Ki a felelős az első világháborúért?

„Az emberekben alvó energia roppant kisülése: háború.” Ezt Móricz Zsigmond írta a Nyugat 1914/15-ös, augusztusi lapszámában. Az egybeesések miatt szinte zavarba ejtő összevetni az első világháború kitörésével kapcsolatos kortárs érzékeléseket az utókor precíz történelmi értékeléseivel. A móriczi „kisülés” kifejezés valójában az egyik legpontosabb leírás a világégés okaira: az európai hatalmak azért kezdtek háborúzni, mert háborúzni akartak. 1914 nyarán négy nagyhatalom tudatosan vállalta a harcokat; a szemben álló szövetségi rendszerek elsődleges célja – ahogy Németh István történész fogalmaz 2014-es tanulmánykötetében – nem is a kisebb-nagyobb területi gyarapodás volt, hanem az ellenfél szétzúzása.

Démonizált ellenfelek

A világháborúk korát megelőzően az államok vezetői elfogadták a háborút, mint a konfliktusrendezés, mi több, a társadalmi haladás egyik lehetséges eszközét. (Többek között ezért is politika- és mentalitástörténeti választópont a XX. század.) Persze ez nem jelent társadalmi elfogadottságot; ha megnézzük a korabeli lapokat, látjuk, hogy tele vannak háborúellenes szövegekkel. A végső döntésnél azonban valamennyi kormány és koronás fő szükségesnek tartotta a háborút, ehhez pedig értelmiségi támogatást is kapott. Tanulságos történet Alfred Kerr zsidó családból származó német színikritikusé: az életében csak kultúrpápának (Kulturpapst) nevezett, később a náci rendszer által üldözött szerző Gottlieb álnéven háborús rigmusokat faragott 1914-ben. Az ő szellemi terméke a „Jeder Schuß ein Russ” („Egy lövés egy orosz”) kezdetű vers, de állítólag a Serbien muss sterbien! (Szerbiának pusztulnia kell!), sokszor plakátra írt jelmondatot is ő használta először. Az „elvetemült oroszokkal” szemben szükségesnek tartotta a harcokat Thomas Mann is.

Sigmund Freud – Manfried Rauchensteiner történész szerint – azt mondta a szerbeknek küldött hadüzenetkor, hogy „30 év óta először érzem magam osztráknak”. Az első nagyobb veszteségekig és élelmiszerhiányig az átlagpolgár is lelkesedett a háborúért.

A háborús gyűlölet alapját nem csak rigmusok biztosították. Juliette Courmont francia történész könyvet írt az ellenség démonizálásának egy extrém példájáról: L'Odeur de l'ennemi (Az ellenség szaga) című könyvében ismerteti Edgar Bérillon francia kutatóorvos németellenes tanulmányait a tízes évekből, melyek szerint a germánok testszaguk miatt (!) alacsonyabb rendű emberek. Bérillon – a könyv szerint – azt állította, hogy a németek a rassz, az eltérő étkezés, a belső karakterükből eredő gonoszság miatt büdösebbek. Mindez nem csupán propagandaeszköz volt, hanem egy olyan meggyökeresedett előítélet, amelyhez a tudomány világa szolgáltatta az alapot. Umberto Eco szerint Bérillonhoz köthető „A német faj sokszarúsága” című dolgozat is, mely szerint a németek több fekáliával szennyezik a földet, mint más népek. (Noha ennek a dolgozatnak a létezését többször vitatták is. A témában a Wang folyó versei blog posztjátajánlom.) Az egész Bérillon-sztori legfontosabb tanulsága, hogy a fajelméletek nem csak a II. világháború kísérőjelenségei.

A legnagyobb kérdés: ki a felelős?

A világháborúról kezdettől erős had- és diplomáciatörténeti viták zajlottak, ám kétségtelen, hogy a legfontosabb, aktuálpolitikai téttel rendelkező téma a felelősség kérdése volt, lesz.

Érdemes megfigyelni, hogy a háború kitörésekor az összes háborús fél úgy fogta fel, védelemből cselekszik. A Monarchia a puszta létét, Oroszország és Németország a nagyhatalmi státuszát, Franciaország a biztonságát, Nagy-Britannia a kontinentális egyensúlyt (végső soron: saját státuszát) féltette. A kimondott célok persze később öngerjesztő folyamatként egyre radikálisabbak lettek.

A felelősség boncolgatása (a másik hibáztatása) már a háború alatti propagandával elkezdődött. A verseilles-i békék aláírásában aztán kódolva volt a német főfelelősség kimondása: a 231. cikkely konkrétan arról szólt, hogy Németország elismeri teljes felelősségét, mégpedig anyagi és erkölcsi alapon is. Ez a politikai deklaráció meghatározta a francia és angol történészek hozzáállását is, miközben értékeléseik során hangsúlyozták, hogy a nagyhatalmak leginkább belesodródtak a háborúba.

A háború vesztes államainak 1920-at követő két évtizede, majd az II. világháború is lényegében a versailles-i békerendszer tagadására, megsemmisítésére és a revansra épült. A németeknél a weimari kormányzat még külön háborús felelősségi ügyosztályt is létrehozott annak érdekében, hogy módosítson a róluk kialakult képen.

1945 után újabb nemzetközi párbeszéd indult a felelősség tisztázására. Fontos állomás 1951, amikor német és francia történészek kinyilvánították, hogy „1914-ben nem róható fel valamely kormány vagy nép számára a tudatos európai háborúhoz vezető akarat [...]. A német kormány célja 1914-ben nem az európai háború elszabadítása volt; ő elsősorban az Ausztria–Magyarországgal való szövetség elkötelezettje volt. [...] A német kormány azt az elképzelést tartotta valószínűnek, miszerint lehetséges a Szerbiával való konfliktus lokalizálása, miként 1908–1909-ben; de készen álltak, szükség esetén európai háborút kezdeni” – idézi Bruno Gebhardt történészt Szabó Viktor a háborús felelősségről szóló tanulmányában.

Úgy tűnt, hogy a fentiekkel a vita nyugvópontra jutott. Az állóvízbe Fritz Fischer hamburgi történész dobott követ a 1959-ben: a császári német birodalom felelősségét német létére hangsúlyozó kutató téziseiről évtizedekig tartó vita lett, mely közvetve önvizsgálatra sarkallta a franciákat is: az utóbbi időben több olyan munka is megjelent, ami a Poincaré-kormány felelősségét is felveti. Niall Ferguson skót történész – szintén részben a Fischer-vitán felbuzdulva – 1999-es tanulmányában leírta, hogy a brit kormány részéről hiányzó tárgyalási készség is jelentősen táplálta az ellenségeskedés tüzét.

„Az első világháborús felelősség kérdésében a versailles-i békerendszer határozott döntést hozott, amikor példátlanul rövidlátó módon kimondta, hogy a háborút katonailag elvesztő tábor, vagyis a tengelyhatalmak (a Német Császárság, az Osztrák–Magyar Monarchia, Bulgária és Törökország) nemcsak, hogy komoly területi veszteségeket kénytelen elszenvedni, de egyúttal a háború kirobbantásáért is felelősek” – mondja a Válasz.hu-nak Békés Márton, a Terror Háza kutatási igazgatója.

Békés szerint a bűnösöket „elvont történelmi igazság nevében” bélyegezték meg, ráadásul egyfajta „metafizikai” bűnösséget is megfogalmaztak velük szemben. A történész álláspontja, hogy a felelősséget nem lehet a német militarizmusra tolni; a kontinens harmóniájának megrepesztésében a Brit Birodalom hatalmi aggodalma és a franciák 1871 miatti bosszúvágya is vastagon benne volt.

A harcok kitörésének 100. évfordulóján már az orosz felelősséget is egyre többen felvetik. Sean McMeekin The Russian Origins of the First World War (Az első világháború oroszországi okai) című 2011-es kötete például eddig ismeretlen levéltári források alapján állítja: az Orosz Birodalom militarista állam volt, komoly expanziós vágyakkal, a Szazonov vezette külügy pedig tudatosan terelte a többi hatalmat a fegyveres megoldás felé.

„Talán nem túlzás azt mondani, hogy egy ilyen kérdésfeltevés tőlünk nyugatabbra, azaz a nálunk szerencsésebb történelmű országokban már elég ritka” – figyelmeztet a háborús felelősség boncolgatásával kapcsolatban ifj. Bertényi Iván történész.

Az ELTE BTK és az MTA BTK kutatója szerint egy száz évvel ezelőtti probléma inkább az olyan helyeken lehet aktuálisan is fontos, ahol „a társadalom egyfelől az elkövetett hibákkal sokszor képtelennek tűnik szembenézni, mégis állandóan a múlt tragédiáival foglalkozik, aktuálisabb és fontosabb kérdések megvitatása helyett”.

Bertényi megerősíti, hogy a frissebb történészi publikációk (pl. William Mulligan és Christopher Clark munkái) egyfelől jelzik, hogy a háború elkerülhető volt, másfelől a németek felelőssége mellett hangsúlyosan szólnak az orosz és a szerb felelősségről is. „Ám ennek azokban az országokban van csak komolyabb aktualitása, ahol a nemzeti mitológiák és a száz évvel ezelőtti konfliktusokra épített történelmi önkép elhomályosítja a jelen és a jövő feladatait” – mondja ifj. Bertényi Iván.

Semmi sem ugyanaz többé

Könyvtárnyi szakirodalom bizonyítja, hogy az első világháború kitörölhetetlen nyomot hagyott az európai kultúrán és mentalitáson. Az első és legfontosabb sokkhatás nyilvánvalóan a háború 20 millió halottja és hatmillió árvája. Alapélmény lett a hadviselésből való kiábrándulás is, melynek – egyúttal az áldozatok nagy számának – oka az elhúzódó harc volt; a nagyhatalmak villámháborúra készültek, ehhez képest sokatmondó, hogy voltak katonák, akik a frontról hazaküldött levélben virágmagokat kértek szüleiktől, hogy a fedezéküket dekorálhassák valamelyest.

Az első világháború technológiai forradalmat is hozott. „A háború, ami a lóval kezdődött és a tankokkal ért véget” – szokták jellemezni. Új ipari forradalom korszaka volt ez: átmenet a szén és a vas korszakából az acél, az elektromosság, az olaj és a vegyi termékek felé. A repülőgépek, a tankok és a tengeralattjárók – Pollmann Ferenc hadtörténész megfogalmazásában – „háromdimenzióssá” tették a háborút. Ám az is igaz, hogy az emberiség már korábban tesztelte a gyilkolás új technikáit. Már a búr háborúban megjelentek olyan XX. századinak tartott eszközök, mint a géppuska, vagy a koncentrációs táborok.

Gyugyák János történész a század legnagyobb paradoxonjának nevezte, hogy a Föld népességének fél, ill. egy százaléka odaveszett harcokban, mégis ebben a véres évszázadban volt a legnagyobb fejlődés és a népességnövekedés.

Az első világháború miatt radikálisan megváltozott az állam szerepvállalása is. Az állam olyan területekre terjesztette ki hatalmát, amelyekre korábban nem, és nem is csupán a primer háborús célokért, hanem – részletezi ifj. Bertényi Iván – a hátország helyzetének könnyítéséért is. A hadigazdaság nem csak a fegyver- és hadianyaggyártás erőltetését jelentette, vagy azt, hogy a nyersanyagokat és az élelmiszert elsősorban a harcolók szükségleteinek kielégítésére fordították, hanem azt is, hogy a mind szűkösebb maradék elosztását – éppen a szegények érdekében! – már nem bízták a szabad piaci mechanizmusokra, hanem bevezették a legfontosabb árucikkekre a jegyrendszert.

„Mindinkább elfogadottabbá vált az a nézet, hogy nem csupán az állampolgároknak van kötelezettsége a hazával szemben, de az embereknek akár az életét is igénylő államnak is vannak kötelezettségei az állampolgárok irányában” – összegzi Bertényi.

„A frontra még a XIX. század emberei vonultak ki, de akik onnan hazatértek, már a XX. századéi voltak. A hátországi életet átalakította a mozgósítás, a korábbi polgári korszakot a technika gyorsulása és a sebesség megnövekedése egyszerűen maga mögött hagyta” – mondja a változásokkal kapcsolatban Békés Márton. Szerinte a legfontosabb szellemi következmény a versaillesi békerendszer két totalitárius „mostohagyermeke”, a fasizmus (1922) és a nemzetiszocializmus (1933), valamint az ezek mellett felemelkedő bolsevizmus (1917) voltak.

Ugyanerről, más szavakkal Bertényi így beszél: „Az első világháború a tömegek háborúja volt, és ebből következett az is, hogy a 20. század a tömegek százada lett. Ezeket a tömegeket pedig csakis a modern, már nem a liberális elitpolitika elveit és módszereit követő állam tudta megszervezni, sok esetben teljes mértékben szembefordulva nem csupán a liberális gyakorlattal, hanem a szabadság értékeivel is.”

Több mai értelmezés szerint ugyan a száz évvel ezelőtt indult eseményekkel következett be kontinensünk „őskatasztrófája”, mégsem helyes szétválasztani a két világháborút; beszélhetünk akár az 1914 és 1945 közötti „harmincéves európai polgárháborúról”. Korszakoljunk akárhogy is, igazat kell adnunk Ferdinand Foch marsallnak: Verseilles nem békeszerződés volt, hanem 20 évre szóló fegyverszünet.