Szerb megszállás a Dél-Dunántúlon

A Dél-Dunántúl sorsa az I. világháború végnapjaiban megpecsételődött, amikor az 1918. november 13-án megkötött belgrádi konvenció kijelölte a demarkációs vonalat, egyúttal feljogosítva a szerbeket arra, hogy rögtön másnap Baranyát a birtokukba vegyék.

A szerbek a térség megszállása után, 1918. november 25-én, Újvidéken gyűlést tartottak, ahol kimondták, hogy Baranya, Bánát és Észak-Bácska többé nem tartozik Magyarországhoz. Ezek a területek évszázadok óta soknemzetiségűnek számítottak: a Török hódoltság idején érkezett szerbek, horvátok, bosnyákok népesítették be (rácok, sokácok, bunyevácok), őket követően szlovákok települtek be, majd a felszabadító háborúk után, III. Károly hívására megérkeztek tutajaikon az első dunai svábok. A vesztes I. világháborút követően, amikor a szerbek elfoglalták Baranyát, még nem hivatkoztak etnikai érvekre. Az újvidéki gyűlés után hamarosan megalakult a Nemzeti Igazgatóság (Narodna uprava), ami kiterjesztette hatalmát a birtokba vett területekre: megszervezték a közigazgatást, önkényesen maguk közül neveztek ki hivatalnokokat, saját rendfenntartó erőket vezényeltek ki (betiltva a magyar nemzetőrség tevékenységét). A magyar tisztviselők közül csak azok maradhattak hivatalukban, akik esküjüket a délszláv államra tették le.

1919 februárjában komoly vasutas sztrájk tört ki, amelynek kihatása lehetett arra, hogy Daniel Kalafatovic vezérkari ezredes az alábbiakat nyilatkozta március közepén: „hiba lenne követelniük ezeket a területeket, mert csak erőszakos eszközökkel tarthatnák féken a lakosságot”. Ekkor még Baranyának csak a szerbek által lakott, déli részére formáltak igényt. A békekonferencia számára már februárban megküldték területi követeléseiket, de ekkor még Pécs és Baranya vármegye nem szerepelt a listán. Ez az álláspont rövidesen megváltozott, a magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása után, majd a hivatalos lakossági, nemzetiségi arányokról szóló felmérés adatainak birtokában. E kimutatás szerint a mohácsi járásban a délszlávok aránya meglehetősen nagy (7277 szerb és 20 777 sokác) volt, ugyanígy a siklósi járásban is (körülbelül 16 311 fő, a magyarok, és a németek pedig 10-10ezren), ezzel szemben a pécsi és a szentlőrinci járásban ez az arány már nem állta meg a helyét, ennek dacára azt állították, hogy a nemzeti-etnikai elv alapján formálnak jogot a baranyai területekre.

1919. április 6-án Andre Tardieu a jövőbeni határok kijelölésére tett javaslatait egy hónappal később, május 8-án a Külügyminiszterek Tanácsa, majd a Legfelsőbb Tanács is egyhangúan jóváhagyta. A szerbek eddigre meggondolták magukat, módosítani kívántak addigi követeléseiken. Bizonyíték gyanánt, az ott élő délszláv lakosságtól csatlakozási nyilatkozatokat gyűjtöttek, amit területi igényeikkel együtt elküldtek Párizsba. Május 20-án ez a memorandum került Clemenceau asztalára, amelyen Magyarország déli határait a Hercegszántó–Lippó–Villány–Szentmárton–Miholyác vonalon jelölték meg. A javaslat nem bizonyult sikeresnek, így területi igényeik nyomatékosítására személyesen is megjelentek a békekonferencián. A nagyhatalmak végleges döntése a határok véglegesítésére így hangzott: júliusban Magyarország számára elveszett a Drávaköz és Muravidék, majd augusztus végén Dályok és Baranyavár mellett a Monostor–Kiskőszeg vasútvonalat ugyan a szerbeknek ítélte, azonban a szénlelőhelyekben bővelkedő, baranyai területeket Péccsel együtt Magyarország megtarthatta. Amíg a békekötés nem történt meg, a szerbek nem nyugodtak bele a döntésbe, ezáltal a „pécsi kérdés” évekre elhúzódott, a magyar–jugoszláv kapcsolatok rendezésének legfőbb akadályát jelentette. A szerbek a békekonferencia hivatalos határozatát nem tették közzé. 1919 szeptemberében egy híres etnográfust, Jovan Cvijicet küldték Párizsba, hogy tovább képviselje érdekeiket. A határt Pécs felett jelölték volna ki, illetve arra vonatkozóan is születtek tervek, hogy a Mohács–Villány–Siklós szakaszon vonják meg a határt. A nemzeti-etnikai érvek hangsúlyozása mögött gazdasági érdekek húzódtak: felismerték, hogy Pécs fontos a kőszén szempontjából. Október 7-én kelt jegyzékükben a pécsi szénmedence kizárólagos kiaknázási jogát követelték a békeszerződés életbe lépésétől számított 5 évre előremenőleg, majd két hét múlva pedig, hogy egész Baranyát Péccsel együtt csatolják országukhoz.

A Tanácsköztársaság bukása után Baranya rengeteg menekültet fogadott be, a vörös emigránsok megjelenése aktivizálta a környék politikai életét, amit a megszállók is támogattak. Megengedték a kommunisták számára a szervezkedést, noha korábban ellenezték a proletárdiktatúrát. A pálfordulás pontosan azt a rejtett szándékot takarta, hogy a nagyhatalmak változtassanak addigi döntésükön. Célul tűzték ki, hogy a lakosságot intenzíven bevonják a politikába, nagygyűléseket szerveztek annak érdekében, hogy a délszlávokhoz való csatlakozásra buzdítsák őket. A trianoni béke megkötése után a megszálló szerbek és Baranya baloldali vezetése között a kapcsolat szorosabbá vált. 1920. július 15-én a békekonferencia felszólítását megtagadva, nem voltak hajlandók kivonulni a területről. A vörösök fellegvárává vált Pécs 1920. augusztusában Nemzeti Tanácsot alakított, és rövidesen teljhatalmat élvezett a törvényhatósági bizottság élére kinevezett Doktor Sándorral az élen. Linder Béla, aki még Károlyi hadügyminisztereként írta alá a belgrádi konvenciót, most Pécs polgármestere lett. Családi kapcsolatai révén is (szerb felesége volt) kötődött a jugoszlávokhoz, akik bizalmat szavaztak neki, amire rá is szolgált: kijelentette, hogy minden erejével azon lesz, hogy a párizsi döntés ellenére sem engedi bevonulni a Nemzeti Hadsereget.  A szerbekkel együttműködve azon munkálkodtak, hogy Baranya autonóm közigazgatási területté váljon. Az 1920 november végén folytatott belgrádi tárgyalásokon arról egyezkedtek, hogy az ún. Pécs-bajai Autonóm Terület törvényesen is leválna Magyarországról, csak a jugoszláv jogszabályokat tartaná be, illetve, átvenné az ott használatos valutát is. 1921-ben, Linder az ezirányú terveket tartalmazó memorandumot több fórumon is érvényesíteni kívánta, ám egyedül a Magyarországot gazdasági és diplomáciai értelemben is bekeríteni szándékozó kisantant fogadta lelkesedéssel.

A nagyhatalmak hamarosan a terület kiürítésének előkészítésébe kezdtek, 1921 júliusában megszervezték az ún. baranyai missziót Francis William Gosset angol ezredes vezetésével. Erre válaszul született meg, 1921. augusztus 14-én az a 8 napig tartó szakadár kisállam, amit Baranyai Magyar-Szerb Köztársaság néven jegyeznek a történelemkönyvek. A kérészéletű állam élére egy pécsi dekoratőr-festőt Dobrovics Pétert (Petar Dobrović) választották elnökké, aki köszöntő beszédében hangsúlyozta: „Megteremtjük a Baranyai Szerb–Magyar Köztársaságot és köztársasági államformában újrateremtjük a Pécs–baranyai Szabadságszigetet! Nem adjuk oda hazánkat, szülővárosunkat, nem adjuk oda a darutollas Horthy-pribékeknek”. Diplomáciai nyomásra, augusztus 18-án a szerb megszálló csapatok megkezdték kivonulásukat, másnap Linder is távozni kényszerült, mégpedig a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságba, ahol élete hátralevő részét töltötte. A Nemzeti Hadsereg augusztus 22-re teljesen elfoglalta a várost, így a Pécs központú Baranya 33 hónapos szerb megszállás után végre visszatért Magyarországhoz. A további megszállt területekről 1922-re fejeződött be végérvényesen a szerb csapatkivonás. A további megszállt területekről a csapatkivonás azonban csak 1922-ben fejeződött be, ekkor jelölték ki véglegesen a pontos határokat.

Hollósy Katalin