Út a kisantantig I.

Az I. világháború során a nemzeti mozgalmak kibontakozása, és a nemzetállamok kiépítésének eszméje az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásával elérhető közelségbe került. A csehszlovák, a román és a délszláv népek a békekonferencia döntései után felismerték, hogy összefogásuk erőt jelent érdekeik képviseletére, hamarosan létrehozták a kisantantot.

Az 1920-as évek elején létrejött diplomáciai és gazdasági szövetség, a kisantant előzménye az I. világháború éveire vezethető vissza. Az Osztrák–Magyar Monarchia kötelékét mereven elutasító nemzeti mozgalmak, eszmék, s ezek gyakorlati megvalósításának gondolata egyre erősödött. E tervek legfőbb képviselői a csehszlovák politikai vezetők köreiből kerültek ki, Tomáš Garrigue Masaryk és Eduárd Beneš elképzelései nyomán, akik közvetlenül a háború kitörése utáni években emigrációba vonultak. A független csehszlovák nemzetállam megvalósításának gondolatát széleskörű propaganda tevékenységükkel népszerűsítettek külföldön, mindenekelőtt Franciaországban. Ahhoz, hogy kézzelfogható eredményeket érjenek el, fokozatosan ráeszméltek, hogy a többi függetlenedni kívánó nemzetiség összefogására is szükség van, így a nemzeti mozgalom képviselői megkezdték diplomáciai kapcsolataik szorosabbra zárását. Ez a gondolat a háború végére egyre megvalósíthatóbbnak tűnt. „A kisantant eszméje már 1918-ban a levegőben volt”. – mondta Masaryk.

A nemzeti mozgalmak a cseh, a szlovák, a román és a délszláv népek emancipációjának ügyét tűzték zászlajukra, s külön-külön elküldték a maguk delegációját az Amerikai Egyesült Államokba. Wilson 14 pontja reménykedésre adott okot, azon belül is, ami a 10. pontban foglaltakat illeti („Az Osztrák–Magyar Monarchia népei autonóm fejlődésének biztosítása”), amely szerint: „Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét”. Rövidesen csalódniuk kellett, mert a közeledést Wilson kezdetben mereven elutasította, mivel nem annyira a nemzetállamok létrejöttét, hanem kifejezetten az autonómiát támogatta, amit Beneš felháborodással fogadott: „Semmi kétségünk nem volt tovább, hogy Wilson nem híve a Monarchia felszámolásának, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia népeinek felszabadítására vonatkozó terve nem tűzi ki célul a független államok létrehozását, hanem önkormányzatot, vagy valamiféle konföderációt kíván létrehozni”. Wilson e kérdésben csak 1918 májusától kezdett változtatni hozzáállásán, ugyanis a Monarchia és a szövetségesek közt titkos tárgyalások folytak egy esetleges különbékéről, amit az USA is támogatott. Clemenceau a titkos levelezés kiszivárogtatásával nyilvánosságra hozta, és egyúttal derékba törte ezeket a terveket. Mindez új helyzetet idézett elő, a Monarchia felosztását célzó törekvések egyre erősödtek, s ezek megvalósításában a cseh lobbi élen járt.

Következésképp, 1918 júniusában Anglia és Franciaország elismerte a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot és a Délszláv Bizottságot, így a Monarchia eróziója ezzel visszafordíthatatlanná vált. Wilson kénytelen volt lépésről-lépésre engedni eddigi politikai állásán, de még sokáig nem szándékozott elismerni a nemzeti bizottságokat. A fordulópont csak a háború végén következett be, amikor 1918 szeptemberében elfogadta a Masaryk által vezetett Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, de a Délszláv Bizottságot csak a háború befejezése után, decemberben ismerte el. A románokról egyelőre tudomást sem vett, akik felbontva a fél évvel korábban aláírt különbékét, november 3-án hadat üzentek a központi hatalmaknak, ezzel a „győztesek” sorai közt zárták a világháborút.

A háború végén a nemzeti mozgalmak vezetői számára tudatosult, hogy szoros kapcsolódásuk és együttműködésük terveik szolgálatába állíthatóak. Egy új, kisállamokból megalakuló unió gondolata különösen foglalkoztatta a csehszlovák Masarykot. Ezzel kapcsolatos gondolatait az 1923-ban megjelent Új Európa című művében fogalmazta meg. A legkorábban létrejött, általa vezetett szövetség, a Közép-Európai Demokratikus Unió 1918. október 23-26 között ülésezett Philadelphiában. Célja a Monarchia felosztásán túl a felszabadult nemzetek együttműködésének kialakítása és Közép-Európa gazdasági, kulturális értelemben vett átalakítása volt. Elképzelése szerint, a szervezet földrajzi határai egészen a Balti-tengertől az Adriáig, sőt Svájcon keresztül Franciaországig terjedtek volna. Ennek megvalósíthatatlansága híján, csak öt állam, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia, Lengyelország és Görögország szövetségében gondolkodott.  Ez a terv a kisantant előzményének tekinthető. A koncepció 1918 novemberében módosult, Masaryk Amerikából Beneš-nek írott levelében már csak Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia szövetségéről beszélt, a görögök bevonását opcionálisnak tartotta.

Ahogy véget ért a háború, a Monarchia felbomlásával az új államok közötti kapcsolatok nemhogy szorosabbá, hanem pont ellenkezőleg, egyre feszültebbé vált. Ez pedig a területi igények sokszor egymás kárára történő érvényesítésének volt köszönhető. Magyarország egymaga a háború veszteseinek sorában védtelenné vált, igen korán felismerte, hogy a szomszédos államok veszélyt jelenthetnek államiságára nézve. A háború végén a Károlyi-kormány elsőként a délszlávokkal vette fel a diplomáciai kapcsolatot, ekkor született meg a belgrádi konvenció, amit másnap szerb megszállás követett. A Tanácsköztársaság után elmenekült vörös emigráció szintén a délszlávokhoz közeledett, de ez csak tovább növelte Magyarország feldarabolásának kockázatát. A csehszlovákok, valamint a románok elutasították a magyar fél közeledését, majd hamarosan érvényesítették területi követeléseiket, figyelmen kívül hagyva a békekonferencia tárgyalásain hozott döntéseket.

Folytatása következik...

Hollósy Katalin