INVALIDUSOK

A háborús események szomorú következménye az amputációk és csonkolások számának drasztikus megemelkedése volt.

Már 1914 őszén felmerült a kérdés: mi lesz a csonkolt katonák sorsa a háború után? Hogyan tudnak majd visszailleszkedni a társadalomba? Tudnak-e majd munkát vállalni? Hogyan lehetne megkönnyíteni az életüket, végtaghiányosságukat figyelembe véve? Mivel a jelenség tömeges volt, a kérdéssel a politikai vezetésnek is foglalkoznia kellett. Tisza István miniszterelnök Dr. Dollinger Gyula sebész professzort, egyetemi magántanárt bízta meg a probléma kezelésével. Dollingert a magyar orvostörténet az ortopédia atyjaként tartja nyilván, nem véletlenül.

Dollinger már a háború elején kijelentette, hogy a „rokkantság a háborúnak egyik utóbetegsége”. Ennek jegyében nem csupán a rokkantak kezelésének lehetséges módozataival foglalkozott, de kidolgozott egy konkrét rehabilitációs tervet is, amely a rokkant katonák társadalomba való visszailleszkedését volt hivatott elősegíteni: „A rokkant katonák utókezelése nagy kiadást ró a katonai kincstárra és nagy munkát a társadalomra, de az eredmény bőven megérdemli ezen áldozatokat, mert e nélkül keresetképtelenül tér vissza számos rokkant otthonába és ott az államnak és a társadalomnak a fenntartására szorul, míg a kellő utókezelés kereset- és adózóképes polgárokat ad vissza az államnak. Ezen betegek egy részén el fogjuk érni azt, hogy régi foglalkozásukhoz visszatérhetnek, másokon pedig hogy pályaváltoztatással saját magukról és családjukról gondoskodni fognak tudni”.

A professzor 65 éves kora ellenére hihetetlen kitartással és energiával kezdett bele megbízatása teljesítésébe, amelynek eredményeképpen 1915-ben megnyílt Budapesten az első művégtaggyár, amely európai összehasonlításban a legkorszerűbb protéziseket gyártotta a csonkolt katonák számára. A már említett rehabilitációs program keretében a művégtagok tulajdonosait megtanították az eszközök helyes használatára. A protézisek elkészítése során külön figyelembe vették, hogy mi volt a rokkant katona eredeti foglalkozása, s amennyiben a páciens fizikai terhelhetősége ezt lehetővé tette, olyan művégtagot készítettek a számára, amellyel eredeti foglalkozását tudta tovább folytatni. Már az első háborús évben rehabilitációs központokat hoztak létre, ahol a hadirokkantak az egészségügyi rehabilitáció mellett akár új szakmát is elsajátíthattak, felkészülvén a későbbi munkavállalásra. Jellemzően ezt a két, még munkavégzésre alkalmas csoport ellátását tartották elsődleges fontosságúnak a rehabilitációs központokban: „1. gondoskodnunk kell azok utókezeléséről, a kiknek munkabirását ezzel vagy teljesen, vagy legalább részben helyreállithatjuk; 2. el kell látnunk művégtagokkal a csonkitottakat, hogy valami olyan productiv foglalkozás után nézhessenek a melyet csonkitott voltuk megenged”.

A Dollinger-féle művégtagokat gipszminták segítségével készítették el s nem közvetlenül a csonkra, hanem az ép csontra rögzítették egy fémszerkezet segítségével. A rokkantakat két protézissel látták el. Egy esztétikusabb külleművel, amelyet bármilyen alkalommal használhattak, illetve egy munkára rendszeresítettel, amelyet kifejezetten nagyobb terhelőképesség elviselésére alkottak meg. Dollinger a rehabilitáció mellett fontosnak tartotta a rokkantak utólagos patronálását is, ezért javasolta az ún. rokkantbizottságok létrehozását, amelyek egyik feladataként az utógondozást szabták meg.

Összességében elmondható, hogy a művégtaggyártás és a rehabilitáció tekintetében a magyar kezdeményezés európai, sőt világszinten is egyedülállónak nevezhető. Dollinger átfogó, részletes rehabilitációs programja példa nélkülinek bizonyult a világháború sújtotta Európában. A legfontosabb eredmény azonban kétségkívül az volt, hogy nem csupán művégtagot, de ezzel együtt az újrakezdés reményét is biztosították a rokkant katonák számára.

Balogh Gábor