MATRÓZOK A BOLSEVIKOK ELLEN

Nagy Péter cár 1703-ban elfoglalta a Kotlin-szigetet a svédektől, ezért magától értetődött, hogy erődöt építtetett rá, amely védte a cár városát, a mai Szentpétervárt. A Kotlin-szigeti erődre azonban csak 1921-ben figyelt fel a világ, amikor néhány ezer matróz felkelt a bolsevikok ellen.

Ma már nem kell hajóra szállnunk, ha Szentpétervár központjából meg kívánjuk tekinteni a Finn-öbölben fekvő Kotlin-szigetet. A szovjet múlt itt kevésbé kézzelfogható, mint az egykori vörös birodalom más metropoliszaiban: hatalmas tereket, sugárutakat, széles autóutakat kevesebbet lehet látni, mint Moszkvában vagy Novoszibirszkben, ám a Kotlin-szigetet egy kétszer háromsávos híd köti össze a szárazfölddel, mementóként szolgálva a megalomán szovjet építészetre. 1921-ben még nem létezett ez a gigantikus emberi építmény, csak hajókkal, csónakokkal – télvíz idején esetleg gyalogszerrel a jégen át – lehetett megközelíteni a szigetet, amelynek leghíresebb építménye, az I. (Nagy) Péter cár által építtetett kronstadt-i erőd. 

Az 1917-es bolsevik puccsot követően Lenin és követői teljes hatalomátvételre törekedtek Oroszországban. Kihasználva a „nagy háború” okozta társadalmi elégedetlenséget, német pénzen erőszakos hatalomátvételt hajtottak végre, amelynek szomorú kiteljesedése II. Miklós orosz cár és családjának kiirtása volt Jekatyerinburgban. Az egykor fényes, szebb napokat látott Oroszországban 1917-ben véres polgárháború robbant ki, amely éveken át húzódott, mire 1921/22-ben lezárult (mintegy 8 millió halálos áldozatot követelve). A Vörös Hadsereg működtetése óriási költségeket rótt a bolsevik hatalomra, amely a hadikommunizmus bevezetésével kívánta orvosolni a számára eleinte reménytelennek tűnő helyzetet. Az államosítások, a vasútvonalak katonai jellegű irányítása, a jegyrendszer bevezetése, a magánvállalkozások megszűntetése és a beszolgáltatás mind-mind növelték a társadalom elégedetlenségét az új hatalommal szemben. Ennek nyomán nacionalista és parasztfelkelések, éhséglázadások törtek ki, a vörösterrort antiszemita pogromok, rablási hullámok és rekvirálások súlyosbították.

1920 nyarára hatalmasra nőtt azoknak a száma, akik szembefordultak a bolsevikokkal, így csak idő kérdése volt, hogy mikor lobban lángra a lázadás szikrája a társadalomban. Az első ellenállási kísérlet Tambov környékén robbant ki, ahol több tízezren szálltak szembe a hatalommal. A bolsevikok csak kőkemény megtorlással, deportálásokkal, nyilvános kivégzésekkel tudtak úrrá lenni a helyzeten. 1921 januárjára azonban már Petrográdon is tarthatatlan helyzet alakult ki: csökkentették az élelmiszer fejadagokat, amely azonnal tüntetéssorozatot eredményezett a városban. A munkásokhoz csatlakoztak a Kronstadt-ban állomásozó tengerészek, a „Szevasztopol”, a „Petropavlovszk” és a „Reszpublika” hajók legénysége, akik határozatban követelték – többek közt – a sajtószabadságot, a parasztok gazdálkodási szabadságát, a szovjetek eltörlését és titkos szavazásokat az új tanácsokról, valamint a politikai okokból bebörtönzöttek szabadon bocsátását.

Lenin természetesen azonnal az idegen hatalmak titkosszolgálata által előre megszervezett akciónak minősítette az eseménysorozatot, és azonnal megadásra szólította fel a fellázadt matrózokat. A helyzet komolyságát – és a bolsevikok számára a rémületet – épp az okozta, hogy a fővárosban robbant ki az akció, nem pedig valahol Szibéria egy távoli zugában, így azonnal akcióra szánták el magukat: a vörös Napóleonnak is nevezett Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij vezetésével ágyúzni kezdték a kronstadt-i erődöt. Hozzávetőleg ötvenezer embert vontak össze, akikkel szemben a védők mintegy négyezren voltak, így hiába volt helyzeti előnyük a matrózoknak, reménytelen volt a helyzet. Ez annak ellenére is igaz volt, hogy ezer katona átállt a matrózok oldalára. A dermesztő hideget kihasználva Tuhacsevszkij csapatai március 17-én éjszaka – részben a jégen – megközelítették az erődöt, és rövid idő alatt (közelharcban) sikerült felőrölniük a tengerészek ellenállását.

Akik túlélték az ostromot, és nem tudtak a befagyott öblön keresztül valahogy Finnországba menekülni, azokat a szovjet hatalom táborokba záratta, közülük sokan ott pusztultak.  A kronstadt-i felkelés rávilágított arra, hogy már 1920–21-ben életképtelen volt a bolsevikok rendszere, ennek ellenére a politikai terror használatával még 1989/91-ig kitartott, sőt néhány országban még jelen is van. Kérdés, mi történt volna, ha győz a matrózlázadás?

Szabó Ákos