Olaszország „sértettsége”

Az első világháborút lezáró „békemű” nemcsak a legyőzötteket sújtotta igazságtalanságokkal, de a győztes hatalmak közül Olaszország igényeit se tudta kielégíteni.

Az 1918. november 11-én, a compiègne-i erdőben megkötött fegyverszünet után 1919. januárjában a „győztes hatalmak” Párizsban gyűltek össze, hogy egy elő-konferencia keretében megvitassák a háborút lezáró békeszerződések kapcsán saját nézeteiket. A konferencia időközben átalakult békekonferenciává, ahova a vesztes hatalmakat nem hívták meg, ugyanakkor a világháború utáni rendezés ügyében a győztesek között is éles nézeteltérések alakultak ki. Az egyik legjelentősebb ellentét az olasz–amerikai volt.

Az olaszok a konferenciára a londoni szerződésben nekik ígért területeket mentek behajtani, az amerikaiak viszont Wilson elnök vezetésével új diplomáciai irányt képviseltek, amely elvetett mindenféle titkos szerződést. Az amerikaiak nem vonták kétségbe az olaszok igényeit Dél-Tirolra és Isztriára, de más területekre tett követeléseikkel szemben élesen elzárkóztak, főleg Fiume ügyében, amely még a londoni szerződésben sem lett Olaszországnak ígérve. A konferencián kialakult olasz–amerikai ellentétet sokféleképpen lehetne körbejárni, sok teória létezik annak gyökereiről, de ezek egyike sem fedi a teljes igazságot. A már említett régi és új diplomácia közötti ellentét fennállt az amerikaiak és más antanthatalmak (franciák, britek, szerbek stb.) között is. Ki szokták emelni Wilson és Sonnino személyes ellentétét, de a „békekonferenciának” ez szintén nem volt egyedi jelensége (Wilson Clemenceau-val és Lloyd George-al is élesen szembehelyezkedett).

A világháború során szükséghelyzetekben Nagy-Britannia és Franciaország előszeretettel kötött olyan szerződéseket, amelyekben hatalmas zsákmányt ígértek az adott félnek, ha nagyobb háborús erőfeszítést tesznek, vagy az antant oldalán csatlakoznak a harcokhoz. Ilyen volt az 1915-ben megkötött londoni titkos szerződés is, amelyet az olasz hadba lépés követett. A britek és a franciák ezeket a szerződéseket a világháború végeztével természetesen magukra nézve nem tartották kötelezőnek és kibúvót kerestek ezek alól. A londoni szerződéssel kapcsolatban a békekonferencián az olaszok háborús szerepvállalását kritizálva tették egyértelművé, hogy Olaszország mégsem jogosult a szerződésben megígért területekre, azok hovatartozása a békekonferencia hatáskörébe tartozik. Ez nem volt egyedülálló eset, az araboknak ígért függetlenséggel, vagy a szerbeknek ígért területekkel kapcsolatban is hasonlóan jártak el. Nagy-Britannia és Franciaország a szükség órájában tett ígéreteit arra használta, hogy a világháborúban őket tehermentesítsék, de később, ha ezek ütköztek a saját érdekeikkel, azonnal elvetették. Így volt ez a londoni szerződéssel és Olaszországgal is. Az olasz tervek, amelyek értelmében fennhatóságuk kiterjedt volna a Nyugat-Balkánra, az Adriai-tengerre, a Földközi-tengerre, a kelet-afrikai gyarmatokra, és Közép-Európára, sértette a brit és francia elképzeléseket. A Clemenceau vezette Franciaország a Földközi-tengeren és Közép-Európában egyeduralmi pozícióra törekedett, a britek pedig a gyarmatok ügyében és a széteső Oszmán birodalom területein törekedtek ugyanerre. A franciák és britek ezért az olaszok által követelt térségekben inkább a kisebb, és így gyengébb „szövetségeseiket” támogatták, úgymint a szerbeket vagy a görögöket.

Követeléseik teljesítésére, az olaszok egyetlen reménye az Egyesült Államok volt. Orlando és Sonnino jókora optimizmussal tekintett Wilson Európába érkezése elé, és a francia–brit érdekkel szemben az amerikai delegációt kívánták megnyerni, az olasz ügy támogatására. Edward House ezredes, Wilson személyes tanácsadója és legközelebbi barátja, már Európában tartózkodott és előzetesen arra ösztönözte az olaszokat, hogy olyan tűzszünetet kössenek a Monarchiával, amelynek értelmében az olasz csapatok elfoglalhatják azokat a területeket, amelyeket nekik ígértek a londoni szerződésben. Tanácsokat adott Sonninonak a Wilsonnal való tárgyalási technikával kapcsolatban. Ha Olaszország kivár a békekonferencián, amíg Nagy-Britannia és Franciaország megkapja, amit akar, és utána áll elő követeléseivel, a békekonferencia nem fogja elutasítani őket. Az olaszok washingtoni nagykövetüktől, Macchi di Cellere bárótól is félrevezető tanácsot kaptak. A diplomata arról tájékoztatta kormányát, hogy Wilson rokonszenvezik Olaszországgal és követeléseivel. Wilson viszont előzetesen egyáltalán nem rajongott az olasz követelések és az olasz politika iránt. Sonninoval és Orlandóval 1918 december végén találkozott és hosszasan megvitatták Olaszország igényeit. Az olaszok úgy gondolták, jól sikerült a találkozó, de ez közel sem volt így. Ahogy azt a brit követ megjegyezte, aki a találkozó után beszélt Wilsonnal: „Nagyon olaszellenes… Torkig van Orlandóval és Sonninoval és minden módszerükkel, legfőképpen pedig semmilyen megbeszélést nem akar velük”. A békekonferencia megnyitásának késlekedése miatt Wilson beleegyezett, hogy hivatalos látogatást tegyen Rómában. Látogatása során találkozott III. Viktor Emánuel királlyal és XV. Benedek pápával, lelkes tömegek köszöntötték, amiből az amerikai elnök arra a téves következtetésre jutott, hogy az olasz nép támogatja programját.

A „békekonferencián” az olaszok washingtoni nagykövetük és House ezredes tanácsát követve kivártak és szinte semmilyen aktivitást nem mutattak egészen addig, amíg az ő ügyeikre sor nem került. Mire azonban a konferencián és Wilson ellenállásán a franciák és britek követelései „keresztül mentek”, az olaszok olyan helyzetben álltak elő követeléseikkel, amikor az amerikaiak a legkevésbé voltak „megengedő hangulatukban”. Az olaszok által megszállt területekről beérkezett amerikai jelentések az olaszok túlkapásairól, rekvirálásairól és a stratégiai szállítmányok akadályozásáról szóltak, ami az amerikai delegációt mélységesen felháborította és olaszellenessé tette. Wilson elnök sem volt már megengedő hangulatában. Elveiből addigra már rengeteget adott fel és kompromisszumok sorát kötötte meg, valamint körvonalazódni látszotta népszövetségi vita az amerikai szenátusban. Az amerikai elnök az olaszokkal szemben példát kívánt statuálni, és egy tapodtat sem engedett. Mindezt tudta House ezredes is, aki Wilson szándékaival kapcsolatban az olaszokat direkt dezinformálta. Saját naplójában erről így számolt be: „Ezt az egészet merő gonoszkodásból tettem, és örömmel leszek jelen, amikor Sonnino és Orlando előadja a brit és francia követelésekre alapozott érvelést”.

A párizsi „békekonferencián” az amerikai–olasz ellentét többtényezős volt: egyszerre volt köszönhető az olaszok felkészületlenségének, House ezredes félrevezetésének, valamint Wilson elnök személyének, akit egy alkalommal Sonnino kioktatott, hogy ne avatkozzon bele Európa ügyeibe, hanem maradjon csak meg a saját kaptafájánál. Aki ismerte az elnököt, az tudta, hogy Wilson kompromisszumkész ember, de ha egyszer megsértik, akkor azt személyes ügynek veszi és bosszút áll az adott személyen, amit Wilson a Fiume ügyében tanúsított ellenállásában meg is mutatott. Az olaszok a békekonferencián elszigetelt tényezők maradtak, egyik szövetségesük se támogatta törekvéseiket, és az amerikaiak se nagyon bíztak bennük. Az amerikaiakba vetett reményeik nem igazolódtak be a konferencián.

Az olaszok Orlando kormányának bukása után megkötötték saját megállapodásaikat, miután nyilvánvalóvá vált, hogy az amerikai belpolitikai viszály miatt Wilson elnök már nem tud Európára koncentrálni és nem indul a következő elnökválasztáson. Az olaszokat tehát nem az amerikaiak hagyták cserben a konferencián, őket ugyanis nem kötötte a londoni szerződés, azt soha nem hagyták jóvá, mindössze az olasz ügyek támogatásától zárkóztak el. A „békekonferencián” Olaszország elszigetelte magát: Nagy-Britannia és Franciaország nem tartotta be a londoni szerződést és az Egyesült Államok sem állt ügyük mellé, így tulajdonképpen esélyük sem volt arra, hogy számukra kedvező végeredmény szülessen. Ez pedig egyik oka volt annak, hogy az összeomlás szélén álló Olaszországban a társadalmi elégedetlenség, az ingatag politikai helyzet krízishez vezetett, kormányválságok sora követte egymást, mígnem 1922 októberének végén a Mussolini vezette fasiszta mozgalom vette át a hatalmat.

Nagy Gergely