Az elvirágzott mandulafa

Őrvidék mindig is különleges szeglete volt a Magyar Királyságnak: egy kicsit német, egy kicsit horvát, egy kicsit magyar. Számos hírességünk született e tájon, elég csak Liszt Ferencre, Semmelweis Ignácra, vagy épp Freissberger Gyulára gondolnunk. Utóbbi országos ismertséget első világháborús regényével, a Virágzik a mandulával szerezett.

Somogyváry Gyula Freissberger Gyulaként látta meg a napvilágot a XIX. század legvégén, az őrvidéki Füles falvában. Uradalmi intéző édesapját az egész család – így a kis Gyula is – követte Somogyvárra, ahol a Széchenyi-birtokon élték mindennapjaikat. Az ifjú Gyula itt ismerkedett meg mélyebben a magyar nyelv szépségeivel, s itt ejtette rabul a gabonatáblák és erdők borította somogyi táj; nem meglepő: a település után magyarosíttatta nevét, s lett Somogyváryvá a húszas években.

Sajnálatos módon a dunántúli idill nem tartott soká: 1903-ban elveszítette édesapját, így özvegy édesanyja – hasonlóan sok ezer akkori sorstársnőjéhez – a székesfővárosba költözött a jobb megélhetés reményében. Az irodalomhoz és a költészethez való tehetsége, affinitása Budapesten mutatkozott meg, tizenhárom évesen jelent meg első műve, igaz, nem fővárosi lapban. Maturálását követően sok százezer kortársához hasonlóan bevonult az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe. Ezt a helyzetet mutatja be a világhírű Remarque regény, a Nyugaton a helyzet változatlan filmes adaptációjában az osztályfőnök, aki a következőt közli diákjaival: „(…) az iskolaévek ezennel leteltek, és ami most vár Önökre, az nem más, mint a kötelesség”. Nos, Somogyváry Gyulát – akárcsak kortásait – is hívta a kötelesség, így mintegy három éven keresztül szolgálta I. Ferenc Józsefet.

Először a keleti fronton ismerte meg a süvítő golyók, az éhezés, és a soha véget nem érő muszka rohamok rideg valóságát, majd a románokkal, végül az olaszokkal nézett farkaszemet. Az évek alatt zászlósként, hadnagyként, majd tartalékos főhadnagyként szolgáló Somogyváry a fentebb említett regény főhőséhez, Paul Baumerhez hasonlóan mindig is kívülálló maradt, ugyanis míg Baumer rajzokat, vázlatokat készített a lövészárokban, Somogyváryt az írás kötötte le.

Az első világháborús vereség és a trianoni békediktátum okozta összeomlást követően az újságírás felé fordult, először a Magyar Távirati Iroda vidéki osztályának vezetője, majd a telefonhírmondó irodalmi részlege irányítója lett, s utóbbi pozíciójában lett a hazai hangjáték műfaj életre hívója, igazi úttörője.

A húszas években Gyula diák néven zömében verseket publikált, amelyek a Gyújtogatás és az Idők sodrában című kötetekben láttak napvilágot. A Magyar Mickiewicz Társaság tevékeny tagjaként, az 1918-ban újra Európa térképére került Lengyelország barátjaként folytatott irodalmi, közéleti tevékenységet. 1933-ban jelent meg élete fő műve, a Virágzik a mandula, amely frontkatonai élményeinek füzére, s amelyben az olvasó egy távoli, kegyetlen világot ismerhet meg, ahol Fűzfa, maga az író, Somogyváry Gyula.

A háborúba sodródott országban erélyesen elítélte a náci Németország politikáját, így a megszállók egyik első dolga volt 1944-ben, Somogyváry elhurcolása. Szerencsés hazatérését követően hiába reménykedett egy új, szabad világ eljövetelében, hamarosan csalódnia kellett. A totális hatalmat kiépítő kommunisták megvonták nyugdíját, eltiltották a publikálástól, lányát a Gulágra hurcolták, feleségét 1950-ben kitelepítették, őt pedig Kistarcsára internálták. Mintegy három év rabságot követően a rabkórházban halt meg ma sem tisztázott körülmények között.

Testét az Új köztemető 301-es parcellájában jeltelen sírba kaparták el, s csak a rendszerváltoztatást követően két évvel, 1992 februárjában adhatta meg családja a végtisztességet az egyik legismertebb – ha nem a legismertebb – első világháborús krónikásnak Somogyváry Gyulának.

Szabó Ákos