Az utolsó utáni esély

Az antanthatalmak vezetőinek egy utolsó utáni esélyük volt, hogy a német békeszerződés tervezetére érkezett kritikákra hallgatva módosítsanak azon.

Miután a versailles-i békediktátum tervezett példányát a német képviselők kézhez kapták, az antant és szövetséges hatalmak képviselői között is jelentős aggályok fogalmazódtak meg a szerződéssel kapcsolatban. Legkeményebben az amerikaiak fordultak a megalkotott „békeművel” szemben. Herbert Hoover, aki a békekonferencia idején az európai országoknak nyújtott amerikai segélyszállítmányozásért felelt, miután megkapta és elolvasta a békeszerződés tervezett példányát a brit John Keynesszel és a dél-afrikai Jan Christian Smutsszal a következő megállapításra jutott: „Egyetértettünk abban, hogy a szerződésjavaslat több része is olyan következményekkel jár majd, amelyek végül pusztításhoz vezetnek”. Az amerikai külügyminiszter Robert Lansing is hasonló véleményen volt: „A békefeltételek mértéktelenül kemények és megalázóak, és sokat közülük képtelenség teljesíteni.” A fent vázolt véleményeket osztotta szinte a legtöbb amerikai diplomata is, akik a párizsi küldöttség tagjai voltak.

A brit delegáció reakciója hasonló volt. Harold Nicholson is megfogalmazta aggályait: „Abban bízva jöttünk Párizsba, hogy egy új rend van születőben; azzal a meggyőződéssel távozunk, hogy az új rend csupán beszennyezte a régit. Lelkes tanulóként érkeztünk Wilson iskolájába; renegátként távozunk”. A francia reakciók természetesen eltértek a brit–amerikai állásponttól. Bár volt pár baloldali politikus, aki túl keménynek találta a szerződést, de a franciák többsége úgy gondolta, hogy a Clemenceau vezette francia delegáció a tőle telhető legjobb feltételeket érte el Franciaország számára. Lloyd George, mint oly sokszor, most is hezitált, de ekkor úgy tűnt ő is hajlandó átgondolni a német békefeltételeket, figyelmeztette szövetségeseit, hogy a németek, a „békeművel” szemben rátapintottak annak egyik legnagyobb álnokságára: „Van egy rakás elvünk, amelyeket alkalmaznak is, amikor ahhoz fűződik érvük, ám félredobják őket, amikor mi alkalmazhatnánk őket”.

A békefeltételek átadása és a békeszerződés megkötése között az egész folyamat leghangosabb kritikusa Smuts volt. Rámutatott arra, hogy a jóvátételi cikkek kivitelezhetetlenek, és „egészen bizonyosan elvágják annak a tyúknak a nyakát, amelynek az aranytojásokat kellene tojnia”. A dél-afrikai tábornok ezzel arra akart rámutatni, amire Keynes és más gazdasági szakemberek már felhívták a győztes hatalmak figyelmét: ha Németországot kizsigerelik és kifosztják, az az amúgy katasztrofális helyzetben lévő és a végletekig eladósodott francia és brit gazdaságnak is végzetes csapást jelent, nem beszélve az amerikai gazdaságról, amely így elesik a háború utáni német piacoktól, és az antanthatalmak nyújtott kölcsöneinek visszafizetésében sem reménykedhet. A helyzet paradoxonját az adta, hogy a párizsi tárgyalások során Smuts volt az, aki jócskán megemelte a jóvátételek összegét azzal, hogy hozzáadta a szövetséges katonák özvegyeinek és árváinak járó juttatásokat. A tábornok a Rajna-vidék megszállását és német területek Lengyelországnak történő átadását „Európa jövőjére nézve veszélyesnek” tartotta. Smuts álszentségét alátámasztja, hogy brit kollégája, Lloyd George ajánlatára, amely szerint Dél-Afrika a németektől megszerzett afrikai gyarmatokat kész-e visszaadni, a tábornoktól nem érkezett érdemi válasz.

A brit delegáció ettől függetlenül a német feltételek újratárgyalása mellett foglalt állást. A Clemenceau vezette franciák viszont ezt csípőből elvetették, Winston Churchill szerint azért, mert a francia miniszterelnök „Németországgal szembeni gyűlölete már nem is emberi”. A brit delegáció közös ülésen végül felhatalmazta a miniszterelnököt, hogy térjen vissza a Négyek Tanácsába és kérje a feltételek módosítást a német–lengyel határ, a jóvátételek, a Rajna-vidéki megszállás és a népszövetségi tagság ügyeiben. A Négyek Tanácsában Woodrow Wilson elnök viszont minden korábbi fenntartása ellenére, készült arra, hogy egy tapodtat sem enged az eredeti feltételekből és Clemenceau is csupán kisebb jelentőségű ügyekben volt hajlandó engedni.

A „béketeremtők” között a német békeszerződések ügyében egy újabb, két hétig elhúzódó, késhegyre menő vita keletkezett. Bár az amerikai delegáció a brit követek álláspontját támogatta, elnökük Woodrow Wilson ezekben a hónapokban önkényesen hozott döntéseket és saját tanácsadóira se hallgatott többé. A „békekonferencia” elején még az amerikai delegáció irányelveit követő elnök a tárgyalások végére teljesen meghasonult és személyes sértettsége révén szembefordult korábbi nézeteivel, így állhatott elő az a helyzet, hogy az amerikai elnök, aki addig az „igazságos” béke híve volt, mint oly sokszor politikai pályafutása során, megmakacsolta magát és az utolsó lehetőség során, amikor még a szerződés módosítható volt, egy tapodtat sem engedett. A brit delegáció terve a francia–amerikai ellenálláson megbukott.

A brit miniszterelnök ettől függetlenül annyi engedményt elért, hogy a felső-sziléziai lakosság népszavazáson dönthette el, Németországnál marad-e, vagy csatlakozik az új lengyel államhoz. Ezt leszámítva, Wilson és Clemenceau csak apróbb változtatásokat volt hajlandó elfogadni, mint hogy a lehető legkisebbre csökkentsék a megszálló csapatok Rajna-vidéki jelenlétét. A Népszövetséggel kapcsolatban a győztes hatalmak csupán arról biztosították a németeket, hogy felveszik, amikor úgy látják, rendesen viselkedik. Minden más vitatott cikkelyt, mint a jóvátételt, vagy a háborúért való felelősséget úgy hagyták, ahogy voltak.

1919.június 16-án arról tájékoztatták a németeket, hogy három napjuk van a szerződés elfogadására, – amit később 23-áig kitoltak – máskülönben az antant megteszi a szükséges lépéseket. A német delegáció, Brockdorff-Rantzau vezetésével, még aznap éjjel visszaindult Weimarba. A német közvélemény természetesen hevesen ellenezte az aláírást, bár az nem látszott tisztán, hogy a küzdelemre is fel van-e készülve. A német külügyminiszter, Brockdorff-Rantzau a szerződés elutasítása mellett volt, küldöttsége pedig mögötte állt. Clemenceau a német fogadtatás hírére a következő szavakkal fenyegette meg a legyőzött felet: „Arra az esetre, ha Németország megtagadja az aláírást, támogatom az erőteljes és folyamatos katonai csapást, amely rákényszeríti majd őket az elfogadásra.” A francia miniszterelnök javaslatával Wilson és Lloyd George is egyetértett. Ferdinand Foch marsall, mint az antant és szövetséges erők főparancsnoka, kiadta a parancsot, hogy 42 hadosztály induljon meg Közép-Németország felé, a brit hadiflotta pedig felkészült a tengeri blokád megújítására.

Németországban kaotikus viszonyok uralkodtak. Nyugaton és a szövetséges betörés útvonala mentén a politikai vezetők mindenáron békét akartak, a nacionalisták szembeszegülésre és harca hívták fel a német kormányt, míg a katonaság köreiben olyan tervek keringtek, hogy új katonai államot állítanak fel keleten, amely a győztes hatalmak elleni erődként funkcionálna, miközben a tisztek tömegesen lázadtak fel a kormányzat ellen, és az aláírás legfőbb szószólója, Matthias Erzberger ellen merényletet követtek el. A weimari kormány Erzberger javaslatára az aláírás mellett kardoskodott. A „centrista” német politikus belső körökben azzal érvelt, hogy bár a szerződés szörnyű terheket ró a német népre, és annak elfogadásának hatására katonai vagy bolsevik puccsok is várhatóak az országban, de Németország lehetőséget kap a túlélésre. A háborús állapot véget ér, a gyárak ismét termelhetnek, a munkanélküliség csökken, az export növekszik, Németország az importot is megengedheti majd magának, és a „bolsevizmus már nem fog olyan vonzónak tűnni” a lakosság számára. Ha viszont a weimari köztársaság nem ír alá, a szövetségesek megszállják a Ruhr-vidéket, Németország ipari központját, a lengyelek valószínűleg támadást indítanak kelet felől, a gazdasági és a szállítási rendszer összeomlik. „Mindennapossá válnak a fosztogatások és gyilkosságok”. Németország „foltokból álló ágytakaróhoz” válik hasonlatossá: némely részei bolsevik uralom, mások katonai diktatúrák alá kerülnek.

Erzberger okfejtése alátámasztja azt a tényt, hogy a végső soron keménynek és „karthágóinak” titulált béke valójában nem gyengíti le végzetesen Németországot, nem darabolja fel az egységes német államot, így annak lehetősége nyílik arra, hogy újra talpra álljon és a világháborúban végzetesen kimerült győztes nagyhatalmak, és a keleti határán fekvő fiatal államok felé kerekedhessen, így írva felül a versailles-i békeszerződést. A német politika tehát már 1919 nyarán egységesen elvetette a versailles-i békerendszert, a vita mindössze abban állt, hogy ezt azonnal, fegyveres ellenállással kell elutasítani, vagy a szerződés aláírásával időt nyerve később kell revánsot venni rajta. Bár Németország a fegyverletétel pillanatában, 1918 őszén, 8–9 milliós hadsereggel rendelkezett, de 1919 nyarára a győztes hatalmak az ország stratégiailag fontos pontjait megszállás alatt tartották, így a német fegyveres ellenállásnak akkor semmi értelme nem lett volna. Az ésszerűbb döntés egyértelműen a szerződés elfogadása és a későbbi visszavágás terve volt, amelyet már a weimari Németországot képviselő politikusok, jóval az Adolf Hitler vezette nemzetiszocialisták megjelenése előtt, kidolgoztak. A német kormány viszont nem tudott megbirkózni a politikai patthelyzettel és június 20-án lemondott, Brockdorff-Rantzau pedig önként távozott a német delegáció vezetői posztjáról. Érdekes megemlíteni, hogy a volt külügyminiszter 1922-ben moszkvai nagykövet lett, ahol kulcsszerepet játszott a weimari Németország és a bolsevik Oroszország gazdasági és politikai együttműködésének megkötésében.

Németországnak a határidő lejárta előtt nem volt se kormánya, se szóvivője. Friedrich Ebert köztársasági elnöknek csak június 22-ére sikerült kormányt összetákolnia. A német nemzetgyűlés még aznap hosszas vita után megtartott szavazáson az aláírás mellett döntött, azzal a feltétellel, hogy Németország nem ismeri el a megadásról, a háborús bűnösök megbüntetéséről és a „háborús bűnről” szóló cikkelyeket. Párizsból erre gyorsan megjött a válasz: „A német kormánynak a szerződést úgy kell elfogadnia vagy elutasítania, ahogy van, az előre megjelölt határidőn belül”. A német kormány a határidő meghosszabbítását kérte a győztes hatalmaktól, majd egész éjjel ülésezett, anélkül, hogy döntésre jutott volna. Weimarba, június 23-án az a hír futott be, hogy a határidőt nem hosszabbítják meg. Az utolsó utáni pillanatban, miután a német katonaság is az aláíró felek mellé állt, a kormányzatnak sikerült elfogadtatnia a szerződést a nemzetgyűléssel. A nemzetgyűlés elnöke a következő szavakkal rekesztette be az ülést: „Szerencsétlen országunkat az irgalmas Isten gondjaira bízzuk.” Eközben a „béketeremtők” feszülten várták a németek válaszát. Délután fél ötkor egy titkárnő rohant be a Négyek Tanácsának ülésére, hogy tudassa, útban van a németek válasza. „Számolom a perceket” – sóhajtott fel Clemenceau. 17:40-kor megérkezett a jegyzék elfogadása. Clemenceau utasította Foch marsallt, hogy állítsa le az előrenyomulást, és hogy a hadsereg adjon le díszlövéseket Párizsban.

1918 őszén az első világháború nem ért véget. A végzetesen kimerült európai felek fegyverszünete a győztesek „békefeltételei” miatt újabb világégéshez vezettek. A legyőzött hatalmak ugyanis a párizsi „békeművet” annak létrehozásának pillanatában elvetették, a kérdés mindössze az volt, hogy azonnali ellenállással válaszoljanak, mint azt Törökország tette, vagy időhúzásként elfogadják a győztesek feltételeit. Németország, Szovjet-Oroszország és Ausztria az időhúzás mellett döntöttek. A világháború lezárása után alig pár évvel az Egyesült Államok támogatása nélkül az antanthatalmak nem tudták megakadályozni a weimari Németország és a Szovjetunió együttműködését, 20 évvel később pedig tehetetlenek voltak az Anschluss-szal és a párizsi „békerendszer” összeomlásával szemben.

A történetírás által „négy nagynak” becézett Clemenceau, Wilson, Lloyd George és Orlando pedig elmulasztotta a történelmi lehetőséget, hogy még az utolsó pillanatban kijavítsa a „béketárgyalások” során elkövetett súlyos hibáit. Négyük közül a brit miniszterelnököt és az amerikai elnököt szokás a körülmények áldozataként emlegetni. Igaz Wilson a tárgyalások elején, Lloyd George pedig annak végén próbált szembeszállni a „békerendszer” hibáival, de ahogy láthattuk, ez szakembereik, mint Keynes, vagy Nicholson és delegációjuk nyomására történt, nem, mint saját elhatározásukból. 1919-ben a brit és az amerikai vezető ugyanúgy hibás volt az ingatag lábakon álló és Európa vesztét jelentő „békerendszer” létrehozásában mint francia, vagy olasz kollegájuk. A versailles-i béke megkötése után mind az Egyesült Államokban, mind a Brit Birodalomban társadalmi és politikai válság jelezte a két vezető iránti elégedetlenséget.

Nagy Gergely