MORFINISTA A HÁBORÚBAN

Csáth Géza idegállapotának rosszabbra fordulásában az I. világháború meghatározó élményt jelentett, a morfiumhasználat pedig ennek egyenes következménye volt.

Csáth Gézát 1888-ban Brenner József néven anyakönyvezték Szabadkán. A művészetekhez való tehetsége korán megmutatkozott, különösen ami a zenét és az írást illette. Unokabátyja, Kosztolányi Dezső közbenjárására kezdett újságokban publikálni s rövidesen a kor egyik legújítóbb folyóiratának, a Nyugatnak a munkatársa lett. 1910-ben megszerezte az orvosi diplomát, majd szakmájában való elhelyezkedése után főleg a pszichoanalízis felé fordult érdeklődése. Az I. világháború kirobbanásáig irodalmi munkássága főleg színművek, novellák, zenekritikák írására terjedt ki, később inkább a visszaemlékezések, naplók műfaját választotta. Ahogy ő fogalmazott: „a kizökkent világ” elnémította benne a novellistát, a tanulmányírót, és memoárírót faragott belőle.

1910-ben tuberkolózist diagnosztizáltak nála, ezután kezdett morfiumot használni. 1913-ra már egyre nagyobb adagokkal élt, véglegesen a szer hatása alá került, de főleg testi vágyainak csillapítására használta, amiről naplóbejegyzései is tanúskodnak. Orvosi hivatása révén nem jelentett számára gondot a szerhez való hozzájutás. Rettegett attól, hogy felesége megcsalja, de hosszú, késhegyre menő viták után még abban az évben feleségül vette Jónás Olgát. 1913 őszén a Liget Szanatóriumban részt vett egy elvonókúrán, de a kezelés nem hozott maradandó változást állapotában. Ezután 1913. december 31-étől a Moravcsik-klinikán fürdőorvosként kezdett dolgozni.

1914 nyarán feleségével Előpatakra költöztek, ott kapta meg augusztus elsején a behívót: a IV. hadtest 3. számú mozgó tartalékkórházának segédorvosa lett. A háborúba való bevonulást, mint sokan mások, ő is lelkesedéssel fogadta: „Nagyszerűen érzem magam, és boldog vagyok, hogy részt vehetek a legszebb és legnemesebb hadjáratban, amelyet valaha viseltek. Mert valóban háborúnkban a mi részünkről hiányzik minden önző szándék, mi csak a butaság, a telhetetlenség, a hatalmaskodás, az önzés, a barbarizmus ellen harcolunk. Ha ezt elgondolom, nagy nyugalom fog el: ezért érdemes harcolni s meghalni.” Először Szabácsra került a déli frontra. Utólag, visszaemlékezésében már egészen másképp látta: „Íme föl kellett kerekednünk békés civileknek, akik két-három hét előtt még mit se sejtve éltük békés napi életünket, hogy hadseregekbe tömörülve idegen országba induljunk büntető harci expedícióba: izgága, félművelt rác kamaszok őrült gyilkossága miatt." Szeptemberben átirányították Galíciába, majd októberben a trencséni hadkiegészítő parancsnokságra került. 1915 tavaszán Budapestre vezényelték az 1. honvéd gyalogezredhez.

A hadszínterektől 25–30 km-es távolságban teljesített szolgálatot, kínozta a távollét, a testi kielégületlenség és kényszerképzetei arról, hogy felesége megcsalja őt. Az orvosi munka ellátása közben előfordult, hogy éjt-nappallá téve dolgozott, ilyen esetekben fekete teával élénkítette magát és növelte a morfiumadagját. Ez azonban nem maradhatott sokáig titokban: 1915 nyarán fény derült szenvedélybetegségére, ami miatt felülvizsgálatra küldték. Augusztusban így majdnem két hetet kellett zárt intézetben töltenie, de a kezelés nem használt, ezután egészségi és idegállapota miatt egy évre szabadságolták. 1916. március 13-i bejegyzésében már ott szerepelt a háborúból való teljes kiábrándultság: „A háború elvesz tőlünk mindent. Egészségünket, barátainkat, otthonunkat, polgári életünk titkait dobra üti, egzisztenciánkat, kenyerünket, szabadságunkat, jogainkat - ha az életünket még esetleg meg is hagyja.” Ugyan a hadi tisztiszolgálatba már nem rendelték vissza, de végleges, hivatalos leszerelésére csak 1917 őszén került sor. Paranoiája fokozódott, feleségét hűtlenséggel vádolta, és kislányuk megszületésekor sem hitte el, hogy ő az apja közös gyermeküknek. Rögeszméi végzetes tettre sarkallták.

Sikertelen öngyilkossága előtt tanárának, Moravcsik Ernőnek ezt írta végrendeletében: „A háború halottjának tekintem magam, mert ha ez közbe nem jő, elvontam volna a szert és elváltam volna. Így mindkettőt halasztgattam a békekötésig. Ez pedig oly soká váratott magára, míg számomra minden késő lett.” 1919. július 22-én három pisztolylövéssel végzett feleségével, majd többször is elmegyógyintézetbe került, ahonnan megszökött. Végül szerb fogságba esett, és ott megmérgezte magát. 1919. szeptember 11-én halt meg.

Hollósy Katalin