PERSZONÁLUNIÓ ROMÁNIÁVAL?

Az első világháború következményeként a kontinens keleti régióiban felbomló és széteső birodalmak helyén még évekig elhúzódó zavaros átmenet folyt le.

Ez nem volt máshogy Magyarországon sem, ahol az Osztrák–Magyar Monarchia szétesésének folyamata az ezer éves Magyar Királyság területi integritását sem kímélte meg. 1918 októberének végén a „régi rendszer arca”, Tisza István volt miniszterelnök meggyilkolásával egyidejűleg a Károlyi Mihály vezette szociáldemokraták kerültek hatalomra. Károlyi és köre nemcsak saját hatalmát nem tudta elismertetni, de „a pacifizmus jelszava alatt” az ország jelentős területeit harc nélkül engedte át a szomszédos népeknek, majd a katasztrófa szélére sodródott országot a bolsevikok kezébe adta, akik 133 napos rémuralmuk során az országot terrorban tartották. A kommunista rémuralom az ország nagy részének idegen hatalmak általi megszállásával ért véget. A bolsevik terror után a szociáldemokraták „jobboldali” szárnya ragadta újra magához a kormányzást, de hatalmuk „tiszavirág életűnek” bizonyult, a fővárost megszálló román hadsereg hat nap után elmozdította őket. Ilyen előzmények után, 1919. augusztus 6-án egy magát „Fehér Háznak” nevező ellenzéki csoport Friedrich István vezetésével és Habsburg József főherceg jóváhagyásával, az olasz antant megbízottak tudtával és a román katonai vezetés támogatásával elfoglalta a miniszterelnökség épületét és magához ragadta a hatalmat.

Friedrich tipikus figurája volt az 1918 őszén feltűnő politikai kalandoroknak. 1918 előtt egy vas- és gépgyár tulajdonosa volt. 1918. október 28-án egyike volt azoknak, akik a feltüzelt pesti tömeget Budára akarták vezetni, miközben a lánchídi csatában „megütköztek” a rendfenntartó erőkkel. Károlyi Mihály hatalomra kerülése után a hadügyminisztérium politikai államtitkára lett, azonban 1919 januárjában a szociáldemokraták nyomására lemondott posztjáról. A bolsevik diktatúra is aktívan politizált: különféle ellenforradalmi szervezkedésekben vett részt. 1919. augusztusában 6-án a román hadsereg támogatásával Friedrich Istvánt Habsburg József kormányalakítással bízta meg.

A Friedrich-kormány hivatalnok kormány volt, főbb belpolitikai intézkedései keretében a proletárdiktatúra rendelkezéseit vonta vissza, külpolitikailag pedig elődjeihez hasonlóan az antant valamint a magyar társadalom elismerését próbálta elérni. Ehhez Friedrich „egyszerre két vasat próbált a tűzben tartani”. Habsburg Józsefet ő maga győzte meg kormánya támogatásáról. A háború előtti Magyarországon rendkívüli népszerűségnek örvendő főherceg elismerésével akarta megnyerni kormányának a polgárság támogatását, míg a román megszálló erők támogatásától az antanthatalmak elismerését remélte.

Az ideiglenes államfő kérdését Friedrich elsőre Habsburg Józseffel kívánta megoldani, de az antant heves tiltakozására erről a tervéről letett és a románokkal kezdett tárgyalásba. A románokkal lényegében a Peidl-kormány sikertelen tárgyalásait folytatta 1919 nyarán. Már az első tárgyalás (augusztus 19.) során felmerült, hogy az „üres” magyar trónra a román királyi dinasztia valamely tagja kerüljön, így a két ország „perszonáluniót” alkothatna. A tárgyalások során a román fél, akárcsak a Peidl-kormánnyal szemben, továbbra sem támogatott egy erős és független Magyarországot. A román követelések között bár a perszonálunió terve nem szerepelt, de Magyarországot kötelezték, hogy a román érdekeket szolgálja ki. Magyarországnak szakítania kellett az önálló külpolitikával, egy eljövendő békekonferencián le kellett mondania az ország területi integritásának védelméről, valamint Magyarországnak a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal szemben Romániát kellett támogatnia a Bánát megszerzésének ügyében. A magyar kormánynak mindemellett a románok területi igényeit a Tisza vonaláig el kellett ismernie.

A román „elképzelésekre” a Friedrich-kormány válasza „vegyes” volt. A románbarát politikát és a románok békekonferencián történő támogatását elfogadta. Friedrichék cserébe Olaszországot is be akarták vonni a „szövetségbe”, valamint a rekvirálások leállítását, Erdély autonómiáját és a román megszálló csapatok, az antant által kijelölt demarkációs vonal mögé való visszarendelését kérték. A Friedrich István vezette kabinet a magyar igényekért cserébe felajánlotta a román félnek, hogy a két országnak legyen közös uralkodója, közös hadserege, jegybankja és vámrendszere. A Friedrich-kormány románoknak tett javaslata viszont az ország teljes függetlenségének feladását jelentette. A közös uralkodó, a hadsereg és a pénzügy román kézbe való átadása Magyarországot Románia teljes politikai uralma alá helyezte volna.

A románok a magyar feltételeket Erdély autonómiája miatt nem fogadták el, de minden másban egyetértettek, így a tárgyalások az év őszén tovább folytatódtak. Friedrich István perszonáluniós tervét viszont nemcsak a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg nem fogadta el, hanem az antant sem. Friedrich bár a fővárosban székelhetett kormányával, de az ország felett hatalmat nem gyakorolhatott. Magyarország dunántúli részét, amely nem állt szomszédos megszállás alatt, ekkor már a Horthy Miklós vezette Nemzeti Hadsereg ellenőrizte, aki a szomszédos népektől független ország megvalósítását tűzte ki célul. Az országban tartózkodó antant diplomaták, Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok vezetésével, is elutasították a Friedrich-kormányt, annak „románhűsége miatt”, és Horthy Miklós irányításával egy stabil, független magyar vezetést támogattak.

Az antanthatalmak ezért 1919. október 11-én jegyzéket küldtek a Friedrich-kormánynak és a román megszálló erőknek, azzal az utasítással, hogy Magyarország nem kerülhet román befolyás alá, ez pedig egyet jelentett Friedrich István bukásával. A jegyzék értelmében a békekonferencia követe, Sir George Clerk, október 13-án érkezett meg a magyar fővárosba, hogy ellenőrizze a román csapatok kivonulását a fővárosból, hogy azt követően a magyar Nemzeti Hadsereg akadálytalanul bevonulhasson Budapestre.

Friedrich István kormánya így elődeihez hasonlóan a magyar nemzet és az antanthatalmak támogatásának hiányában három hónap alatt megbukott. A Habsburg-restauráció kísérlete az antant országok számára volt elfogadhatatlan, a románokkal való „kiegyezése” pedig a magyar nemzet elutasítását is kivívta.

Nagy Gergely