Út a kisantantig II.

Az I. világháborút követő béketárgyalások nem kedveztek az új nemzetállamok együttműködési tervének, s úgy tűnt, a szövetség létrejötte füstbe ment terv marad csupán. Hamarosan a nemzetközi események mégis oda vezettek, hogy 1921-ben megalakult a kisantant. Korábbi írásom folytatásában a szövetség közvetlen előzményét mutatom be.

A párizsi békekonferencia tárgyalásai egyelőre azt mutatták, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása során létrejött új nemzetállamok közötti együttműködés kivitelezhetetlen. Lloyd George így értékelte a csehszlovák hozzáállást, ami egyébként a többi delegált viselkedését is jellemezte: „Amikor Beneš olyan lakosságnak Csehszlovákiához való csatolását követelte, amely a népek önrendelkezési elve alapján más államhoz való csatolása mellett döntött volna, félretette a tényeket, kisebbítette jelentőségüket”. Az ellentétek egyre éleződtek, az érdekek keresztezték egymást főleg, ami a csehszlovák–román területi követeléseket illeti, Kárpát-Ukrajna kérdésében. Mindemellett Románia nem óhajtott osztozni délszláv szomszédjával a Bánáton vagy Bácskán. A kérdést maguk döntötték el, anélkül, hogy kivárták volna a békekonferencia eredményét. A sort a szerbek nyitották, majd őket követve a csehszlovákok megszállták Felvidéket, hamarosan a románok is megindultak Magyarország felé.

A Tanácsköztársaság kikiáltása után a csehszlovák, a román és a délszláv kormányok igyekeztek a saját malmukra hajtani vizet, amikor magukat „Közép-Európa rendőreiként” tüntették fel, mondván, hogy Magyarország teljes feldarabolásával azt a célt tűzték ki, hogy kioltsák a „bolsevik tűzfészket”. A csehszlovák előrenyomulásra adott reakcióként megszerveződött a Vörös Hadsereg. Beneš 1919 júniusában, Párizsban Clemenceau-tól és Foch-tól katonai segítséget kért, de ekkor még azt a választ kapta hogy: „Csak akkor, ha a szerbek, a románok és a csehszlovákok együtt lépnek fel”. Hamarosan megszületett a döntés a végleges demarkációs vonalról, az antant-hatalmak jegyzékben követelték az ellenségeskedés mielőbbi beszüntetését. Ennek értelmében a csehszlovákok június 30-án megkezdték a kivonulást a Felvidékről, de a románok a döntést figyelmen kívül hagyva folytatták előrenyomulásukat, a Tanácskormány elmenekült, ők pedig augusztus 4-én bevonultak Budapestre. 1919 szeptemberében a csehszlovák és a délszláv kormányok vezetői, Beneš és Trumbić tárgyalásokba kezdtek, egyelőre románellenes éllel. Az 1919-es esztendő azt mutatta, hogy a három fél érdekei eltértek egymástól: vagy ütköztek, vagy laza szállal kötődtek egymáshoz, a harmadik felet kizárták.

Ténylegesen, az 1920 januárjában zajló magyar béketárgyalások veszélye fűzte szorosabbra a három ország kapcsolatát, attól való félelmükben, hogy az Apponyi Albert vezette küldöttség képes érvényesíteni a magyar érdekeket. Beneš javaslatára a belgrádi és a bukaresti kormány összehangolta tevékenységét. A csehszlovák politikus kijelentette: „Párizsban nehéz munka vár ránk, ha érdekeinket meg akarjuk védeni”. Közös memorandumban tiltakozásukat fejezték ki a magyar követelésekkel szemben. Ebben az időszakban a magyar sajtó már „Apró Antant” néven jegyzi a formálódó szövetséget, tudtán kívül alkotva meg egy új politikai fogalmat. 1920. február 26-án a Pesti Hírlap felháborodott cikket közölt „Apró Ántánt” címen: „Akik Párizsban és Londonban a béketemplomot oly fáradhatatlanul építgetik, valóban bízhatnak az új világrend harmonikus kialakulásában, ha már nemcsak a nagyok, az óriások, a döntő hatalmasságok, hanem a kicsinyek, az apróságok, az ágaskodó jelentéktelenségek is teljesen megértik egymást és szent szövetségre lépnek egymással. Ezek a mi hódító szomszédaink erős megegyezést kötöttek, hogy ellenünkben minden ponton helytállanak egymás érdekeiért, mindazokat az erőszakos foglalásokat és kegyetlen rablásokat, amiket rajtunk külön-külön elkövettek, együttesen és kölcsönösen fogják bármi jöhető veszedelem ellenében megvédeni. Máris közös előterjesztést intéztek a békekonferencia jelenlegi új fóruma, a párisi nagyköveti tanács elé, amelyben tiltakozásukat jelentik be a magyar delegáció javaslatai ellen és mindenkép megerőtleníteni igyekeznek a mi delegátusaink alapos munkálatainak hatását”. Beneš elképzelésének megvalósítása, a kisantant megalakulása viszont még váratott magára, hiszen hamarosan világossá vált, hogy Magyarország gyenge és kiszolgáltatott helyzete nem jelent veszélyt érdekeikre nézve. A három nemzetállam ekkor külön útra tért.

1920 januárjában a francia elnökválasztásokat követően változás állt be a nemzetközi helyzetben. A külügyi főtitkárrá kinevezett Maurice Paléologue új külpolitikai irányvonal kiépítésére törekedett, ami magyar oldalról bizakodásra adott okot. Terve szerint egy francia befolyású dunai hatalom létrehozása érdekében meg kell békíteni Közép-Európát, ami a német és orosz érdekek között mintegy támaszául szolgálna Franciaországnak. A föderáció központjának kiválasztásánál – a franciák által Balkán kapujának tartott – Budapestre gondoltak, ami mellett politikai, földrajzi és gazdasági okok szóltak. Magyar részről ez a terv egyre több támogatást élvezett, titkos tárgyalások kezdődtek. Teleki Pál (1920 áprilisától külügyminiszter), Csáky Imre, és később maga a kormányzó, Horthy Miklós is e terv létrejöttében a béke revízióját remélték. A francia–magyar közeledés veszélye, valamint egy köztük született állítólagos „titkos egyezmény” kiszivárgása (ennek valódisága ma is kétséges) gyújtózsinórnak bizonyult, összefogásra sarkallta a szomszédos országokat. Ekkor Beneš kijelentette: „Magyarország már nem ellenségünk, hanem riválisunk”. A trianoni békét követő hónapban, júliusban megkezdődtek az előkészítő tárgyalások a kisantant megalakulására.

1920. augusztus 14-én Belgrádban aláírták a csehszlovák–jugoszláv egyezményt. Ekkor még Románia csak szóbeli megállapodásra kötelezte magát, nem bízott szövetségeseiben, az események csendes szemlélője kívánt maradni. Minden olyan akció, ami veszélyezteti a trianoni béke által kialakított status quo-t (Habsburg-restauráció, Magyarország katonai hadműveletei egyes területek visszaszerzésére) a három államot kötelezték arra, hogy biztosítsa egymás számára védelem gyanánt a katonai együttműködést. Az egyezmény híre fenyegetően hatott a francia tervekre. Beneš aktivizálta a francia emigrációban élő csehszlovák kapcsolatait. 1920 szeptemberében Paléologue-ot leváltották posztjáról. Beneš személyes jó barátja, Philippe Berthelot került a helyére, aki nemcsak a cseh, hanem a román politikai körökkel is jó kapcsolatot ápolt. Take Ionescu azonban még több mint fél évig vonakodott elkötelezni magát a kisantant mellett, erre csak IV. Károly sikertelen visszatérési kísérletei után került sor. Ekkor döntött úgy, hogy hivatalosan is csatlakozik Romániával a kisantanthoz. 1921. április 23-án előbb Prágával írta alá az az együttműködést, majd pedig június 7-én Belgráddal. A kezdeti francia törekvések (Paléologue terve) egy dunai föderáció megalakulására vonatkozóan tehát kudarcba fulladtak. Fordult a kocka: a kisantant 1921-es megalakulásától kezdve, éppen a francia támogatást élvezte. Számos sikeres külpolitikai akciót tudhatott magáénak: késleltette Magyarország belépését a Népszövetségbe (erre csak 1922-ben került sor), rontotta nemzetközi megítélését, valamint egészen 1938-ig tartó megszűnéséig arra törekedett, hogy katonai, diplomáciai és gazdasági értelemben is útját állja Magyarország megerősödésének.

Hollósy Katalin