Cikksorozatom első részében a német kérdés problémáját jártam körbe, a folytatásban arra keresem a választ: hogy maradhatott Németország egy vesztes háború után egységes állam?
1918. november 11-én, amikor a compiègne-i erdőben az antant és szövetséges hatalmak képviselői előtt a Német Császárság delegáltjai megkötötték az első világháborút lezáró fegyverszünetet, az egységes német állam számított Európa egyik legfiatalabb országának. A vesztes birodalmak közül csak Németország tudott egységes maradni, míg az Osztrák–Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom megszűnt létezni, az Orosz Birodalom felett pedig a bolsevikok vették át a hatalmat.
Az egységes német állam a fegyverszünet pillanatában még 50 éve sem létezett, mégis gyarmataik elvesztése mellett, sokkal kisebb területi veszteséget szenvedett, mint más vesztes hatalmak, miközben az antant „béketeremtők” Németországot tartották a háború fő felelősének. A versailles-i békeszerződés „végeredményét szemlélve” ma már furcsának tűnhet, de a béke elkészítői körében egyáltalán nem volt egyhangú elképzelés azzal kapcsolatban, hogy fenntartsanak-e egy egységes Németországot, vagy feldarabolják azt. A német fegyverszünet cikkelyei, (amit a franciák kötöttek a németekkel november 11-én) és Woodrow Wilson elnök 14 pontja, (ami alapján a németek a fegyverszünetet kérték a Szövetséges hatalmaktól) közti éles ellentmondások már előrevetítették, hogy a békekonferencián a német kérdéssel lesz a legnehezebb megbirkózni.
1919 januárjában, amikor a győztesek Párizsban tárgyalni kezdtek a békefeltételekről, a nemzetközi helyzet korántsem volt felhőtlen. A széteső birodalmak helyén polgárháborúk, forradalmak és fegyveres konfliktusok zajlottak. Európa keleti felében a Lenin vezette bolsevik Oroszország nyílt offenzívába kezdett a Baltikumban, a Kaukázusban, lengyel és fehérorosz területeken, a közép-európai térségben pedig bolsevik forradalmak és hatalomátvételek zajlottak. 1919 tavaszán a „győztes” szövetségesek joggal aggódtak egy Európa nagy részét elborító bolsevik uralomtól. A vesztes birodalmak mellett ugyanis a győztes Olaszországban is forradalmi hangulat uralkodott, így Franciaország határáig megdőlni látszott a régi rend. Németország, amely ekkoriban ugyancsak zűrzavaros időket élt meg, a fegyverletétel pillanatában nem omlott teljesen össze, mint az Osztrák–Magyar Monarchia, vagy az Oszmán Birodalom. Igaz a háború utolsó periódusában a német hadsereg vereséget halmozott vereségre, de Franciaországot és Belgiumot még utoljára feldúlva, egészen a német határig rendezetten vonult vissza és a fegyverszünet pillanatában 8-9 millió katonát tudott fegyverben.
A párizsi békekonferencián Nagy-Britannia és az Egyesült Államok képviselői Németországban a bolsevikokkal szembeni potenciális erőt látták. Erről Maurice Hankey, Lloyd George személyi titkára így elmélkedett a békekonferencián: „A bolsevikok legrosszabb tulajdonságai jönnek felszínre. A németek minden hibájuk ellenére, legalább egységes, hazafias, megbízható és magas fokon szervezett nép”. A britek és az amerikaiak számára a bolsevikok szintén ellenségnek számítottak, akik velük szemben egy új világrendet hirdettek meg. A britek és az amerikaiak is a háború utáni világ vezető szerepét szánták maguknak, amelynek legnagyobb kihívói a bolsevikok voltak. A franciák álláspontja viszont az volt, hogy országukra nézve az egységes Németország léte mindig is veszélyt fog jelenteni. Különösen Ferdinand Foch marsall érvelt amellett, hogy a szövetségeseknek meg kell semmisíteniük a német hadipotenciált, Franciaországnak pedig annektálnia kell a Rajna-vidéket, és fel kell számolni a német–francia határon húzódó német erődrendszert.
Az amerikaiak, John Pershing tábornok és Wilson elnök vezetésével, viszont nem támogatták Foch „megsemmisítő” terveit, amelyben a franciáknak a németek iránti bosszúvágyát és az európai kontinens feletti történelmi uralmi vágyukat vélték felfedezni. A német kérdés megosztotta a szövetséges nagyhatalmakat és a franciák, a britek és az amerikaiak is más és más elképzelések alapján képzelték el Németország helyzetének rendezését. A szövetségesek közti vita három fő eleme a német fegyveres erők-, a németekkel fizettetni kívánt háborús jóvátételek- és a Németországtól elcsatolni kívánt területek méretének nagysága volt. A továbbiakban a Németország felosztására vonatkozó francia terveket kívánom körbe járni.
Németország feldarabolásának kérdésében természetesen a franciák képviselték a „legradikálisabb” vonalat. A párizsi békekonferencián a francia hadsereg főparancsnoka, Foch marsall és Franciaország köztársasági elnöke, Raymond Poincaré képviselte azt a nézetet, amely szerint az egységes német államot meg kell szüntetni és a német területeket újra fel kell darabolni. A francia delegáció és közvélemény megosztott volt, hogy Franciaország érdekeit egy kisebb, de egységes Németország, vagy a feldarabolt független német államok szolgálják-e jobban. Poincaré elnök ötletei között felmerült egy nyugaton független, de francia protektorátus alá tartozó Rajna menti német állam, keleten pedig egy Német-Ausztria, Bajorország valamint Magyarország alkotta katolikus monarchia és egy megcsonkított Poroszország. Ezzel szemben Foch marsall Németország feldarabolását javasolta és egységes, de sokkal kisebb Németországot tartott előnyösnek. A francia tervek mellett Németország keleti határain újonnan alakuló nemzetállamok is területeket követeltek maguknak. Az újraalakuló Lengyelország a szénlelőhelyekben gazdag Felső-Sziléziát, és Danzig kikötőjét akarta. Litvánia a balti-tengeri Memel kikötőjét és a szárazföld belseje felé nyúló területet szerette volna, a semleges Dánia pedig igényt támasztott az 1864-es porosz–osztrák–dán háborúban elvesztett Schleswig–Holstein tartományra.
A francia képviselők az önrendelkezési elvvel szemben saját biztonságukra hivatkozva, ahogy arra történelmük során többször is kísérletet tettek, a Rajna-vidék annektálását kívánták elérni. „A Rajna-vidéket – érvelt Clemenceau – Franciaország biztonsága érdekében ki kell venni a németek irányítása alól. A Rajna Gallia és Németország természetes határa”. A Rajna-vidék Franciaországhoz csatolásáról a békekonferenciát a Clemenceau vezette francia delegáció hamis történelmi érvekkel próbálta meggyőzni. A francia bizottságok Párizsban a béketeremtők előtt olyanokkal érveltek, hogy ez a folyó mindig is a nyugati civilizáció és valami titokzatosabb, primitívebb vidék között húzódó határ volt. Franciaország tette civilizálttá a Rajna-vidékét; ott volt Nagy Károly fővárosa; XIV. Lajos meghódította; a francia forradalmi seregek újra meghódították. Azokat a jóval hosszabb időszakokat, amikor német hercegek uralkodtak a Rajna-vidék felett, természetesen kihagyták a felsorolásból, s amikor erre az amerikaiak felhívták a figyelmüket, további átlátszó érvekkel fokozták felvetéseiket, miszerint a rajnai emberek génjeikben és szívükben valójában franciák, ezt bizonyítja a jó bor iránti szeretetük, a rájuk jellemző életörömük és a katolicizmusuk. Ha megszabadulnak a németektől a Rajna-vidék visszatérhet valódi, francia jellegéhez. A Clemenceau vezette francia küldöttség képtelein érvei Foch marsall katonai szempontjainak álcázására szolgált. A marsall szerint „Franciaországnak szüksége van arra, hogy folyó válassza el a németektől; szüksége van időre, amelyet az irányítása alatt álló Rajna-vidék elfoglalása jelenthetett a keletről érkező támadó számára; és szüksége van lakosságának növelésére”.
Az amerikaiak nem hatódtak meg és átláttak a francia terveken. A Rajna-vidék annektálását egy új Elzász-Lotaringiának tartották, amely jogalapot adhat a németeknek egy esetleges visszavágásra. A Rajna vidék francia kézre kerülése a brit érdekek számára elfogadhatatlan volt, azzal ugyanis Franciaország túlzott kontinentális erőhöz jutott volna. A Brit Birodalom régi politikája alapján szállt hadba az egységes Német Birodalommal szemben, hogy megakadályozza annak kontinentális túlsúlyát. A német túlsúly helyére lépő francia túlsúly viszont a britek számára ugyanolyan veszélyesnek számított. Az amerikai delegáció Wilson vezetésével hasonló véleményen volt, mint a britek. Az amerikaiak és a britek köztes megoldásnak egy független Rajna-vidéket ajánlottak fel a franciáknak, amely Belgiummal, Franciaországgal és Luxemburggal együtt németellenes védelmi konföderációt alkothatna. A franciák azon tervét viszont, hogy az említett államok polgárait a francia hadseregbe sorozzák be, csípőből elvetették.
Az amerikai–brit ellenállást tapasztalva a Foch marsall egy semleges és demilitarizált Rajna menti állam létrehozását ajánlotta fel, amely tervei szerint a nyugati franciák nem pedig a keleti németek szövetségese lesz majd. A britekkel és az amerikaiakkal szemben a francia képviselők újabb és újabb ötletekkel álltak elő: állandó szövetséges megszállás; vámunió Franciaországgal; technikailag és jogilag maradjon Németország fennhatósága alatt, de katonailag Franciaország alá tartozzon. Más delegáltak ennél tovább is merészkedtek: „Annak érdekében, hogy Európában tartós békét biztosítsunk, el kell pusztítani Bismarck munkáját. A francia rémálmoknak az vethetne véget, ha ismét Bajorországot, Szászországot, és egy megcsonkított Poroszországot látna”.
1919-ben néhány hónapig úgy tűnt, hogy a Rajna-vidék katolikus államainak lehetősége lesz elszakadni a protestáns poroszok vezette egységes Németországtól. Az ott élő németek viszont hamar ráébredtek arra, hogy függetlenségük előbb vagy utóbb, de egyet jelentene Franciaországba olvadásukkal. Így vélekedett erről a vidék egyik legjelentősebb városa, Köln polgármestere, a későbbi kancellár Konrad Adenauer is. Adenauer a Rajna-vidék függetlenségének támogatója volt, de felismerte a franciák tervét, így 1919 tavaszára veszett ügynek minősítette és letett róla.
A francia tervek a Rajna menti terület annektálásáról és Németország megcsonkításáról végül a brit–amerikai ellenálláson buktak meg, amelyet cikksorozatom következő részében fogok bemutatni.
Nagy Gergely
Folytatása következik