A BELGRÁDI KONVENCIÓ

Az őszirózsás forradalom során hatalomra jutó Károlyi Mihály vezette politikai elit legnagyobb hibája a belgrádi egyezmény aláírása volt.

„Ezt a háborút elvesztettük.” – hangzott Tisza István felszólalása 1918. október 17-én a Képviselőházban – és valóban. 1918 őszén az első világháború eseményei olyan fordulatot vettek, amely során a központi hatalmak veresége elkerülhetetlenné vált. A Német Császárság a nyugati fronton, az amerikai csapatok folyamatos Európába özönlése folyamán, visszavonulásra kényszerültek. Az „új világ” ereje nem csak a nyugati fronton hozta meg az addig fennálló patthelyzet elbillenését, hanem a többi fronton is. Bulgária és az Oszmán Birodalom kiválása az Osztrák–Magyar Monarchia pozíciójára nézve végzetes volt. A Balkánon szabad út nyílt az antant számára és az olasz fronton is lehetetlen helyzetbe kerültek csapatai. A Monarchia képviselői november 3-án Padovában írták alá a fegyverszünetet Armando Diaz tábornokkal.

Időközben Magyarországon „forradalom” zajlott le. Az őszirózsás forradalom néven elhíresült esemény során a Károlyi Mihály vezette ellenzék kapta meg a hatalmat. A helyes megfogalmazás a kapta, ugyanis az elfogadottá vált nézettel ellentétben Károlyi nem a spontán népakarat során került hatalomra, hanem az akkor még trónon lévő IV. Károly király utasítására nevezte ki Habsburg József főherceg. A nép által támogatott Károlyi tehát történelmi legenda csakúgy, mint a belgrádi fegyverszünet néven elhíresült egyezmény.

A belgrádi konvenciót utólag sokan úgy értékelik, mint az antant által Magyarországra erőltetett fegyverszünetet, míg mások Károlyiék diplomáciai sikerét, amelyet aztán a másik fél nem tartott be. A helyzet ezeknél jóval árnyaltabb volt. A Károlyi vezette kormányzat indította el a tárgyalásokat az antant balkáni parancsnokságával. Károlyi Mihály mindenáron kötni szeretett volna egy szerződést az antanttal, hogy ezzel nyugaton is elismertesse saját hatalmát, ehhez pedig a franciák támogatását kívánta megszerezni.

Miközben az ország súlyos állapotban volt, Károlyi alig egy héttel hatalomra kerülése után, november 8-án, már elhagyta az országot és Belgrádba utazott, hogy áhított elismerését megkapja. A fogadtatás nem az volt, amire számítottak (Károlyi Mihállyal még Jászi Oszkár és Linder Béla tartott). A magyar delegációt Louis Franchet d’Espèrey tábornok, a balkáni front francia főparancsnoka fogadta, beszédüket pedig gúnyosan hallgatta végig. A tábornok válaszában nem volt kegyelem a magyar fél számára. A korabeli magyar hírlapok is kendőzetlenül idézték a tábornok kemény válaszát: „Magyarország sorsát a tenyeremben tartom. Csak kinyitom a tenyereimet, ellenségeik önökre rohannak és önök el vannak pusztítva”.

Az ilyen körülmények után november 13-án megkötött konvenció Magyarország számára súlyos feltételeket szabott. Leszerelésre és a felszerelés átadására utasították a magyar szárazföldi, tengeri és folyami erőket, rekvirálási és átvonulási jogot biztosítottak az antant csapatok számára, és a délszláv háborús károk enyhítésére számos azonnali követelést – például élelmiszert, lovakat és munkaerőt – támasztottak Magyarország felé. Franchet d’Espèrey a Pécs–Baja–Maros–Beszterce szakaszon állapította meg a demarkációs vonalat. Az ország északi határával nem rendelkezett, amit Károlyiék tévesen úgy értelmeztek, hogy ez sértetlen marad, miközben mindössze arról volt szó, hogy d’Espèrey tábornok a balkáni front parancsnoka volt, így Magyarország déli határaival kapcsolatban hozhatott döntéseket.

Budapestre visszatérve Károlyiék a konvenciót diplomáciai sikerként és fegyverszünetnek állították be, amelyet a magyar történelmi narratíva nagy része átvett. A belgrádi konvenció nem volt fegyverszünet és Magyarország helyzetére végzetesnek bizonyult. A Magyar Királyság az első világháború során nem volt szuverén állam, Károlyiék Belgrádban mégis úgy állították be az általuk „létrehozott” Népköztársaságot, mint ami a gonosz és háborús bűnös Magyar Királyság ellenpárja lenne. Ezzel a gróf politikai bosszút akart állni a régi rendszeren, amely évtizedekig nem engedte a hatalom közelébe. Ezzel a gróf diplomáciai fegyvert adott a későbbi béketárgyalásokon résztvevő cseheknek, románoknak és szerbeknek a magyarokkal szemben. A Magyar Királyság nem volt önálló államalakulat a világháborúban, hanem az Osztrák–Magyar Monarchia szerves része volt, így annak tagjaként lépett be a háborúba, csakúgy mint a birodalom többi része. Károlyi Mihály politikai bosszúvágya miatt ezt a tényt szándékosan figyelmen kívül hagyta.

A belgrádi egyezmény megkötésével Károlyi a „régi Magyarországot” a világháború egyik fő felelősének állította be, csak azért, hogy őt magát és Népköztársaságát nyugaton elismerjék. Hiúsága megakadályozta a tények elfogadásában és figyelmen kívül hagyta d’Espèrey szavait is: „A francia nép kíméletes és megbocsájt a magyar népnek. A cseh, szlovák és jugoszláv nép az más”. A francia parancsnok tehát már a megbeszélés alatt felhívta Károlyi figyelmét arra, hogy az antant hatalmak nem gördítenek komolyabb akadályt a szomszédos népek támadásaival szemben.

Az egyezmény aláírása után, látva a magyar kormány erőtlenségét, a csehek, románok és szerbek az addig is jellemző, de szervezetlen és nem „hivatalos” Magyarországra történő betörések mögé hivatalosan is odaálltak és módszeres megszállásába kezdtek. Károlyi Mihály tárgyalása és egyezménye Franchet d’Espèrey tábornokkal ugyanis nem számított hivatalosnak. A Georges Clemenceau vezette francia kormány, vagy az antant hatalmak soha nem bízták meg d’Espèrey tábornokot fegyverszüneti tárgyalások lebonyolítására a magyarokkal, így az érvénytelennek számított.

Károlyi Mihály november 13-án tehát látszategyezményt kötött Belgrádban, ellentétben a Monarchia képviselőivel, akik november 3-án hivatalos körülmények között írták alá Padovában Diaz tábornokkal a fegyverszünetet. Armando Diaz Franchet d’Espèrey-vel szemben az antant hatalmak hivatalosan megbízott tárgyalópartnere volt. Károlyi Mihály és kormánya így egy érvénytelen szerződést kötött, csakhogy hatalmát nyugaton elismertesse. Ezzel szemben nemhogy nem ismerték el Károlyit a nyugati hatalmak, és amíg a padovai fegyverszünet Horvátország kivételével nem érintette Magyarország területi integritását, a belgrádi konvencióban Károlyi Mihály önként és harc nélkül adta fel az ország déli területeit. November 13-a után nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország megszállásának mértéke a szomszédos országok „könyörületén” múlik. A konvenciót senki sem tartotta be és a későbbi kisantant államaival együttműködő francia csapatok és hadvezetés, Franchet d’Espèrey tábornok és Ferdinand Vix ezredes vezetésével, nekiláttak az ország módszeres megszállásának és felosztásának.

A belgrádi konvenció nem volt fegyverszünet, inkább Károlyi Mihály vágyálma kormánya és műve, a „Népköztársaság” antant általi elismerésére. A gróf a tárgyalások során szűklátókörűségről tett bizonyságot és a nemzet érdekeit alárendelte saját politikai érdekeinek és bosszúvágyának, ami végzetesnek bizonyult az ország további sorsára nézve.

A belgrádi egyezménnyel Károlyi Mihály önként vetette oda az országot saját elismeréséért cserébe, és tette azt a továbbiakban is. A háborút az Osztrák–Magyar Monarchia elvesztette, de Magyarország ezzel nem vesztette el automatikusan az ország védelmének jogát, ahogy erre a már idézet képviselőházi beszédben Tisza István is rámutatott: „Ezt a háborút elvesztettük. Elvesztettük, de nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni.”

Károlyi Mihály viszont nem volt hajlandó megvédeni Magyarországot. A folyamatosan befutó, és egyre többet követelő jegyzékek sorába nem gördített akadályt, sőt készségesen teljesítette azokat. A frontról rendezetten és szervezetten visszaérkező csapatokat lefegyverezte, az orosz harctérről hazatartó német katonákat internálta, a megmaradt magyar csapatokat pedig harc nélkül vonta vissza addig a vonalig, amit éppen előírtak neki. Az antant erői a csehekkel, románokkal és szerbekkel karöltve harc nélkül foglalhatták el az ország stratégiailag fontos vidékeit, városait, erőforrásait, közlekedési- és közigazgatási rendszerét. A Károlyi Mihály vezette kormány erejéből az ország védelmére csak a szóbeli tiltakozásra és segítségkérésre futotta, amely utóbbit hol a franciáknak, hol az amerikaiaknak és Wilson elnöknek, hol a világ munkásságának címezték.

Amikor az ország a teljes felosztás szélére sodródott a gróf elvtársaival együtt nemes egyszerűséggel külföldre emigrált, a hatalmat pedig a bolsevikok kezébe adta.

Nagy Gergely