Kínai önkéntesek a nyugati hadszíntéren

Az első világháború hadieseményei a német fennhatóság alatt álló Csingtao ostromát leszámítva elkerülték Kelet-Ázsia szárazföldi területeit. A megtépázott tekintélyű Kína azonban kereste a lehetőséget, hogy valamilyen formában részt vegyen a háborúban, s ezzel kedvezőbb diplomáciai pozíciót szerezzen magának.

A háború kitörésekor Kína ugyan deklarálta semlegességét, de folyamatosan titkos tárgyalásokat folytatott a brit és a francia vezetéssel. 1914 nyarán az országot ekkor irányító Jüan Si-kaj köztársasági elnök szerette volna megszerezni a németek által birtokolt Csingtao városát, ezért cserébe 50 ezer önkéntest ajánlott fel az antant számára. A britek elutasították az ajánlatot, mivel a Csingtaot szintén kiszemelő és a központi hatalmaknak hadat is üzenő Japán, ekkor még fontosabb szövetségesnek számított London számára. Japán végül nemcsak a kikötővárost szerezte meg, hanem 1915 folyamán „21 követelés” néven olyan szerződést kényszerített Kínára, amellyel további területeket szerzett Santung tartományban és Mandzsúriában.

A háborús veszteségek azonban hamarosan arra kényszerítették a briteket, hogy újra gondolják korábbi álláspontjukat. A külföldi munkaerőtoborzás ötlete 1916 során merült fel ismét, ekkor a brit hadsereg főparancsnoka, Douglas Haig tett javaslatot ennek megfontolására. Mivel a brit és francia kormány is támogatta a felvetést, így a tárgyalások 1916 végén megkezdődtek Kínával. Az első munkások végül az 1916. december 30-án megkötött brit–francia–kínai egyezmény révén indultnak útnak Európába. Az önkéntesek java Kína északkeleti részéről származott, főként Shandong tartományból, kisebb részben Anhui, Hubei, Hunan, Gansu, Jiangsu, Jilin és Liaoning területéről.

A jelentkezőket a kilátástalan szegénység, a politikai bizonytalanság és a toborzó tisztek által ígért bérek motiválták. Akik vállalták a feladatot, azokra hosszú út várt. Többségüket Weihai és Tiencsin kikötőjéből előbb Vancouverbe utaztatták, majd Kanada keleti partjáig szállították vonattal, ahol Új-Skóciában ismét hajóra szálltak, hogy eljussanak Európába. A Szuezi-csatornán keresztüli kockázatosabb utat jóval ritkábban vállalták. Az önkénteseket eleinte válogatás nélkül engedték fel a hajókra, így csak Európában derült ki, hogy sokuk az alultápláltság és a betegségek következtében alkalmatlan a szolgálatra, ezért a jelentkezők állapotát hamar elkezdték szűrni még Kínában.

Az önkéntesek nem vettek részt a harcokban. Az ő feladatuk elsősorban a lövészárkok ásása, a sebesültek elszállítása, a halottak eltemetése, a hadianyag gyárakban való munka, valamint a tankok és repülők javítása volt. Összességében Franciaországban mintegy 40 ezer, Nagy-Britanniában pedig közel 100 ezer kínai önkéntes teljesített szolgálatot, ezzel jelentősen enyhítve a két nagyhatalom hátországának munkaerőhiányát.

A kínai semlegesség hivatalosan 1917 augusztusában ért véget. A casus bellit az Athos nevű francia hajó németek általi elsüllyesztése szolgáltatta, amelynek fedélzetén több mint 500 kínai munkás tartózkodott. A közvetlen kínai szerepvállalást ekkor már az is lehetővé tette, hogy az antanthoz ugyancsak csatlakozó Egyesült Államok a kínaiak pártját fogta Japánnal szemben a Csendes-óceán térségében. 1916 és 1920 között a kínai önkéntesek közül körülbelül 2 ezer ember vesztette életét. A halálozás oka főként a spanyolnátha, valamint a német támadások és a feladatteljesítés közben szerzett sérülések voltak.

A kínai vezetés terve, hogy az önkéntesek bevetésével az ország nagyobb diplomáciai mozgástérre és befolyásra tegyen szert végül kudarcot vallott. A békekonferenciára a rivális japánok 5, míg a kínaiak csupán 2 delegáltat küldhettek, ezzel a számukra fontos kelet-ázsiai ügyekben nem is tudták kellő hatékonysággal képviselni az érdekeiket. A küldöttségük végül nem volt hajlandó aláírni a békeszerződést, míg az ország egyre mélyebb politikai válságba süllyedt, ami elvezetett a Május 4-e mozgalom létrejöttéhez.

A harci események lezárulta után a brit és francia kormány 1919 őszétől megkezdte a kínai önkéntesek hazaszállítását. A program brit részről 1920 áprilisában, francia részről 1922 márciusában ért véget. Európában csupán 3 ezer fő telepedett le. A két antant hatalom emlékezetpolitikája szinte teljesen elhallgatta ezeknek az embereknek az erőfeszítéseit. Nincsenek emlékművek, vagy alkotások, amelyek tanúskodnának a háborús szerepvállalásukról.

Iváncsó Ádám