MIÉRT NEM LÉPETT BE AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK A NÉPSZÖVETSÉGBE?

A Népszövetség ötletét 1915-ben az akkori angol külügyminiszter, Sir Edward Grey vetette fel Woodrow Wilson amerikai elnöknek. „Javasolná-e az elnök, hogy létrejöjjön egy Nemzetek Szövetsége, amely kötelezi magát, hogy egyenként fordul bármely hatalom ellen, amely megszeg valamely szerződést, vagy amely vita esetén nem hajlandó más úton rendezni azt, mint háború segítségével.” Wilson elnök ekkor még különösebb lelkesedés nélkül fogadta a Nemzetek Szövetsége létrehozására vonatkozó brit javaslatot. Országa ekkor semlegesként figyelte az Európában javában dúló világháborút. Idővel a testület felállítása Woodrow Wilson egyik központi gondolatává vált. Amikor az Egyesült Államok 1917-ben hadba lépett a központi hatalmak ellen, a Wilson „háborús céljait” tartalmazó 14 pont egyik fontos alapköve volt a Nemzetek Szövetségének megalakítása.

A Népszövetség megalakítása iránti elkötelezettséget az is jól mutatja, hogy a Tizennégy Pontból öt foglalkozott egy új nemzetközi rend kialakításával és annak szavatolásával. Természetesen az „európai győzteseknek”, így a briteknek és a franciáknak is volt tervük egy ilyen szervezettel kapcsolatban, bár a franciák már az elejétől szkeptikusan fogadták a tervezetet, ahogy Clemenceau fogalmazott: „Jó ötlet a Nemzetek Szövetsége, de nem hiszek benne.” A britek egy kevés felhatalmazással bíró, inkább közvetítői szerepet ellátó intézményre gondoltak, a franciák pedig egy katonai szövetség jellegű testületet képzeltek el. A békekonferencián gyakorlatilag csak az amerikaiak és a britek dolgoztak az új nemzetközi közösség tervezetén. Wilson elnök maga vezette az amerikai csoportot, a brit delegációban Lord Robert Cecil és a dél-afrikai Jan Christian Smuts végezte a munka javát.

A Népszövetség sok vita után megszületett végleges alapokmányát a békekonferencia a békeszerződések részeként tartotta számon. Így a Nemzetek Szövetségét a békeszerződéssel együtt az amerikai Szenátusnak is el kellett fogadnia. Az amerikai alkotmány II. cikkelyének 2. paragrafusa értelmében ugyanis a szerződéskötések jogát az Egyesült Államokban az elnök és a Szenátus közösen gyakorolja. Az Egyesült Államokban ekkoriban a politikusok és a közvélemény többsége támogatta a Nemzetek Szövetségét – bizonyos fenntartásokkal. Történelmi tévhit tehát, hogy a Népszövetség azért bukott meg az amerikaiaknál, mert a republikánus szenátus azt alapból elvetette.

Wilson elnök már az elejétől fogva tudta, hogy a Népszövetség létrehozásához a Szenátus támogatása is kelleni fog, erre már külügyminisztere, Robert Lansing, a béketárgyalások előtt felhívta figyelmét. Az amerikai elnök ezért sem volt hajlandó a szervezetnek semmiféle fegyveres hatalmat, és olyan hatáskört adni, amely az Egyesült Államokat garanciákra kötelezte volna. Ezenkívül, bár a Népszövetség elvetett minden titkos szerződést, a Monroe-doktrínára, amely szintén titkos szerződés volt, a Szövetség alapokmánya kivételként tekintett. Wilson jól tudta, hogy az említett kérdéskörök olyan sarkalatos pontok az amerikai belpolitikában, hogy ha ezeket nem tartja, akkor a Szenátus semmi esetre sem fogja elfogadni a Szövetség alapokmányát.

Az Egyesült Államokban 1918 novemberében időközi választások voltak, amelyet a republikánusok nyertek, így a Szenátusban többséget szereztek a Wilson vezette demokratákkal szemben. Sokan azt tartják, hogy a republikánus párti többségű, így izolacionista Szenátus bosszúból szavazta le Wilson népszövetségi ötletét. Ez azonban csak történelmi mítosz.

Valóban voltak olyan szenátorok, akik semmilyen körülmények között nem támogatták a Népszövetség ötletét. Ők voltak, a William E. Borah idaho-i szenátor vezetésével, a „megbékíthetetlenek”, mindösszesen 13 szenátor. Ehhez a csoporthoz tartozott Hiram Johnson kaliforniai és Robert LaFollette wisconsin-i szenátor is, de ők a republikánus párton belül a kisebbséget jelentették. A republikánus szenátorok többsége, Henry Cabot Lodge massachusetts-i szenátor vezetésével, támogatták a Népszövetség ötletét. Ugyancsak tévhit tehát, hogy Lodge volt az, aki meghiúsította Wilson tervét. Lodge nem volt izolacionista. Bostoni értelmiségiként példaképei Henry Adams és Theodore Roosevelt voltak, éppen ezért internacionalista volt. Lodge viszont nem értett egyet a Szövetség tervezetével. Túl gyengének tartotta azt, illetve felhívta a figyelmet arra, hogy a Népszövetség tagállamai soha nem fognak harcba szállni erkölcsi okokért, egészen addig, amíg saját létérdekeiket nem fenyegeti veszély.

Lodge tehát nem elvetette, hanem hatékonyabbá szerette volna tenni a Szövetséget. Ő maga is kívánta a Népszövetség létrejöttét, de nem olyan formában, amelyben végül megszületett. Ahogy fogalmazott: „A Princetonon az ilyesmi elmenne, de a Harvardon soha.”  Ezzel a kijelentéssel pedig vérig sértette a Princetonon végzett Wilsont. Wilson megmakacsolta magát, és semmilyen változtatásra nem volt hajlandó, annak ellenére, hogy a franciák és a britek elfogadták volna, sőt egyes pontokon örömmel üdvözölték Lodge változtatási javaslatait. Az európaiak mellett Wilson bizalmas tanácsadója, House ezredes és Herbert Hoover is a Lodge-féle tervezetet támogatta és próbálta meggyőzni az elnököt a kompromisszumról. Wilson viszont úgy tekintett a Népszövetség megfogalmazott alapokmányára, mint az Ószövetségre, amelyen változtatni nem lehet.

Wilson elnök összesen huszonhárom szenátort tartott a kezében, Lodge pedig negyvenkilencet – a két csoport együtt bőven elég lett volna, ha Wilson kicsit engedékenyebb. Ő azonban nem engedett. A Szenátus eleve elutasította a Wilson-féle Népszövetséget. Amikor Lodge módosított javaslattal próbálta megmenteni a szervezetet, akkor Wilson utasította huszonhárom szenátorát, hogy szavazzon a Szövetség ellen. 1919. november 19-én egyetlen szavazat hiányában a Lodge-féle mentőterv is megbukott, majd további két szavazatot vesztve, 1920. március 20-án, harmadszor, ezúttal végleg megbukott a Népszövetség tervezete a Szenátus előtt.

A Népszövetség így az Amerikai Egyesült Államok nélkül jött létre. Az Egyesült Államok pedig soha nem csatlakozott a szervezethez, amely ezért kezdettől fogva „kard nélküli puszta szó” maradt.

Nagy Gergely