VILÁGKRÍZIS

A négy évig tartó világháborúnál is tovább tartott az a válságkorszak, amely rákövetkezett. 1918-ban nem a béke kora köszöntött be, hanem az öt évig elhúzódó, más formában vívott háborúé.

Míg a napóleoni háborúkat lezáró 1815-ös bécsi kongresszuson békemű született, amely száz évre hosszútávú nyugalmat teremtett a kontinensen, addig a Párizs környéki békediktátum-sorozat még egy tartós tűzszünetet sem volt képes biztosítani, és az előbbi korszak ötödéig maradt csak fent. Kiderült, hogy a háborúnál már csak a békét nehezebb megnyerni. Az I. világháború hadműveleteinek 1918. őszi lezárása után kisebb intenzitású helyi háborúk és országokon belüli polgárháborúk törtek ki, amelyek egészen 1923-ig tartottak. Vagyis magánál az I. világháborúnál is több ideig tartott a harcok hivatalos befejezését követő világkrízis, amin a békeszerződések sem segítettek, sőt.

Amikor Nyugaton beköszöntött a béke, Keleten újrakezdődött a háború. Nagy Háború helyett több kisháború, front mögötti „szent egység” (Union sacrée) helyett társadalmi békétlenség formájában. Mindez azonban nem 1918-ban kezdődött, hanem már évekkel korábban. Különösen ironikus helyzet állt elő, amikor ugyanazon év (1916) húsvétján tört ki Dublinban britellenes forradalom, mint amelyikben a londoni külügy azzal a speciális feladattal küldte Szíriába a híres orientalistát, T. E. („Arábiai”) Lawrence-t, hogy robbantson ki törökellenes pánarab felkelést. Ő maga erre így emlékezett: „Egyes angolok abban a hiszemben voltak, hogy az arabok lázadása a törökök ellen képessé teszi Nagy Britanniát, hogy mialatt Németországgal harcol, egyidejűleg legyőzze annak szövetségesét, Törökországot” (A bölcsesség hét pillére. 1926). A katonai ellenfél hátországában szított zendülés felidézte egy olyan – mai napig tartó – polgárháborús modell rémét, amelyet nem lehet békeszerződésekkel lezárni.

Amit a párizsi kongresszust otthagyó Keynes 1919-ben megjósolt, rövidesen bekövetkezett: „Gyönge termelékenységű, munkanélküliségtől sújtott, belső viszályok és nemzetközi gyűlölködések, harcok, éhezés, fosztogatás és hazudozás által megosztott, felbomló-félben levő Európa” (A békeszerződés gazdasági következményei. 1919). Szervezettség, a természetes egymásrautaltságból fakadó együttműködés és a gazdasági fejlődés minden lehetősége nélkül hagyott Európa jött létre, amelybe kezdettől fogva belekódolták a francia–német ellentét elmérgesedését, a német–szovjet-orosz dacszövetséget, a ki nem elégített olasz területi igények miatti Berlin–Róma-közeledést, a közép-európai tűzfészek lángra lobbanását és a dekolonizációt. Ha a háború valóban „a politika folytatása más eszközökkel” (Carl von Clausewitz), akkor az, ami 1918 után következett, a háború folytatása volt más eszközökkel.

A 20. századi világháború hosszú-hosszú korszakának (1914–1991) megnyitása közepette Európa egyúttal belépett a forradalmak korába is. Nem hiába állapította meg már 1917-ben Georges Sorel, hogy „ez a háború nem fegyverekkel, hanem forradalmakkal fog befejeződni”, sem pedig Thomas Mann 1919 tavaszi naplóbejegyzésében, hogy „a háború a forradalom kezdete”. Curzio Malaparte puccsokról szóló könyvében (Technique coup d’état. 1931) a következőt írta: „A forradalmi korszak 1917 februárjában kezdődött Oroszországban és láthatóan Európában még mindig nem ért véget.” Az I. világháborút lezáró békeszerződések nem járultak hozzá a politikai konfliktusok intenzitásának csökkenéséhez, sőt az 1914 előtti problémák megoldatlanságához újabbakat társítottak. A hadműveletek elhúzódása és a haditechnikai fejlesztések egyébként is a háború brutalizálásához vezettek, amely rövidesen áthullámzott a hátországra is. Monumentális, apokaliptikus drámájában (Az emberiség végnapjai. 1918) Karl Kraus meg is jegyezte, hogy „a front belenőtt a hátországba”. A hazatérő katonák tömegei, az egész kontinensre kiterjedő nélkülözés (általános élelem- és szénhiány, egészségügyi és közellátási problémák, a közlekedés és szállítmányozás akadozása), a spanyolnátha dühöngése és a forradalmi megoldások népszerűsége oda vezetett, hogy az erőszak a politikai konfliktusok „elintézésének” magától értetődő eszközévé vált. A frontvonalak a csataterekről a hátországok szívéig húzódtak vissza, s az egyes államok hadseregei helyett az államok polgárai fogtak fegyvert egymásra. A külpolitikai okokból vívott egyenruhás háborúzás átadta helyét a belpolitikai konfliktusok „paramilitáris erőszakának” (John Horne–Robert Gerwart: War in Peace: Paramilitary Violence in Europe After the Great War. 2012).

Míg 1914-ben a háborút iparosították, 1918-tól kezdve társadalmasították. Az 1918 és 1923 közötti fél évtizedben több államcsíny, forradalom és ellenforradalom, nacionalista és kommunista felkelés, államközi és polgárháború, intervenció, megszállás és népirtás zajlott le Eurázsia nyugati felében, mint a megelőző száz évben összesen. Talán nem volt még Európának olyan időszaka, amikor az Atlanti-óceántól az Urálig és Skandináviától a Mediterráneumig annyira sűrű lett volna a társadalmi konfliktusok szövedéke, mint 1916 és 1923 között. A társadalom keretei közé illesztett háború praxisa ugyanis 1916-ban kezdődött, a pánarab felkelés elindításával és a húsvéti felkelés elfojtásával, majd 1918 végétől felerősödött, forradalmak, ellenforradalmak, puccsok, felkelések és polgárháborúk formájában.

Lenin már igen korán úgy írt, hogy a világháború energiáját egy világméretű osztályháborúvá kell transzformálni (Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. 1915). A novemberi bolsevik államcsíny eredménye elhúzódó, véres polgárháború lett, amely 1917/18 és 1921/22 között zajlott. A bolsevikok győzelmével és számos terület (Baltikum, Kaukázus, Ukrajna) bekebelezésével végződő – nacionalista felkelésekkel, parasztháborúkkal, pogromokkal, antant-intervencióval súlyosbított – belháború nyolcmillió áldozatot követelt, és legalább másfél millióan emigráltak. Írország a háború után sikeresen lázadt fel a többévszázados brit elnyomás ellen: nagyobbik, déli része az 1919–21 közötti függetlenségi háborút követően szabad lett, amely után viszont rögtön polgárháború tört ki.

Az 1917-től egészen 1919-ig fenntartott brit tengeri blokád által okozott éhínségtől sújtott Németország a fejedelemségek korára jellemző káoszba süllyedt: matrózlázadás, spartakista felkelés és a Bajor Tanácsköztársaság kikiáltása után szélsőjobboldali puccskísérletek, a megszállt területeken (Memel- és Ruhr-vidék) pedig nemzeti felkelések ütötték fel fejüket. Németország fegyelmezett társadalmi békéje a szabadcsapatok martalékává vált. Magyarországon az „őszirózsás forradalmat” bolsevik puccs, azt megszállás és külföldi intervenció, majd ellenforradalom követte, arra pedig két restaurációs kísérlet (Budaörsnél polgárháborús vonásokkal) és a nyugat-magyarországi felkelés következett. A természetesen együvé tartozó ország darabokra bontása az egész régió s nem csak Magyarország életét mérgezte meg. Hárommillió magyar került idegen impérium alá, ebből félmillió menekült át a trianoni Magyarország területére. Hogy a ’20-as évek elejére a Bethlen-féle konszolidációs politika megmentette az országot a térséget jellemző általános káosztól – amelyben a nyersanyaghiány, a politikai erőszak eszkalációja, az irredentizmus és a szándékos nyugati feszültségkeltés egyaránt szerepet játszott – talán inkább a csodák, mintsem a politikatörténet tudományának tárgya lehetne.

A nyugati döntések nyomán Kelet-Európára rászakadt a pokol: Lengyelország nemzeti felkeléssel bizonyította függetlenedési vágyát, amelyet végül a Szovjet-Oroszországgal vívott 1919/20-as háborúban védett meg; a balti nemzetek 1920-ig folytattak függetlenségi háborút, amellyel párhuzamosan országonként polgárháború is zajlott, amint 1918-ban Finnországban szintén, az antanthoz tartozó Görögország a vesztesekhez sorolt Törökországgal háborúzott 1919 és 1922 között, amely csúfos vereségével, az anatóliai görögök likvidálásával és másfél millió embert megmozgató kölcsönös lakosságcserével járt. Kemal Atatürk hatalomátvétele után 1917 óta immár a negyedik ősi trónt döntötték le, amely egyben a Mohamedig visszavezetett kalifátus szakrális–politikai kereteinek megszűnését is jelentette. A (sorrendben: németbarát, nacionalista és anarchista) függetlenségi háborút folytató Ukrajna a polgárháború martaléka lett, s végül beolvasztották Szovjet-Oroszországba. Bulgakov regénye, A fehér gárda dokumentarista hitelességű apokaliptikus képet fest erről az időszakról.

De a párizsi rendezésben való tevőleges részvétel sem garantálta a nyugalmat! Az elvileg győztes Olaszországban, amelynek az antant ígéretet tett területi ambíciói kielégítésére, szintén kettészakadt a társadalom. A frontról hazaérkezők – élükön a Benito Mussolini vezette fasisztákkal – a „gyávák békéjét” megkötő liberálisokkal és a fenyegető kommunista forradalommal együtt vették fel a harcot (squadrismo), a háborús hős D’Annunzió pedig elfoglalta Fiumét. A volt szocialista, de nacionalista Mussolini meghirdette a trincerocrazia-t, vagyis „a lövészárkot jártak uralmát”. Az 1922. októberi Marcia su Roma és a diktatúra bevezetése a rákövetkező fél évtizedben Európa-szerte követőkre talált (Bulgária, Görögország, Spanyolország – 1923, Albánia – 1925, Lengyelország, Litvánia, Portugália – 1926). Az 1920-as évek kétségtelenül a „diktátorok kora” (Jacques Bainville) volt, az 1930-as évek második felére pedig az európai országok közül többet irányítottak a Spengler által „cézárizmusnak” nevezett újfajta kormányzással, mint a régimódi parlamentáris demokráciával.

A szintén ekkoriban teljesen felforgatott és lelkiismeretlenül új határok közé kényszerített Közel-Kelet úgyszólván napjainkig olyan etnikai, vallási–felekezeti és gazdasági eredőjű komplex problémák forrása, mint az izraeli–palesztin konfliktus, a megoldatlan kurd-kérdés, a szunnita arabok megosztottsága és a nyugatellenesség-táplálta fundamentalizmus. Nagy-Britannia 1916-ban elindította ugyan az arab nemzeti mozgalmat, de gátat vetni már nem tudott neki, így a térséget a Sykes–Picot-egyezménnyel felosztó mindkét antantországnak meggyűlt a baja a térséggel: a franciák alavita és szír nacionalista felkelésekkel, a britek palesztin megmozdulásokkal, iraki arab és kurd lázadásokkal néztek szembe, de olyan súlyosakkal, hogy az utóbbit csak kegyetlen légbombázással tudták leverni.

Ha puszta geopolitikai perspektívából indulunk ki, akkor minden kétséget kizáróan azt kell megállapítanunk, hogy az I. világháborút lezáró békéket diktáló hatalmak a vesztesnek nyilvánított országokat megalázták, gazdaságilag kizsákmányolták, védtelenné tették, sőt mi több, Közép- és Kelet-Európa nemzeteit egymásra uszították; mindezzel pedig megteremtették Európában egy újabb háború minden esélyét. Vagyis végső soron a szűklátókörű nyugati antant-politikusokat a Rajnától a Dnyeperig terjedő térség és az egész Közel-Kelet elkövetkező száz évének konfliktusaiért felelősség terheli, amely békétlenségnek még mindig nincsen vége.

Békés Márton