Trianon-trauma III.

A trianoni békediktátum megalkotóinak célja nem egy működőképes nemzetközi rendszer létrehozása volt, hanem a közép-európai térség megosztása. Ezt az elképzelést olyan „sikeresen” valósították meg, hogy a térségben élő népek békés egymás mellett élésének lehetőségét hosszú időre elvágták. Olyan új, addig soha nem látott konfliktusokat teremtettek az országok és az egyes régiók között, amelyek közül jónéhány a mai napig megoldhatatlan problémát eredményezett. Az új határok meghúzásával a Magyar Királyság „vérkeringését” megszakították. Cikksorozatunk jelen részében, az egykori közigazgatási központok és a hozzá tartozó régiók ellehetetlenítésébe, valamint az egészségügyi és az oktatási rendszer veszteségeibe nyerünk betekintést.

Pozsony, Kassa, Ungvár, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad, Szabadka, Zombor. A történelmi Magyarország jelentős regionális központjai. A felsorolt városok jelentős része már a korábbi korszakokban is történelmi jelentőségre tett szert, azonban a 19. században egyértelműen térségi központokká váltak. Az urbanizálódás következtében a kor mércéjét és a magyarországi viszonyokat figyelembe véve, modern városok jöttek létre, fejlett infrastruktúrával. A városok kiépült alsó-, közép- és néhol felsőfokú oktatási intézményhálózattal, kórházakkal, a polgári életformához hozzátartozó kulturális intézményhálóval (színházak, könyvtárak stb.) rendelkeztek, egyben az adott mikro- vagy makrotérség gazdasági központjaként is funkcionáltak. Vármegyeszékhelyként, vagy járási székhelyként jelentős közigazgatási jogosítványokkal voltak felszerelve. A felsorolt városok egy tökéletesen felépített, integrált rendszer részét képezték, amelyeket kiépített közlekedési hálózat kötött össze, így tökéletes és egészséges egyensúlyt tudtak képezni a közben világvárossá váló Budapesttel. A trianoni országcsonkítás megfosztotta Magyarországot az összes felsorolt várostól és további jelentős regionális központoktól.

A magyar településhálózat magára maradt a csonka országban „vízfejűvé” vált fővárosával. Az elcsatolt városok szerepét olyan településeknek kellett átvennie, mint például Balassagyarmat, Gyula, Makó vagy éppen Sátoraljaújhely. Ma már jelentős városok, de 1920-ban nem álltak készen arra a térségi vezető szerepre, amelyre az új helyzet következtében rákényszerültek. De nem jártak jól az elszakított városok sem, hiszen míg a Magyarországon maradt határmenti régiók központ nélkül maradtak, addig a határon túlra szakadt központ elveszítette vonzáskörzetét. S ahogy Sátoraljaújhelynek vagy éppen Balassagyarmatnak új szerepkört kellett betöltenie az új határok mögött, megváltozott az elcsatolt városok szerepe is. Az addigi térségi központok hirtelen határvárosokká váltak. Az eredeti szerep elvesztésének és az új funkció betöltésének következtében a meghúzott határ mindkét oldalán excentrikus helyzetű, stagnáló vagy éppen lehanyatló települések formálódtak. Nagyvárad például a történelmi Magyarország negyedik legnagyobb városa volt a városfejlődési mutatók tekintetében (első helyen Budapest, utána szintén két elcsatolt város: Pozsony és Zágráb). Trianon következtében a város Romániához került, centrumhelyzetét periferikus elhelyezkedés váltotta fel. A város elveszítette vonzáskörzetének nagyjából a felét, s ezzel gyakorlatilag ellehetetlenült a település helyzete. A határ mellett ott maradt egy óriási város fejlett infrastruktúrával, míg a másik oldalán egy régió, központ nélkül. Ez azonban csak egyetlen példa, ahogy az 1. kép is mutatja, az új magyarországi határokat sorra saját, egykori nagyvárosai veszik körbe, míg a hozzá tartozó régiók jelentős része az anyaország területén maradt.

A megszállt, majd elcsatolt területekről menekülő magyarok túlnyomó többsége a városokból kelt útra. A több mint 400 ezer menekült jellemző módon a magyar társadalom művelt, városlakó középosztályát képezte. Orvosok, ügyvédek, közigazgatási szakemberek, tanárok hagyták el otthonukat önként, de sok esetben kényszerből, az új állam hatóságai által üldözve. A menekülteket kibocsátó területek arányszáma nem okoz meglepetést, az egyenes arányban van a térségben élő magyarok számával (lásd 1. ábra). Jelentős részük hosszú éveken át családjával együtt forgalomból kivett vasúti marhavagonokban élte „vagonlakó” életét, valamely nagyobb vasútállomás rendezőpályaudvarán.

Így 1920-at követően, szinte lehetetlen állapotok uralkodtak a határ mindkét oldalán, ami ellehetetlenítette, a világháborút megelőző „hétköznapi élet” folytatását. Az elcsatolt városok jelentős részében – a menekültek nagy száma ellenére – a lakosság többségét magyarok alkották, ezeket az arányszámokat csak a mesterséges betelepítéssel tudták megoldani. Ugyanakkor a vonzáskörzet elveszítését megsínylették a városok új tulajdonosai is, hiszen hasznavehetetlen térszerkezet alakult ki az új szerzeményű területeken. A trianoni trauma tehát az új tulajdonosokat is sújtotta.

Ezt a felemás helyzetet talán a Magyar Királyság egészségügyi ellátórendszerének megcsonkítása szemlélteti a legjobban. Scholtz Kornél népjóléti államtitkár visszaemlékezésében az 1930-as évek végén így vázolta a helyzetet: „Elszomorító és lehangoló kép tárult azok elé, akik a háború befejeztével számon vették a megcsonkított ország egészségügyi helyzetét. Az Alföld peremén álló nagy kultúrájú, hatalmasan fejlődő városaink elszakadásával elvesztettük a pozsonyi egyetem klinikáit, az újonnan épült kassai állami kórházat, az ungvári, munkácsi, beregszászi, nagyszőlősi, szatmárnémeti, nagykárolyi, nagyváradi, aradi, temesvári, szabadkai nagy közkórházakat, az ottani gyermekmenhelyeket, bábaképző és egyéb egészségügyi intézeteket, amelyeknek azelőtt legalább felerészben az alföldi magyarság vette hasznát.” Az idézetet elolvasva kirajzolódik előttünk a történelmi Magyarország klinikai ellátórendszerének térképe, s ezt figyelembe véve alá tudjuk támasztani az írásunk elején megfogalmazott tételt, amely szerint egy valóban jól kiépített, Budapesttel szemben ellensúlyt képező városszerkezetet vágtak le Magyarországról. Nézzük mindezt a számok nyelvén. A békediktátum előtt a királyi Magyarország területén (Horvátország nélkül) 425 kórház üzemelt, míg 1920-ban ez a szám 183-ra csökkent. A 2. ábrán a kórházi ágyak csökkenésének arányát láthatjuk. Drasztikus az alábbi adatsor, kitetszik belőle, hogy Trianon következtében majdnem megfeleződött a kórházi ágyszám, ugyanakkor jól mutatja az 1920-as, 1930-as évek fejlesztéseinek eredményeit, hogy 1938-ra a csonka Magyarországon már több kórházi ágy volt „forgalomban”, mint 1914-ben a történelmi Magyarország területén.

De miben eredt a helyzet felemássága? – vetődhet fel a jogos kérdés, hiszen az utódállamok a számok szintjén ismét csak nyertek. Ezúttal több mint 20 ezer kórházi ágyat. Ha csak ezt nézzük valóban egyértelműnek tűnik a helyzet, de nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az utódállamokból menekülő középosztály egy jelentős része az orvosi társadalomból került ki. Márpedig a kórházi ágykapacitás önmagában semmit sem ér, ha nincs hozzárendelve szakértő gyógyító. Egy 1930-ban készült statisztika kimutatja, hogy Budapest orvosállományának 28,5%-a, a megszállt területekről menekült a fővárosba! Ez a csonka Magyarország egészségügyi ellátórendszerében pozitív számadatként könyvelhető el, ugyanakkor az utódállamok területén arányában ennyivel csökkent az orvoslétszám, ami viszont súlyosan érintette a szomszédos ellátórendszereket. Márpedig, ha valakinek Kolozsvárott begyulladt a vakbele sovinizmussal nemigen lehetett a problémát kezelni, hiába az óriási területnyereség. Az utódállamok némelyikének több évtizedébe került, hogy működőképessé tudják tenni saját ellátórendszerüket, hiszen saját orvosi egyetemeik, nem tudták ilyen gyorsan kiképezni a szükséges utánpótlást. Ráadásul két egyetem (Kolozsvár és Pozsony) az oktatógárda jelentős részével áttelepült az anyaországba. A trianoni esztelenség ebben az esetben tehát visszafelé sült el. Úgy látszik a versailles-i tárgyalóasztaloknál arra senki sem gondolt, hogy az emberek időnként sajnos meg is betegednek és orvosi ellátásra szorulnak.

Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy a csonka Magyarország egyértelműen jól járt volna ezzel a hirtelen lezajlott, nagymértékű orvosbevándorlással, hiszen ahogy azt a fenti ábra is mutatja, az anyaországban nem állt rendelkezésre megfelelő mennyiségű betegágy és kórház, így a bevándorolt orvosok elhelyezésére azonnal nem is volt lehetőség. Tehát, a Trianon okozta trauma konkrét hatással volt nem csupán a Kárpát-medence magyar lakosságának egészségi állapotára, de ez érintette a térség összes lakóját egyaránt.

Hasonló volt a másik kiemelt állami szerepvállalást igénylő terület, az oktatási rendszer vesztesége is. Összesen 31 felsőoktatási intézmény került az új határokon kívülre, ugyanennyi maradt a csonka Magyarországon (Budapest túlsúlya itt is érvényesült). Összesen öt intézményt sikerült a határon túlról átmenekíteni, közülük a két legjelentősebb a pozsonyi és a kolozsvári tudományegyetem voltak. Óriási veszteség érte az elemi iskolai oktatást. 1914-ben a Magyar Királyság területén összesen 16.929 elemi iskola működött, a békediktátumot követően 6435 intézményben kezdődhetett meg az oktatás, így a Klebelsberg-féle népiskolaépítési programra valóban óriási szükség volt. Nem jobb a polgári iskolák aránya sem. Az 1914-es 532 intézményből mindössze 240 került az új határok közé. Itt ismét meg kell jegyeznünk, hogy a fenti két intézménytípus esetében is budapesti többségről kell beszélnünk, nem pedig arányos területi eloszlásról. Gimnáziumból összesen 187 működött a történelmi Magyarország területén, 1920 szeptemberében közülük 88 intézményben csengettek be a magyar állam fennhatósága alatt. A reálgimnáziumok száma megfeleződött, a háború előtt 34 képzőhelyből 16 maradt a trianoni Magyarországon. Jöjjön még egy utolsó, de lényeges adatsor. 1914-ben Magyarországon összesen 2229 kisdedóvó működött, számuk Trianon következtében 837-re csökkent. A 2500 számontartott óvónőből 1014 fő maradt az új országhatárokon belül.

Ha a fentebb vizsgált három szempontot figyelembe vesszük, megállapíthatjuk, hogy a trianoni békediktátum következtében Magyarország jelentős működéscsökkenést szenvedett el. Mindez azt jelenti, hogy a trianoni trauma hatására az ország nem tudta azonnal azt a teljesítményt nyújtani, amire egyébként képes lett volna. Ugyanakkor utaltunk rá, hogy a Klebelsberg-féle oktatáspolitika (az 1920-as években éves szinten a GDP 8-9%-át költötték az oktatásügy fejlesztésére) és a népegészségügyi fejlesztések idővel úgy ahogy, de helyre tudta állítani az ország immunitását, működőképessé tudta tenni az 1920-as évek elején a veszteség miatti fájdalomba merevedő országot és lakosságát.

Balogh Gábor

A folytatásban a trianoni békediktátum által okozott kárpát-medencei környezeti egyenlőtlenségeket vizsgáljuk meg.