AZ INTERVENCIÓS HÁBORÚ

A bolsevik hatalomátvétel után Oroszországban véres polgárháború kezdődött, amelybe 1918 tavaszán korábbi szövetségesei, az antanthatalmak is beavatkoztak.

Az oroszországi forradalom után Finnország és a Baltikum országai kimondták függetlenségüket, és a központi hatalmak segítségével próbálták meg a rájuk támadó bolsevikokat megállítani. 1918 tavaszán a térségben jelentős létszámú német csapatok harcoltak sikeresen a bolsevikok ellen, és olyan pozíciókat szereztek, amellyel már veszélyeztették a szövetségesek Archangelszkben tárolt nagy mennyiségű hadianyagát. A „Szövetséges és Társult Hatalmak” ezért úgy döntöttek, hogy a nyugati fronttal párhuzamosan egy újabb frontot nyitnak Oroszországban.

Az antanthatalmak és az Amerikai Egyesült Államok a nyár folyamán Volgodába vonta vissza oroszországi képviselőit, azzal a céllal, hogy a városon keresztülmenő és a Fehér-tengerhez vezető vasútvonalon adott esetben kimenekíthessék őket. Ezzel egy időben az antanthatalmak blokád alá vonták az orosz kikötőket. 1918 március elején, amikor Franciaországban már javában zajlott a németek tavaszi offenzívája, brit és francia egységek jelentek meg Murmanszknál, és hamarosan csatlakozott hozzájuk az amerikai „Olympia” nevű hadihajó is. A szövetséges csapatok azonban csak a hónap végén szálltak partra, ugyanis tartottak egy Finnországból induló német támadástól.

Ugyanebben az időben Arhangelszkbe is szövetséges erők érkeztek, áprilisban pedig japán csapatok jelentek meg Szibériában. Az előbbi helyszínre azért küldött egységeket a szövetséges főparancsnokság, hogy a háború alatt a nyugati antant által Oroszországnak szállított és részben Archangelszkben tárolt hadianyag védelméről gondoskodjanak, míg Japán – brit és francia támogatással – a transzszibériai vasútvonal biztosítására rendelt katonákat az orosz Távol-Keletre. Az arhangelszki egységekhez 1918 szeptemberében 3500 amerikai katona is csatlakozott, miközben Wilson elnök hat alkalommal is elutasította azt a brit­­–francia kérést, hogy amerikai egységeket küldjön az orosz Távol-Keletre.

Wilson elnök azonban július 6-án megváltoztatta korábbi álláspontját – az amerikai vezetés aggódni kezdett a japánok távol-keleti térnyerése miatt. 1918. április 4-én ugyanis három japán kereskedőt meggyilkoltak orosz területen; válaszul Tokió ötszáz katonát küldött Vlagyivosztokba. A britek és a franciák arra kérték az amerikai elnököt, hogy egyezzen bele a japánok akciójába a bolsevikok ellen, de Wilson inkább egy közös amerikai–japán fellépést támogatott. Az amerikai egységek – kimondatlan – feladata a körzetben tevékenykedő japánok szemmel tartása volt.

Még mielőtt az amerikai katonák a helyszínre érkeztek volna, japán és brit alakulatok több kisebb ütközetben megverték a bolsevik csapatokat, és ellenőrzésük alá vonták a transzszibériai vasútvonal egy szakaszát. 1919-ben körülbelül 7000 amerikai, 6400 brit és 70 ezer japán katona tartózkodott Kelet-Szibériában a kisebb létszámú francia és olasz egységek mellett.

A nyugatiak terveiben ugyancsak szerepelt az északnyugaton partra tett csapatok és a cseh légió egyesítése, ám az előbbiek hadműveletei kedvezőtlenül alakultak a bolsevik csapatokkal szemben, aminek következményeként az Arhangelszknél partra szállt amerikai egységeket 1919. júniusában, a versailles-i békeszerződés aláírásakor, kivonták a térségből, akárcsak az amerikai, brit és francia csapatokat 1920 elején Szibériából. A japánok csak az 1921/22-es washingtoni konferencia idején hagyták el az orosz területeket. Az antanthatalmak még délen is csapatokat küldtek a bolsevikok ellen harcoló Anton I. Gyenyikin tábornok támogatására, de ez az akció is kudarcot vallott.

Az antanthatalmak részvételével zajlott oroszországi intervenció a bolsevikok ellen kudarcot vallott, és a nyugatiak egyetlen diplomáciai kezdeményezése az orosz polgárháború rendezésére ugyancsak sikertelennek bizonyult. A párizsi béketárgyalások alatt David Lloyd George brit miniszterelnök és Woodrow Wilson azt javasolta, hogy az érdekelt feleket a francia fővárosba kellene hívni. A franciák és az olaszok ellenezték a tervet, de végül kompromisszumos megoldásként a négy nagyhatalom vezetői abban állapodtak meg, hogy a Márvány-tengeren található Prinkipio-szigeten rendezzenek egy konferenciát. A bolsevikok elvben elfogadták a meghívást, de az ellenük harcoló Alekszandr V. Kolcsak admirális és Gyenyikin tábornok nem, így a találkozó elmaradt.

Összességében elmondható, hogy az intervenciós háborúként ismert hadjárat során bár az antant erői a bolsevikokkal szemben álló fehéreket támogatták, valójában az értékes orosz területek megszerzéséért szálltak harcba, ahogy azt a Közel-Kelet esetében is tették. A britek és a franciák a Kaukázus olajmezőit és a Fehér-tenger stratégiailag fontos kikötőit, az amerikaiak és japánok pedig Kelet-Szibéria és az orosz Távol-Kelet ásványkincsekben gazdag területeit szerették volna megszerezni. Az intervenciós háború viszont sikertelen maradt, aminek következtében a bolsevikok végleg megszilárdíthatták hatalmukat Oroszországban.

Nagy Gergely