Az elfelejtett háború - Színdarabokkal, kiállításokkal, könyvekkel emlékezünk

Hamis pátosz vagy derűs nosztalgia – ezt a két hibát lehet elkövetni az I. világháborúra emlékezve, hiszen már túlélők sincsenek, akik közelebb hozhatnák az elfelejtett nagy háborút. Igaz, amíg éltek, addig sem igazán figyeltünk rájuk, a Doberdónál megsüketült nagypapákra és történeteikre, de a szocializmus idején a politika sem támogatta az emlékezést. Elég, ha Gulyás Gyula és Gulyás János 1986-os Én is jártam Isonzónál című filmjére gondolunk, amit éppen csak be nem tiltottak. A hatalomnak nem hiányzott, hogy öreg bakák, akik az I. világháborúban tanúsított magatartásukért vitézi címet kaptak és biztos megélhetéshez jutottak, arról panaszkodjanak, hogy 1945 után mindenüket elvették. És az sem tetszett az ország vezetésének, hogy a világháborúból egyenesen következő trianoni tragédia folyományait feszegessék írók, rendezők, képzőművészek.

A centenárium jó alkalom arra, hogy végiggondoljuk a nagy háború eddigi értelmezését – ebben segít a Terror Háza által indított nemzetközi konferenciasorozat is. „A versailles-i békerendszer példátlanul rövidlátó módon kimondta, hogy a háborút katonailag elvesztő tábor, vagyis a tengelyhatalmak (a Német Császárság, az Osztrák–Magyar Monarchia, Bulgária és Törökország) nemcsak komoly területi veszteségeket kénytelenek elszenvedni, de a háború kirobbantásáért is felelősek” – mondja lapunknak Békés Márton. A Terror Háza kutatási igazgatója szerint a bűnösöket elvont történelmi igazság nevében bélyegezték meg, ráadásul „metafizikai” bűnösséget is megfogalmaztak velük szemben. A történész álláspontja, hogy a felelősséget nem lehet a német militarizmusra tolni; a földrész harmóniájának megrepesztésében a Brit Birodalom hatalmi aggodalma és Párizsnak az 1871-es francia–porosz háború miatti bosszúvágya is benne volt.

Mire a levelek lehullanak 

A legfontosabb, aktuálpolitikai téttel rendelkező téma a felelősség kérdése.

A háború kitörésekor az összes hadviselő fél úgy gondolta, hogy védelemből cselekszik. A Monarchia a létét, Oroszország és Németország a nagyhatalmi státuszát, Franciaország a biztonságát, Nagy-Britannia a kontinentális egyensúlyt (végső soron: saját státuszát) féltette. A felelősség boncolgatása már a háború alatti propagandával elkezdődött, aztán a versailles-i békék kódolták a német főfelelősség kimondását. Ezt ismételgették sokáig a francia és angol történészek is, hangsúlyozva: a nagyhatalmak leginkább belesodródtak a háborúba. Az állóvízbe Fritz Fischer hamburgi történész dobott követ 1959-ben: a császári német birodalom felelősségét német létére hangsúlyozó kutató téziseiről évtizedekig tartó vita lett, mely önvizsgálatra sarkallta a franciákat és a briteket is. Niall Ferguson skót történész például 1999-ben leírta, hogy a brit kormány részéről hiányzó tárgyalási készség is táplálta az ellenségeskedést.

A harcok kitörésének 100. évfordulóján már Moszkva felelősségét is egyre többen feszegetik: az oroszok expanziós törekvései tudatosan terelték a többi hatalmat a fegyveres megoldás felé.

A végső döntés kimondásakor valamennyi kormányés koronás fő szükségesnek tartotta a háborút, ehhez pedig értelmiségi támogatást is kaptak. Az „elvetemült” oroszokkal szemben elkerülhetetlennek vélte a harcokat Thomas Mann is, Sigmund Freud pedig azt mondta a szerbeknek küldött hadüzenetkor, hogy „30 év óta először érzem magam osztráknak”. Az első nagyobb veszteségekig és élelmiszerhiányig az átlagpolgár is lelkesedett a háborúért, amely aztán kitörölhetetlen nyomot hagyott az európai kultúrán és mentalitáson is. Az első és legfontosabb sokkhatás a háború 20 millió halottja és hatmillió árvája. Alapélmény lett a hadviselésből való kiábrándulás is, melynek oka az elhúzódó harc volt, pedig a nagyhatalmak vezetői villámháborút ígértek. „Mire a falevelek lehullanak, katonáink visszatérnek” – hangzott II. Vilmos császár híres mondata.

Hadifestők, tudósítók

„A frontra még a XIX. század emberei vonultak ki, de akik hazatértek, már a XX. századéi voltak. A hátországi életet átalakította a mozgósítás, a polgári korszakot a technika gyorsulása és a sebesség megnövekedése maga mögött hagyta” – mondja Békés Márton. Szerinte a legfontosabb szellemi következmény a versailles-i békerendszer két totalitárius „mostohagyermeke”, a fasizmus és a nemzetiszocializmus, valamint az ezek mellett felemelkedő bolsevizmus kialakulása. Több mai értelmezés szerint a száz éve indult eseményekkel következett be földrészünk „őskatasztrófája”, mások szerint nem helyes szétválasztani a két világháborút; beszélhetünk akár az 1914 és 1945 közötti „harmincéves európai polgárháborúról”, vagy igazat kell adnunk Ferdinand Foch marsallnak: Versailles nem békeszerződés volt, hanem húsz évre szóló fegyverszünet.

A hősökre és az áldozatokra való emlékezés a szocializmus idején egyet jelentett Trianon revíziójának szándékával, így a kortárs magyar művészet számára is tabutéma volt az első világháború. Az el nem készült műveket ma már nem lehet pótolni, ezért az utókor két lehetőség közül választhat: korabeli festményeket, írásokat, költeményeket, naplókat, leveleket, fegyvereket, katonasapkákat, egyenruhákat vehet elő, állíthat ki, illetve mai eszközökkel nyúlhat a témához. A centenárium alkalmából nyílt kiállítások inkább a helyben összegyűjthető tárgyi emlékekre építenek, de korabeli műalkotás is van bőven, hiszen pezsgő kulturális életet robbantott szét a szarajevói lövés. Költőink, íróink és festőink, akik addig második otthonukként tekintettek a hirtelen ellenséggé váló Párizsra, a háború alatt a hátországban, illetve haditudósítóként, hadifestőként voltak kénytelenek kamatoztatni tehetségüket (festeni akkoriban még egyszerűbb volt, mint fényképezni). Ezek a művek kezdetben buzdították a harcolókat, később viszont nem egy esetben elítélték a háborút és annak kirobbantóit. A nyolcak közül Berény Róbert, Márffy Ödön, Orbán Dezső és Pór Bertalan is bevonult hadiszolgálatra, de a háború kíméletlenségéről tudósítanak Mednyánszky László művei is.

„…veszni borzalom” 

Az I. világháborúról tavaszra várható nagyszabású kiállítás a Várkert bazárban, de már idén is nyílt két jelentős tárlat, az egyik a Vigadóban, a másik a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A vigadóbeli, mely A Nagy Háború – 1914–2014 – emlékező tárlat címet viseli, jórészt mai szemmel láttatja a történteket: döntően rendszerváltás óta készült grafikákat, fotókat, kisplasztikákat, festményeket, installációkat mutat be, olyan alkotóktól, mint Aknay János, Csáji Attila, Deim Pál, Gyulai Líviusz, Jovián György, Kő Pál, Orosz István, Péreli Zsuzsa vagy Somogyi Győző, s a kiállítás egyáltalán nem poros vagy patetikus. Még a korabeli tárgyak – katonaládák, hordágyak, gázmaszkok – is továbbgondolva jelennek meg. A Magyar Művészeti Akadémia kiállítása azt is bizonyítja: a tilalom ellenére a szocializmus alatt is születtek alkotások.

Képek helyett a szövegre helyezi a hangsúlyt a Petőfi Irodalmi Múzeum. „Maradni szégyen, veszni borzalom” – Magyar írók az első világháborúban című tárlata korabeli irodalmi művekből és személyes írásokból, levelekből, naplókból vett idézetekből építkezik. A kiállítás mégsem unalmas, mert – attól függően, hogy a sorozáson alkalmasnak bizonyultunk-e – két úton indulhatunk el: maradhatunk a hátországban, vagy mehetünk a frontra. Egyik oldalon találkozhatunk a hadviselésre alkalmatlan Ady Endrével, Babits Mihállyal, Lengyel Menyhérttel és Móricz Zsigmonddal, a másikon a katona Gyóni Gézával, Tersánszky Józsi Jenővel, Szép Ernővel és Balázs Bélával. A haditudósító Molnár Ferenc, Biró Lajos és Vészi Margit a kettő között helyezkedik el: a lövészárkok világát közvetítik – cenzúra mellett – a hátország számára.

Csitító morfium a fájdalomra 

Személyessé akarta tenni az emlékezést Vidnyánszky Attila is a Nemzeti Színház Fekete ég – A fehér felhő című előadásában, ezért azt kérte a szereplőktől: kutakodjanak családjuk történetében, mit őrzött meg náluk az emlékezet.

Amit találtak, azt beépítették gesztusaikba, mondataikba. „Ferenc Jóska ejhaj háborút indított, de sok édesanyát örökre megszomorított” – hangzik fel a dal az előadás elején. A Fekete ég című előhangban megidézik a kor alakjait: a császárt, aki „mindent meggondolt és megfontolt”, a háborút először ellenző, majd szolgáló Tisza István miniszterelnököt, a magyar bakát, az özvegyet, az árvát, a frontszolgálat helyett a Balatonon vitorlázó úri fiúkat, a tele orfeumokat. Megelevenedik a háborús lelkesedés tébolya és a kiszolgáltatottság is: nemcsak a katonák váltak puszta eszközzé, hanem a nők is. Az előadás egyik legerősebb része az, amikor a harctéri kuplerájok működését szabályozó paragrafusokat ismertetik: a legénység csupán 15 percet, a tisztek 30, a törzstisztek 60, a tábornokok pedig – élemedett koruk miatt – 120 vagy akár 240 percet is tölthettek egy-egy örömlánnyal. Előírták, milyen ruhát kell viselniük a különböző „kategóriájú” kurtizánoknak, és hogy a már elhasznált – alaposan megfertőzött – „lövészárok-lotyót” hogyan kell az ellenségnek átadni.

Az előadás végén a háborús árvák elindulnak a falu határában lévő hegyre, onnan a fehér felhőre, hogy találkozzanak elesett apjukkal. Népmesei csoda történik, amivel Molnár Ferenc 1916ban gyógyított. Az író haditudósítóként szolgált a galíciai fronton, ottani élményeiből írta A fehér felhőt. „Amíg ez a megpróbáltatás tart, lehet-e hozzá tollal érni? Viszont amíg tart, lehet-e egyébről írni?” – mondta a darabról Ignotus Pál. „Csitító morfium a fájdalomra” – írta Kosztolányi Dezső. Molnár a tudósítások és a testközelből látott vérfürdők után színdarabjával illúziót, menekülési lehetőséget adott a nézőinek.

Sanzon, kuplé, varieté 

Az idei színházi évadban talán a legnagyobb érdeklődést is egy I. világháborús mű váltotta ki. A világhírű rendező, Robert Wilson 1914 című előadása – Eszenyi Enikő szereplésével – a Prágai és a Pozsonyi Nemzeti Színház, valamint a Vígszínház koprodukciója.

A mű a háború embertelenségét a hazai színházi kultúrától kicsit távol álló, látványos történelmi revüként mutatta be. Az adaptáció Karl Kraus Az emberiség végnapjai és Jaroslav Hašek Švejk című műveiből készült. A fekete-fehér színvilágú előadásban a kezdeti eufória, a besorozás alóli kibúvók, a borzalom vagy akár a hadi kurtizánok kocsmai kivégzése is varietéstílusban tárult elénk. A produkció többnyelvű, így adva vissza – a magyar, szlovák és cseh színészek által – a Monarchia korát. Az előadás erős pillanatai közé tartozik, amikor a csatatéren egy-egy halott embert jelképezve kidőlt egy-egy fa, illetve amikor a darab végén a színészek, mint egy lassított filmben, gázálarcban vonultak hosszú perceken át a nézők felé.

A Vígszínházban látható Ha majd egyszer mindenki visszajön… című zenés est már az ismertetője szerint is inkább a nosztalgiát célozza: a felcsendülő dalok segítségével megelevenednek „a fronton harcoló szerelmes bakák, bátor hadapródok, lógós kadétok, szigorú őrvezetők, az álmodozó hadnagyok, az őket itthon hűségesen váró cselédlányok, a sóhajtozó kisasszonyok, a hűtlen nagyságos asszonyok”. A darab emlékeztet arra is, hogy Bartók Béla, az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia tanára félreteszi A fából faragott királyfi kottáit, és a honvédelmi miniszter rendeletének engedelmeskedve Kodály Zoltánnal elindul katonadalokat gyűjteni. Veszprémben a Levelek a lövészárokból című előadásban a versek mellett szintén dalokkal idézik meg a kort.

Gyurgyák János történész a XX. század legnagyobb paradoxonjának nevezte, hogy a Föld népességének fél, illetve egy százaléka odaveszett a világháborúkban, mégis ebben a véres évszázadban volt a legnagyobb a fejlődés és a népességnövekedés. Az első világégés új ipari forradalmat hozott: átmenet volt ez a szén és vas korszakából az acél, az elektromosság, az olaj és a vegyi termékek felé. S ahogy a háború lóval kezdődött és tankkal ért véget, úgy fejlődött a képrögzítés technikája is. A háborúból fotók is fennmaradtak (ekkor kezdte pályáját például André Kertész) – az idei megemlékezéseken ezekből egyelőre csak ízelítőt kaptunk.

Véráztatta földek és vörös tengerek 

Júliustól novemberig 888 ezer kerámiapipacs öltöztette vörösbe a londoni Tower várárkát. Mindegyiket egy-egy, az I. világháborúban elesett brit vagy más birodalmi (ausztrál, kanadai, új-zélandi) katona emlékére helyezte el nyolcezer önkéntes, mígnem november 11-ére, az emlékezés napjára összeállt Paul Cummins és Tom Piper hatalmas installációja. A két képzőművész egy névtelen katona végrendeletében talált verstöredéke nyomán a Véráztatta földek és vörös tengerek címet adta művének.

Miért pont pipacsokat használtak?

A brit Nemzetközösségben, mindenekelőtt magában az Egyesült Királyságban 1921 óta ez a virág jelképezi a háborúkban elesett katonákat. Míg mifelénk jóformán csak idén téma a nagy háború, a győztes Nagy-Britanniában piros betűs ünnep az 1918-as compiègne-i fegyverszünet napja, november 11. Ahogy közeledik ez a dátum, a Remembrance Day, úgy jelennek meg a pipacsok a politikusok, tévébemondók és más közszereplők gallérján.  A Tower körüli pipacstengert novemberi elbontásáig közel ötmillión keresték fel, és elsöprő többségük meghatódva távozott. A baloldali The Guardian művészetkritikusa, Jonathan Jones azonban éles hangú cikkben támadta a művet. Egyrészt azért, mert csak a brit áldozatokra emlékezik, holott a szövetséges és ellenséges országok embervesztesége is tragédia, s ez szerinte azt jelzi, hogy a háborúhoz vezető nacionalizmus száz év múltán is él. Másik kifogása az volt, hogy az esztétizált pipacserdő megszépíti a háborút, s nem fejezi ki annak brutalitását.  Jones egyedül maradt: a brit sajtó, politika és közvélemény egy emberként vette védelmébe az emlékművet

Filmen a helyzet változatlan  

Talán az amerikai érintettség foka a magyarázat arra, miért kevésbé népszerű témája a filmiparnak az első világháború, mint a második. Hűen tükrözi a két világégés hollywoodi feldolgozásai közti különbséget, hogy bár Steven Spielberg rendező elkészítette a Hadak útján című első világháborús kalandfilmjét, közel sem aratott vele akkora sikert, mint az 1944es normandiai partraszállásról szóló Ryan közlegény megmentésével.

Az évfordulós újraértelmezés azonban nem csak az álomgyárban maradt el, ezért továbbra is a Nyugaton a helyzet változatlan (1930 és 1979) című Remarqueadaptációk, az Arábiai Lawrence (1962) vagy a legújabb számottevő eposz, a francia Hosszú jegyesség (2004) az időszakot feldolgozó jelentősebb alkotás. A „népszerűtlen” háború csúcsfilmje pedig még mindig az 1937-es francia A nagy ábránd Jean Gabin főszereplésével.

A játékfilmek mellett eddig a dokumentumanyagok helyzete is felemás volt. Ezt felismerve indult el 2012-ben az EFG2014 elnevezésű európai uniós projekt, hogy digitalizálják és internetes adatbázisba gyűjtsék az analóg hordozókon fellelhető dokumentumokat. A 25 intézmény – köztük a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet – 650 órányi filmés 5600 filmes vonatkozású anyagot (plakátokat, cenzúrakártyákat, fényképeket) tett közzé. Az exhibition.europeanfilmgateway. eu címen megtekinthető virtuális kiállítás egyes darabjait még kutatják, mert sok az ellentmondás. Garas Márton rendező 1917-ben készült Az isonzói csata című alkotása például inkább tűnik szimulációnak, mint dokumentumfilmnek. Bár lövészárok-tudósításnak álcázza magát, a szakemberek kétségbe vonják hitelességét, és arra gyanakodnak, hogy más helyszínen rögzítették a filmet, mert a kor technikája ezeket az eseményekhez közeli beállításokat nem tette lehetővé.

Karácsonyi fegyverszünet   

A fagypont alatti hidegben didergő francia és brit katonák 1914. december 25-én, nem sokkal éjfél után gyertyák fényeire lettek figyelmesek a német vonalak felől, majd meghallották a Stille Nacht sorait. A britek angol karácsonyi dalokkal válaszoltak, mire a németek karácsonyfákat állítottak. Reggel aztán olyasmi történt, ami előtte még egyetlen harctéren sem: a katonák előbújtak fedezékükből, fegyvereiket hátrahagyva kezet ráztak az ellenséggel, és cigarettával, csokoládéval, itallal kínálták egymást. A nem hivatalos fegyverszünet idején eltemethették a halottaikat, az egyik temetésen együtt hallgatva végig a 23. zsoltárt. Focimeccseket játszottak, és címeket cseréltek abban a reményben, hogy a háború után meglátogathatják egymást. Filmek sora készült e különleges karácsonyról, például Richard Attenborough Váltson jegyet a háborúba című alkotása, de ez a történet köszön vissza a brit Sainsbury’s szupermarketlánc idei reklámfilmjében is. A hajdani hadszíntér ma szántóföld, melynek szélén 15 éve fakereszt áll koszorúkkal, focilabdákkal körülvéve.