UKRAJNA, A HÁBORÚS ÜTKÖZŐZÓNA

Napjainkban háború dúl Ukrajnában, de nem volt ez másképp száz évvel ezelőtt sem: az ország, ami két nagyhatalom közé szorult, próbálta kivívni nemzeti függetlenségét, de a harcokból győztesen nem kerülhetett ki.

Az ukrán nép nemzeti öntudatra ébredése, az I. világháború előtti két évtizedben vette kezdetét, amikor Galícia „narodovec” értelmisége a ’ruszin’ önmegnevezést az ’ukrán’ népnévre cserélte, ezzel is kijelentve azt, hogy az Orosz Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia népei egyazon nemzetiséget képviselnek. Mindemellett megjelent egy független állam létrehozásának vágya is, ami egyben az ukrán nemzeti mozgalom végső célja is volt. A nemzetiségi kérdést a két nagyhatalom a későbbiek során nem egyszer egymás ellen használta fel. A nemzeti egységtörekvések különféle változatait képviselték a Dnyeper-melléki, valamint a galíciai ukránok, utóbbiak a lengyel és az ukrán területek felosztását, egyetem létrehozását, a két szláv nyelv teljes egyenjogúságának elismerését követelték. Bár a nép széleskörű támogatását élvezték, terveikből egyet sem tudtak megvalósítani, mert az I. világháború közbeszólt.

A Nagy Háborúban az Orosz Birodalom nem titkolt szándéka volt, hogy egyesítse Galícia, Bukovina és a Kárpátontúl „orosz” földjeit, s ezzel kioltsa az ukrán nacionalizmus szikráját. 1914 augusztusában az orosz hadsereg elfoglalta Kelet-Galíciát és Bukovinát, de hamarosan a központi hatalmak csapatai visszavették a területet Lemberg (ma Lvov, Ukrajna) kivételével, amit az oroszok csak 1915 nyaráig tudtak megtartani. A világháború során az ukrán nemzeti egységtörekvéseket hol az oroszok, hol a németek támogatták, abból a célból, hogy emberanyagot szerezzenek háborús hadműveleteikhez. 1914. október 14-én létrejött az Általános Ukrán Tanács, amely a Habsburgok győzelmétől várta az ukrán szabadság létrejöttét. Ausztria–Magyarország támogatta az ún. Ukrajna Szabadásáért Egyesület megalakulását, amely szintén az ukrán államiság eszméjét terjesztette a cári hadsereg ukrán hadifoglyai körében. Eközben a keleti front vidékei, amely Galícia és Bukovina területén húzódott, nagy pusztítást szenvedett el, tömegek kényszerültek lakóhelyük elhagyására.

A birodalmak I. világháborúban történő szétesése kedvezett az ukrán nemzeti mozgalomnak. Az orosz forradalom következtében megingott cári rendszer a kijevi városi képviselőket arra sarkallta, hogy létrehozzanak egy Végrehajtó Bizottságot, amiből később az Ideiglenes Kormány megalakult. 1917. március 17-én létrejött a főként baloldaliakból szerveződő Központi Tanács (Rada), amelynek elnökéül az elismert történészt, M. Hrusevszkijt választották. Ez volt az első olyan szervezet, ami az ukrán nép jogaiért és függetlensége érdekében tárgyalt, ezen belül is azt a célt tűzte ki maga elé, hogy Ukrajna Oroszországon belül autonómiát kapjon: „Szabad Ukrajnát akarunk anélkül, hogy elszakadnánk Oroszországtól.” A Rada támogatóinak száma egyre gyarapodott, kongresszusokat szervezett, földreformot és általános békét hirdettek, ami megnyerte a parasztság bizalmát. A háborús események hatására az oroszok kénytelenek voltak engedményeket tenni, így a Rada 1917. július 3-án II. univerzáléjában sikerült elismertetnie az ukrán autonómiát. A pétervári Ideiglenes Kormány azonban ezt nem sokáig tűrte, korlátozta törvényhozói jogkörét, valamint önrendelkezési jogokat csorbító intézkedésekkel reagált. Az ukrán mozgalom fő támaszát továbbra is a parasztság jelentette, de a Rada hibát követett el azzal, hogy nem teljesítette eredeti ígéretét, ami a föld újrafelosztását jelentette, így elvesztette legfőbb támogatói rétegét, a parasztságot. Emellett egy önálló, nemzeti hadsereg szervezése is folyamatos akadályokba ütközött. Az év során vidékszerte önálló paramilitáris egységek szerveződtek, akiket „Szabad Kozákoknak” neveztek, és amelyek egyre nagyobb népszerűségre tettek szert, ugyanakkor elhatárolódtak a Radától. Októberben tiszteletbeli atamánjuknak választották Pavlo Szkoropodszkij tábornokot.

Az 1917. november 7-i bolsevik hatalomátvétel után Kijevben harcok kezdődtek: az Ideiglenes Kormányhoz hű reguláris csapatok, a bolsevik szimpatizánsok és a Radához hű különítményesek között. A bolsevikok programja feltételezte a nemzetek önrendelkezési jogát, mégis nem állt érdekükben egy önálló Ukrajna létrejötte, amely az egykori Orosz Birodalom hatalmas ipari és mezőgazdasági régióit jelentette. A bolsevikok a Rada hatalmának megdöntése céljából 1917 decemberében Kijevben összehívták a szovjetek összukrajnai kongresszusát, de a paraszt küldötteknek sikerült megakadályozniuk ezt az akciót, így a bolsevik frakció Harkovba költözött. Itt december 25-én egy újabb szovjetkongresszuson kikiáltották az Ukrán Szovjetköztársaságot. Időközben Oroszországból fegyveres erők érkeztek, amelyek a helyi vörös osztagokkal együtt támadást indítottak Kijev ellen. Megkezdődött a polgárháború. A keleti frontról hazatért 300 000 katona a Rada oldalára állt, míg a Szimon Petljura hadügyminiszter irányítása alatt álló irreguláris ukrán hadsereg ugyan 15 000 szabad kozákot és önkéntest számlált, ám harckészültségük mégsem volt elegendő a bolsevikok ellen, akik 8000 szuronyosnál többel nem rendelkeztek, mégis szervezettebbnek bizonyultak. Ezen kívül a vörösök hatékonyabban manipulálták a lakosságot, így a háborút inkább szóval, mintsem fegyverrel nyerték meg: az ukrán katonák tömegesen álltak át az oldalukra. Ekkor derült fény arra is, hogy a Radának a munkások bizalmát sem sikerült elnyernie. Még Kijevben az ellenőrzése alatt álló csapatoknak sikerült elfojtaniuk az Arzenál üzemben kibontakozó munkásfelkelést (Alekszandr Dovzsenko: Arzenál című filmjének témája lett), de egy hét múlva a kormány Zsitomirba menekült. A Rada tehát legfőbb történelmi célkitűzésének nem tudott eleget tenni: nem volt képes arra, hogy bizalmat alakítson ki a maga irányában és egységet teremtsen, ami az önálló államiság legfőbb bázisát jelentette volna.

1917 decemberétől Szovjet-Oroszország és az Ukrán Népköztársaság béketárgyalásokat folytatott a központi hatalmakkal, ami a breszt-litovszki békéhez vezetett. A szerződésben Németország szövetségeseivel együtt elismerte az Ukrán Népköztársaságot független államként, valamint megígérték, hogy kiűzik a bolsevikokat Ukrajna területéről, ennek fejében mezőgazdasági termékeket kellett szállítania a központi hatalmaknak. 1918 február–április folyamán azonban az Ukrán Központi Tanács és a németek közötti viszony elmérgesedett: noha a központi hatalmak elkergették a bolsevikokat, az ukránok nem tudták biztosítani a Németországba szállítandó megígért élelmiszer-mennyiséget. A németek támogatásával így 1918. április 29-én létrejött a hetmanátus, Pavlo Szkoropodszkij vezetésével. A Rada támogatói, két volt szocialista miniszter Vologyimir Vinnicsenko és Szimon Petljura vezetésével egy ellenkormányt alakítottak (öttagú Direktórium), ami szembeszállt a hetmanátussal. 1918. december 14-én a nyugati front összeomlása után a német csapatok kivonultak Ukrajnából, velük tartott Szkoropadszkij is. A Direktórium fegyveres erői bevonultak Kijevbe és kikiáltották az Ukrán Köztársaságot.

A háború vége zűrzavart eredményezett a galíciai területeken is és lengyel-ukrán háborúhoz vezetett. Mindamellett, hogy Ukrajna hamarosan a fehérek és a vörösök egymás elleni harcának terepe lett az orosz polgárháborúban: a Direktórium, a Vörös Hadsereg és a fehérek seregeiben harcoló ukránok egymást gyilkolták azért, hogy a maguk érdekét, saját „Ukrajna-víziójukat” juttassák érvényre. Az ország a harcokból kimerülten került ki, a továbbiakban névlegesen független államként működött. Valójában az 1922-ben megalakult Szovjetunió szerves részeként, a jövőben pedig az általa meghatározott elbánásmódban részesült.

Hollósy Katalin