A GYŐZTESEK ÉS LEGYŐZÖTTEK

A nagy háború száz év távlatából is érezteti hatását, győztesekre és legyőzöttekre osztja a világot.

„Egy nap Európa Nagy Háborúja valami ostoba dolog miatt fog kitörni a Balkánon”. – Otto von Bismarck, a német egyesítést tető alá hozó kancellár már jóval az első világháború előtt megjósolta annak fő gyújtózsinórját, de a nagy háború okai mind a mai napig vita tárgyát képzik. Az első világégés napjainkig nagy hatással van társadalmunkra, vezető politikusok hivatkoznak rá. Sokáig úgy tűnt, hogy a legelfogadottabb nézet megkérdőjelezhetetlen, miszerint a világháború fő oka a központi hatalmak militarizmusa és nacionalizmusa volt.

Az első világháború centenáriumához közeledve úgy tűnt, a sarkító „bűnösök narratívája” eltűnhet a szakmából, valamint a közéletből és egy közös európai katasztrófaként kezdtek tekinteni az eseményekre. David Cameron brit miniszterelnök 2012-ben közös európai tragédiára hivatkozva hívta életre az Egyesült Királyságban az ottani centenáriumi megemlékezés sorozatot. Ehhez képest 2018. november 11-én Emannuel Macron francia elnök a párizsi Diadalívnél, a német fegyverszünet centenáriuma alkalmából tartott hivatalos megemlékezésen, 72 állam képviselete előtt megtartott beszédében újra elővette a „bűnösök narratíváját”. A francia elnök minden tudományos alapot nélkülöző felszólalásában a világháborút a liberális és nacionalista világ élet-halál harcának állította be, amelyből végül „szerencsére” a jó oldal került ki győztesen. Macron a sci-fi filmeket meghazudtoló elméletét még azzal is megfűszerezte, hogy a francia katonák univerzális értékekért harcoltak szemben a központi hatalmak katonáival, akik önzésből és saját nacionalista érdekeikből vonultak a lövészárkok poklába. Az elnök saját szavaival: „Az első világháborúban elesett milliók ugyanazokat az univerzális értékeket védve haltak meg, amikért Franciaország ma is kiáll, visszautasítva azoknak a nemzeteknek az önzését, akik csak a saját érdekeikkel törődnek”.

Macron elnök kijelentése nemcsak szakmaiatlan volt, hanem a központi hatalmak oldalán hősiesen harcoló és elesett több millió katona, így több mint 600 ezer magyar hősi halott emlékét sértette mg. A kulturális emlékezet nem a szakterületem, így írásomban a Macron elnök állításán alapuló történelmi tévhiteket elemzem.

Macron kijelentése egymagában furcsának tűnhet, Franciaország az 1789-es forradalom óta az „univerzalitás zászlaja” alatt hivatkozik egyeduralmi törekvéseire. Az európai kontinens országai a 16. századtól véres háborúk és polgárháborúk sorozatát vívták meg, amelynek hátterében legtöbbször Franciaország nagyhatalmi törekvései álltak. A 16–17. század folyamán szövetségre léptek a keresztény Európára törő Oszmán Birodalommal, majd a vallásháborúként induló harmincéves háború (1618–1648) utolsó szakaszában a Richelieu bíboros vezette Franciaország megtámadta a katolikus szövetség országait, hogy aztán a vesztfáliai békében a német fejedelemségeket felaprózza, és Elzász-Lotaringiát magához csatolhassa. A 18. század végén a forradalmi Franciaország, majd a Bonaparte Napóleon vezette Francia Császárság rohanta le az európai kontinenst annak uralása érdekében. Napóleon császár sorra hódította meg és csatolta birodalmához Európa nemzeteit, vagy tette azokat bábállamává. 1806-ban megszüntette a Német-Római Császárságot, így a német területek vesztfáliai egyensúlya megbomlott, ami Poroszország megerősödéséhez vezetett.

Napóleon és a francia forradalom univerzális törekvéseit végül a klasszikus konzervatív európai nagyhatalmak közös fellépése állította meg. A közhiedelemmel ellentétben Napóleont nem alacsony származása miatt nem ismerte el a konzervatív Európa, hanem annak a békés világrendre való erőszakos felforgatási szándéka miatt. Ettől függetlenül a bécsi kongresszus után a konzervatív és klasszikus európai értékeket valló politikusok nem alázták meg Franciaországot, területi integritásához sem nyúltak. A bécsi kongresszuson létrehozott kongresszusi Európa pedig közel egy évszázadig biztosította, hogy a kisebb fegyveres konfliktusok ne szélesedhessenek kontinens méretű hadakozássá.

A kongresszusi Európa békéje ellen is Franciaország indított célzott támadást. III. Napóleon császár támogatásával jöhetett létre nemzetállamként Olaszország, amely precedenst teremtett a poroszok számára, akik egy évtizeddel később, Bismarck vezetésével, sikeresen valósították meg a német államok egységét. III. Napóleon nem a német nemzetállam megvalósulásának kísérlete miatt üzent hadat Poroszországnak 1870-ben, hanem azért, mert Bismarck szavatolta Luxemburg függetlenségét, amelyet Franciaország meg kívánt hódítani. A luxemburgi területért kirobbant konfliktusban viszont Franciaország súlyos vereséget szenvedett a gazdaságilag és katonailag is erősebb poroszoktól, az 1871-ben megkötött békében pedig hadisarcra és Elzász-Lotaringia visszaadására kényszerítették.

A francia „hírnéven” esett csorbát, az időközben megbukott császárság helyére lépő III. Köztársaság úgy próbálta kiküszöbölni, hogy a 19. század második felében az Európán kívül világ gyarmatosításában, azaz meghódításában, vezető szerepet játszott. Franciaország ellenőrzése alá vonta Tunéziát, Algériát, Marokkót és az észak-afrikai kontinens nagy részét, valamint Indokínát (a mai Vietnám, Laosz és Kambodzsa területét). A gyarmatosítás mellett az európai nagyhatalmak közül Franciaországban volt az egyik legerősebb a nacionalista mozgalom. Franciaország 1871-től készült a németek elleni revánsra, hogy „a hírnevén” ejtett csorbát kiköszörülje. Ehhez, a magát „fejlett” demokráciának beállító, Franciaország szövetségre lépett Európa legelnyomóbb országával, Oroszországgal, hogy Németországot és későbbi szövetségeseit körülzárhassa, tudva, hogy egy körülzárt nagyhatalom, akár háború árán is, egy idő után megpróbál kitörni az elzártságából.

Persze a világháború kitörésének nem egyedüli felelőse a francia politika, de ugyanúgy egyik fő okozója volt, mint a többi nagyhatalom politikája. Amíg a Német Császárság célja a világ vezető hatalmi szerepének átvétele, a Brit Birodalomé a vezető szerep megőrzése, Oroszországé a Balkán-félsziget és a török szorosok ellenőrzése volt, Franciaország „univerzális” céljai olyan tartományok visszaszerzése volt, amelyeket annak idején ők maguk is háborús módszerrel szereztek meg.

Az Osztrák–Magyar Monarchia trónörököse ellen elkövetett merénylet az akkori világ bármely nemzetének háborús ok lehetett volna. A Monarchia hibája az ultimátum és szövegének megfogalmazása volt. Ez jogalapot adhatott az antanthatalmak propagandájának, amely már a világháborút megelőzően is tevékenyen részt vett a központi hatalmak lejáratásában. Az akkori „fake news”-ok a mai napig áthatják a köztudatot. A központi hatalmak országai autokratikusnak és elnyomónak tekintése történelmietlen. Az Osztrák–Magyar Monarchiában az osztrák törvényhozásban és a parlamentáris képviseletben tevékenyen részt vehettek cseh politikusok, Magyarországon pedig a nemzetiségek több joggal rendelkezhettek, mint az antant hatalmak országaiban élő írek, lengyelek, vagy balti népek.

A másik sokat hangoztatott állítás, a területszerzés érve sem helytálló. A Monarchia Szerbia ellen indított büntetőhadjárata, Tisza István magyar miniszterelnök javaslatára, a balkáni állam rovására történő területszerzés igénye nélkül indult meg. Az 1918 márciusában megkötött breszt-litovszki béke során Németország szintén nem csatolt területeket magához Oroszországtól, hanem az Európa keleti határán élő nemzetiségek (finnek, lengyelek, balti népek, ukránok, fehéroroszok stb.) függetlenségét támogatva szuverén államokat hozott létre. A Romániával 1918 májusában megkötött bukaresti békében pedig csak határkiigazításokat alkalmaztak az amúgy szövetségi kötelességüket megszegő románokkal szemben. Ezzel szemben az antanthatalmak titkos szerződések sorában felelőtlenül ígértek zsákmányt egymásnak és a hozzájuk csatlakozni hajlandó nemezeteknek, amivel megteremtették az európai kontinens és a közel-kelet instabilitásának 20. századi alapjait.

A francia nacionalizmus a világháború elhúzódásában is szerepet játszott. A világháború befejezésére már 1915-től folyamatosan készültek a béketervek a központi hatalmak országai által, de a semleges államok valamint XV. Benedek pápa is közvetíteni próbált a harcoló felek között. A béketervek felé nyitott központi hatalmakkal szemben az antant hatalmak Franciaország Elzász-Lotaringiára tartott igénye miatt azokat csípőből elutasították. Az Egyesült Államok 1917-es csatlakozásáig az antant oldalán komolyan vehető próbálkozás nem született egy esetleges béketervre a háború befejezését illetően.

Furcsa jelenség, hogy amikor 1916 végén a dinasztikus berendezkedésű a Monarchiában I. Ferenc Józsefet a békepárti I. Károly császár (magyar királyként IV. Károly) követte a trónon, addig egy évvel később, 1917 novemberében, a demokratikus népképviseletre épülő Franciaországban az a George Clemenceau kapott szinte teljhatalmat, akinek hitvallása a németek elleni gyűlölet kiélése volt. Saját szavaival: „Életem minden gyűlölete Németország ellen irányul”. A kor jelentős magyar politikusa Vázsonyi Vilmos is így jellemezte a francia miniszterelnököt és annak háborús politikáját: „Clemenceau érdeke az volt, hogy Közép-Európa államaiban legyenek pacifisták, míg ő a maga pacifistáit odahaza összetörte”. Amíg az 1916-os év végére a Habsburg-dinasztia felismerte a háború pusztításának borzalmait és Európa végzetét, addig Európa nyugati felében teljes erővel tombolt a nacionalista propaganda és hangulat. Már Ferenc József császár is így értekezett nem sokkal halála előtt, 1916 őszén: „Rossz a helyzetünk, lehet, hogy rosszabb, mint gondolnánk. A hátország éhező népe sem bírja már tovább. Tavasszal mindenképp véget vetek a háborúnak. Nem akarom, hogy menthetetlenül elpusztuljunk”.

A Clemenceau vezette Franciaország végül amerikai segítséggel, de hatalmas vérveszteségek és országuk jelentős részének lepusztulásának árán megnyerte a háborút. A békeszerződések megkötése idején sem voltak mértéktartóbbak, mint történelmük során korábban. Elzász-Lotaringia visszaszerzése mellett feldarabolták Közép-Kelet-Európát, felosztották a Közel-Keletet és a megfizethetetlen jóvátétel mellett a háború teljes felelősségét a vesztes országokra, vagy azok utódállamaira hárították. A békediktátumot átvevő von Brockdorff-Rantzau gróf sem kívánta tagadni Németország felelősségét a háborúban, de abszurdnak tartotta, hogy a központi hatalmak lettek volna a háború főbűnösei.

Az hogy a Párizs környéki békék során Németországot nem darabolták fel úgy, mint Közép-Európát vagy a Közel-Keletet, az amerikai–brit fellépésnek volt köszönhető. Ferdinand Foch marsall sokat idézett klasszikusa miszerint a békeszerződés „nem béke, hanem fegyverszünet húsz évre” nem a versailles-i szerződés keménységére hívta fel a figyelmet, hanem annak „puhaságára”. A francia nacionalizmus számára ugyanis a Párizs környéki békék túl megengedőek voltak a legyőzött országokkal szemben. Érdemes párba állítani Foch marsall másik kevésbé ismert mondataival: „II. Vilmos elvesztette a háborút, Clemenceau elvesztette a békét”. Ha a békefeltételek kizárólag a francia érdekeken múltak volna, azok következményei sokkal súlyosabbak a vesztes államokra nézve.

Macron elnök első világháborúra tett megállapításai, az „univerzális értékekről” és a nemzetek önzéséről, történelmietlen, pusztán saját politikai nézeteinek erőltetése. A liberális demokráciák atyja Woodrow Wilson maga több háborút vívott, mint előtte bármely más elnök, de az őt követő amerikai elnökök is több fegyveres konfliktust indítottak az ő hangzatos elveire hivatkozva. A demokráciák pacifizmusa és nacionalizmus ellenessége csak politikai mítosz, ahogy ezt már Alexander Hamilton, az amerikai alapító atyák egyike, is megfogalmazta: „Spárta, Athén, és Karthágó egyaránt köztársaság volt; köztük kettő kereskedelmi jellegű. Mégis gyakran álltak hódító vagy honvédő háborúban, mint a kor más, szomszédos monarchiája. Britannia kormányában a nép képviselői részt vesznek a nemzeti törvényhozásban. Régóta a kereskedelem jelenti az ország fő tevékenységét. Mégis kevés nemzet viselt annyi háborút, mint ők”.

Macron „univerzális” utópiája pedig szembe megy a klasszikus európai értékekkel és Konrad Adenauer, valamint Charles de Gaulle azon törekvéseivel, amelyek a konzervatív és keresztény európai gyökerekhez visszanyúlva a kongresszusi Európa óta először emelkedtek felül a nemzetek sértettségén és az „univerzalitáson” alapuló hatalmi törekvéseken.

Nagy Gergely