak között éles vitát generált. A Kaiserliche Marine a kor legmodernebb flottája volt, amire a háborúban kimerült britek rá kívánták tenni a kezüket. A könnyűszerrel zsákmányolt hadihajók tehermentesítették volna a brit gazdaságot a hadianyagokban keletkezett súlyos károk pótlása alól. Az első világháború végére ugyanis az Egyesült Államok a világtengerek urává vált. A Brit Birodalom évszázadokon keresztül uralta a világtengereket, amely biztosította világhatalmi státuszát, az USA előretörésével azonban ez a pozíciójuk megkérdőjeleződni látszott.

A Brit Birodalom vezetői viszont továbbra is ragaszkodni kívántak világuralmukhoz, így a brit Admiralitás először korábbi tengeri kihívójuk, Németország tengeri erejét kívánta eltörölni. A britek terve szerint a Balti- és Északi-tengert összekötő Kieli-csatornát el kellett pusztítani, hogy Németország ne tudja megkerülni a Koppenhága előtti tengerszorosokat, így azt az első világháborúhoz hasonlatosan bármikor blokád alá lehessen vonni. Az amerikaiak ezt természetesen ellenezték, ugyanis nem akartak precedenst teremteni a vízi utak nemzetközi ellenőrzésére, úgy hogy a stratégiailag sokkal fontosabb Panama-csatorna az irányításuk alatt állt. Az amerikaiaknak hasonló fenntartásaik voltak azokkal a brit javaslatokkal szemben, amelyek a puszta földdel kívánták egyenlővé tenni a német partvidéken álló erődítményeket. Ahogy a békekonferencián az amerikai külügyminiszter Lansing fogalmazott a brit képviselőknek: „Miért ne engedhetnénk meg Németországnak, hogy megvédje saját partjait?”

Az amerikai delegáció, ahogy a Rajna-vidék esetében felismerte Franciaország bújtatott egyeduralmi törekvéseit. Továbbá a német flotta, a „leszerelése” és a „kollektív biztonság” ügye alatt ráeszmélt a britek bujtatott világhatalmi törekvéseire. Az Egyesült Államok, amely eddigre elhatározta, hogy a régi világ uraitól átveszi a vezető szerepet, nem fogadhatta el a brit haditengerészet további növekedését. A békekonferencián a német flotta felosztása ellen nemcsak az „anglofób” amerikai haditengerészet tiltakozott, hanem a franciák és az olaszok is. Lloyd George érvein, miszerint nem szabad elpusztítani a jó állapotban lévő német hajókat, hanem azt a győztes hatalmak között fel kell osztani, mindenki átlátott és tudták, hogy a Brit Birodalom eltökélt szándéka: dominanciára szert tenni a világtengereken és a világkereskedelemben.

Miután tervét leszavazták, Lloyd George újabb bűvészmutatvánnyal próbálta törekvéseit elfedni. Felajánlotta, hogy a hajókat osszák el, de mindkét fél semmisítse meg azokat, amelyeket megkapott. Az elsüllyesztéseket pedig attól tette függővé, hogy „mindkét fél vállalja, hogy a jövőben nem indít fegyverkezési versenyt a másik ellen”. Másképpen a brit haditengerészet fogná magát, és megtartaná az ő részét a német hajókból. A brit miniszterelnök javaslata mögött az a brit aggodalom húzódott meg, hogy az amerikai haditengerészet tovább nőhet, és véget vethet a Brit Birodalom világhatalmi dominanciájának. Lloyd George pontosan tudta, hogy Josephus Daniels haditengerészeti miniszter 1918 végén terjesztett egy második komoly hajóépítési programot a kongresszus elé. Amennyiben ezt az amerikai törvényhozás elfogadja, úgy Lloyd George-nak az előbb vázolt gondolatmenet szerint volt hivatkozási alapja a német hajók megtartására. Az amerikai flottaépítési program nyilvános indoklása ezért az lett, hogy az mindössze csak az 1916-os program folytatása és csupán a Nemzetek Szövetségének támogatására fog szolgálni.

Párizsban azonban William S. Benson admirális határozottan amellett állt ki, hogy az Egyesült Államoknak egészen addig nem kellene megállnia, amíg akkora nem lesz a haditengerészetük, mint Nagy-Britanniáé. Az viszont alapvető brit politikai elv volt, hogy haditengerészetének minden más országét felül kell múlnia, sőt, ideális esetben nagyobbnak kell lennie, mint az őt követő két másik nagyhatalomé együttvéve. Másrészről a britek tudták, hogy a világháború hatására a katasztrófa szélére sodródott országuk nem tudna finanszírozni egy haditengerészeti versenyt, ezért égető szükségük volt a már meglévő és jó állapotú német hajókra.

Daniels haditengerészeti miniszter az ügy megoldása érdekében Párizsba utazott, ahol viszont továbbra is akadályokba ütközött. Walter Long, a brit Admiralitás első lordja Daniels és Benson előtt kategorikusan kijelentette, hogy a „brit haditengerészet elsőségére abszolút mértékben szükség van, nemcsak magának a birodalomnak a létezésére, hanem a világ békéjére nézve is”. A britek kijelentése az amerikai delegációból hatalmas felháborodást váltott ki, Daniels tengernagy attól tartott, hogy verekedés tör ki a vitatkozó felek között. Saját szavaival így írta le az eszkalálódó brit–amerikai konfliktust: „A brit tengernagy úgy vélte, országának meg kellene adni azt a jogot, hogy a világ legnagyobb haditengerészetét építse, és nekünk ebbe bele kellene egyeznünk. Benson számára ez egyenlő lett volna saját országa elárulásával”.

A britekkel szemben az amerikaiak sem voltak hajlandóak engedni abból, amit Woodrow Wilson elnök már a békekonferencia nyitányán megfogalmazott: „Ha Anglia ragaszkodik ahhoz, hogy fenntartsa haditengerészeti dominanciáját a háború után, az Egyesült Államok meg fogja mutatni neki, hogyan kell flottát építeni”. A britek ezután azzal fenyegetőztek, hogy ellenezni fogják a Monroe-doktrínát érintő módosítást a Népszövetség alkotmányában. A békekonferencia végül, mivel egyik oldal sem volt hajlandó engedni álláspontjából, a német hajók ügyében nem hozott megegyezést, amelyek így a német kikötőkben maradtak.

A kialakult patthelyzetet az amerikaiak javára nem sokkal később maga a „sors” oldotta meg. 1919. június 21-én, egy héttel a versailles-i békeszerződés aláírása előtt, délben a brit tengerészek arra lettek figyelmesek, hogy az összes német hajó egyszerre felvonja a német felségjeleket. Ahogy a csatahajók és a rombolók egymás után megdőltek, nyilvánvaló volt mi folyik. A britek elkéstek, és csak néhány hajót tudtak megmenteni; délután öt órára 400.000 tonnányi német hadihajó ment veszendőbe. A németek boldogok voltak, az amerikaiak szintén; ahogy Wilson közeli tanácsadója House ezredes írta naplójában: „Mindenki a brit Admiralitáson röhög”. A történelem fintora, hogy a világtengerekért folyó harc mérlegét az amerikaiak javára a német matrózok billentették el. Az első világháború lezárása után a brit haditengerészet nem tudta tartani a tempót a gazdaságilag sokkal erősebb Egyesült Államoknál és az 1922-es washingtoni konferencián a brit tengeri fölénnyel együtt szűnt meg a britek világhatalmi státusza is.

A „békekonferencia” egyik hangzatos elve volt a „leszerelés” és a „kollektív biztonság elve”, amellyel a győztes hatalmak azt próbálták sugallni, hogy a világot egy fegyverek nélküli, békés és biztonságos hellyé kívánják formálni. A hangzatos jelszavak mögött nagyhatalmi érdekek húzódtak meg. A régi világ urai, Franciaország és a Brit Birodalom, évszázados gyarmati gyakorlatuk szerint a legyőzött hatalmak „romjain” kívánták fenntartani világhatalmi státuszukat, míg az új világ ura, az Egyesült Államok, a világhatalmi szerep átvételét készítette elő. A „kollektív biztonság” elvére hivatkozva a „világ békéjének” érdekében a vesztes országok szárazföldi erőit jelentéktelen mértékűre csökkentették, de az antanttal szövetséges kis „nemzetállamok”, mint Csehszlovákia, Lengyelország, Románia, a későbbi Jugoszlávia, vagy Görögország fegyveres erőinek növelését támogatták.

A béketeremtők zsákmányszerző és mohó politikájukkal azt érték el, hogy az Egyesült Államok az új nemzetközi rendből kimaradt, hogy saját elképzelése szerint építsen fel egy új világot. Németország a versailles-i békeszerződést megkerülve, a határán fekvő és az antanttal szövetséges államok ellen újra felfegyverezte hadseregét és kiegyezett régi nagy ellenségével, a bolsevik Oroszországgal. Történelmi mítosz csupán, hogy a versailles-i békét az Adolf Hitler vezette nemzetiszocialista Németország számolta fel. A weimari Németország Latin-Amerika országainak segítségével az első világháború után szinte azonnal újraépítette flottáját. A németek 1922-ben gazdasági és politikai együttműködést kötöttek a bolsevik Oroszországgal, amely előrevetítette Közép- és Kelet-Európa későbbi sorsát, a háború utáni évtizedben a hivatalosan visszahúzódó Egyesült Államok pedig gazdaságilag befolyása alá vonta Nyugat-Európát. Ismert tény, hogy a második világháború fő okai a Párizs környéki békék voltak, de az már kevésbé, hogy az 1945 után kezdődő hidegháború feltételeit is a versailles-i békeszerződés teremtette meg.

Nagy Gergely