MACKÓ HELYETT JÁTÉKPUSKA

A totális háború nem csak a katonáknak, de az otthonmaradt családtagoknak is óriási megpróbáltatásokat jelentett. A háború elhúzódása, a férfiak bevonulása, a nők munkába állása a hiánygazdaság, a nélkülözés minden korosztályt érintett. A háború azonban egyre nagyobb erőfeszítéseket követelt a hátországban élőktől, így a kormányok a tömegpropaganda nyújtotta eszköztárral igyekeztek minél nagyobb áldozatvállalásra buzdítani az embereket. A mozgósításból nem maradhattak ki a „hátországi kiskatonák”, azaz a gyermekek sem.

„Te is kérd meg apukádat, hogy jegyezzen neked hadikölcsönt!” – olvashatták a Jó pajtás című gyereklap kis olvasói 1915-től kedvenc újságuk oldalain. A felszólítást sok esetben tettek követték, már akinek még volt lehetősége megkérnie az édesapját hadikölcsön jegyzésére. A Sebők Zsigmond, majd Benedek Elek meseírók által szerkesztett újság szinte a háború első pillanatától kezdve a gyerekpropaganda egyik szócsövévé vált. A lap munkatársai az újságban megjelenő írásokon, meséken és gyerekjátékokon keresztül próbálták alakítani fiatal olvasóközönségük háborúhoz való hozzáállását. 1917-ben – többek között – az alábbi buzdító verset olvashatta a lap célközönsége: „Beh kár! hogy még gyermek vagyok / S nem vagyok ott, hol a nagyok. / Elhagyva iskolát / És a szülői házat / Harcmezőn fegyverrel / Szolgálni hazámat. / Mert hiába fegyverkezem, / Gyönge még arra a kezem. / Most csak álmodozom / Riadó csatával, / Gondolatban küzdök / Olasszal, muszkával.”

A propaganda nem csupán a háborús versikéken keresztül üzent a gyerekeknek, de más eszközökkel is megpróbálta bevonni a fiatalabb korosztályt a háborús erőfeszítések népszerűsítésébe. Ezt a célt szolgálták a gyerekeket katonai egyenruhákban ábrázoló képeslapok és rajzok, az 1915-ben az Iparművészeti Múzeum által megrendezett háborús gyermekrajz kiállítás, a gyermekek adománygyűjtő akciókba való bevonása. A háború még a Magyarországon rendkívül népszerű mondókákat, körjátékokat is militarizálta. Íme, utóbbira egy példa 1916-ból: Több gyerek körbe áll, egyik a középen van, kérdéseket intéz. Akire rámutat, annak kell felelni. Mit szeret az olasz? (Makarónit) Mit szeret az orosz? (Vutkit) Mit szeret a szerb? (A rizses húst) Mit szeret a francia? (A németet, de nem nagyon) Mit szeretne az angol? (A Dardanellákat) Mit szeretne az egész világ? (Mindenki felel: A békét!) Aki a feleletet elhibázza, vagy az utolsó kérdésre valaki nem felel, zálogot ad s végül aztán a zálogot az ismert módon ki kell váltani.” De a militarizálás elérte a játékeszközöket is. A háború évei alatt a hadviselő felek hátországaiban általánossá vált az a tendencia, hogy a játékgyártó cégek már több játékpuskát és ólomkatonát gyártottak, mint játékmackót.

A legfontosabb feladat azonban ezen a területen az iskolákra, a tanárokra hárult. „Az iskoláknak lesz hivatása, hogy a tanulóifjúságba belénevelje a katonai szellem érvényesülésére és kihasználására szükséges tudást, a gyakorlásra kívánatos gyakorlati tájékozottságot.” – fogalmazott 1915-ben a Néptanítók Lapja. Nem volt olyan területe a közoktatásnak, amelyre nem nyomta volna rá a bélyegét a háború. 1915-ben a tizennyolc éves korosztálynak az alábbi feladatra kellett keresnie a megoldást a mennyiségtan érettségin: „A most folyó világháború az Osztrák–Magyar Monarchiának napi 22 millió koronába kerül. Feltéve, hogy a háború 500 napig tart, az okozott költség mily évi annuitással volna letörleszthető 65 év alatt 4% mellett?” De a propaganda mögött már a háború első évében jelentkeztek a háború azon vonásai, amelyek a tényleges oktatói-nevelői munkát szinte ellehetetlenítették: összevont osztályok, fűtetlen tantermek, 40 percesre rövidült tanórák, rövidebb tanév stb. Ráadásul a katonai szolgálatra behívott tanerőt sokszor képesítés nélküli tanszemélyzet pótolta, ami a minőség rovására ment. Ha úgy tetszik a pótkávé mellett általánossá vált a „póttanerő” is.

„A 11–12 éves korban az előbbi évben felébredt tettvágy fokozódik, sőt itt éri el a tetőpontját. Konkrét alkotásokra serkenti, anélkül, hogy a tett indokaival sokat törődnék a gyermek. Hogy miként szoktak háborút játszani: Mérgesen – felel lakonikusan az egyik. Fakarddal ütjük, kövekkel hajigáljuk egymást – felel a másik – két táborra oszlunk, sorakozunk, aztán mind neki. Persze mindég a magyar győz, és nem akar senki muszka lenni.” – olvasható a Néptanítók Lapjában, A háború hatása a gyermekre című 1915-ös tanulmányában. A szaklapban megjelent ilyen és ehhez hasonló cikkek hangvétele optimista volt ugyan, de a valóság teljesen más képet mutatott. A háború következtében ugrásszerűen megnövekedett a fiatalkorú bűnelkövetők száma. A hadseregbe bevonult apák valamint az ő helyüket a termelésben átvevő édesanyák hiánya, az iskolai oktatás színvonalának csökkenése, magyarán a gyerekfelügyelet lazulása egyaránt erősítette ezt a trendet.

A totális háború nem ismert privát szférát, így a gyermekek világa sem lehetett mentes tőle. Az a világ, amelyben a háború kitöréséig a játékmackók domináltak, alig egy háborús év elteltével már az ólomkatonák és a játékpuskák fő terepévé vált.

Balogh Gábor