FRONTVONAL A HÁTORSZÁGBAN

A háború nemcsak a fronton, hanem a hátországban is tombolt. Nélkülözés, élelemhiány, pótélelmiszerek és akadozó közellátás formájában.

„A front belenőtt a hátországba” – jegyzi meg Karl Kraus 1918-ban megjelent, Az emberiség végnapjai című munkájában. A háború hatásait a hadviselő felek hátországai már 1914 őszén megérezték, mivel a totális háború megkövetelte, hogy a társadalom valamennyi rétege aktívan kivegye részét a háborús erőfeszítésekből. Az alábbiakban néhány példát kiemelve kívánjuk bemutatni, hogyan hatotta át a háborús igyekezet az emberek – mindenekelőtt az otthon maradt nők és gyermekek – mindennapjait. Ezen belül is az élelmiszerhiány okozta ínség mindennapi eseteibe nyújtunk betekintést.

1914-ben megváltozott a háború természete, a konfliktus totálissá vált, s ez nem csupán a harcoló alakulatok számára vált érzékelhetővé, de nagyon hamar megtapasztalta mindezt a hátországi lakosság is. Fejadag, sorban állás, jegyrendszer, pótélelmiszer – ezek a kifejezések 1915-től szinte minden hadviselő ország lakosságának alapszókincsévé váltak. A mezőgazdasági jellegű Magyarországon a közélelmezés helyzete kedvezőbb volt, mint a központi hatalmak többi országában, vagy akár az örökös tartományokban, de a hiány 1915-től már itthon is éreztette a hatását. A magyar mezőgazdaság 1916-tól egymaga vállalni tudta a közös hadsereg teljes élelmiszerellátását, ez azonban a hátországi ellátórendszer összeszűküléséhez vezetett.

A hadseregek az óriási mennyiségű hadianyag mellett hatalmas tételben használták fel a megtermelt mezőgazdasági termékeket is, így a lakosság élelmiszerellátását más forrásokból voltak kénytelenek biztosítani az érintett kormányzatok. Különösen súlyos volt a helyzet a központi hatalmak országaiban, ahol az ínséget a brit tengeri blokád csak még jobban súlyosbította. A hivatalosan megállapított fejadagok a háború folyamán egyre jobban csökkentek, így Bécsben eleinte 1300 kalóriában határozták meg egy felnőtt férfi napi energiaszükségletét (mai számítások szerint egy irodai munkát végző, átlagos testalkatú felnőtt ember energiaszükséglete ennek minimum a kétszerese!), ez a szám azonban a fegyverszünet idejére alig haladta meg a napi 800 kalóriát, ami – ahogy egy kortárs jellemezte – „élni kevés, éhen halni sok” volt.

Az élelmiszerhiányt két eszközzel próbálták orvosolni a hátországban. Egyrészt pótélelmiszerek bevezetésével, másrészt pedig propagandával. A háború közepére szinte nem is volt olyan élelmiszer, amelynek ne hozták volna létre pótélelmiszer változatát. Így például Németországban több mint 30 tojáspótló és 800-nál is több kolbászpótlék volt forgalomban, amelyek az eredeti termék ízvilágát ígérték a vásárlónak. Már ha nem pótélelmiszer-hamisítványba futott bele a sorban álló – ugyanis gipszből hamisított liszt, nagyrészt homokból álló pótkávé, vagy éppen tojáspótlóként forgalomba hozott színezett, ismeretlen eredetű porok is a boltok polcaira kerültek. Rövid időn belül az olyan, korábban alapvető élelmiszerek, mint például a tej, csupán kis mennyiségben és csillagászati áron volt beszerezhető. Nem hiába nevezte el a népnyelv „fehér aranynak” a nélkülözhetetlen terméket.

A hátország „éhségét” a kormányzat a propagandaszólamok felerősítésével próbálta csillapítani. Mindehhez még a „hátországi kiskatonák”, azaz a gyerekek mozgósító erejét is felhasználták, méghozzá minden hadviselő országban. 1917-ben az alábbi versike jelent meg a korszak gyermeklapja, a Jó pajtás oldalain, A háborús ebéd címmel: „Mit főz, nénike? Kását, nézz ide. Tett-e sót bele? Ne törődj vele. Van-e hagymája? Mi gondod rája? Tej is jó volna… Hogyne, ha volna! Se tej nincsen, se zsír nincsen, hagyma sincsen, még só sincsen. Mi lesz ebből, drága kincsem? Van ám homok s víz elég: kész a háborús ebéd!” Ugyanakkor némi ellenpropaganda is napvilágot látott a jegyrendszer kigúnyolása céljából. Vasárnapi pecsenye, 1917 címmel az alábbi szövegű, német nyelvű képeslapot állították forgalomba: „Vedd a húsjegyet, hajtogasd bele a tojásjegybe, és süsd szép barnára a vajjegyben. Párold kellemesen puhára a krumpli- és zöldségjegyet, aztán hempergesd őket lisztjegybe. Desszertnek főzd meg a kávéjegyet, öntsd bele a tejjegyet és mártogasd ki a kenyérjeggyel. Étkezés után moss kezet a szappanutalvánnyal.”

Rövid idő elteltével az újonnan megjelent ételreceptek is a háborús körülményeket szimbolizálták. Nézzük, hogyan készült a hamis velő szárított zabból: „5 deka szárított zabot fél liter sós vízben péppé főzzük. A tűzről levéve hűlni hagyjuk. 2 egész tojást, egy összevagdalt gombát, kevés borsot keverünk hozzá, ezután 4 deka forró zsírban keverés közben az egész masszát átsütjük.” Egy 1915-ben, Budapesten kiadott háborús receptkönyv az alábbi szavakkal biztatta a háziasszonyokat a fentiekhez hasonló receptek bátor alkalmazására: „Most pedig, a világháború ínséges napjaiban, mindnyájunknak állampolgári kötelessége, hogy pénzbeli és élettani gazdaságossággal igyekezzünk védekezni a kiéheztetés ellen, s ezzel mozdítsuk elő élethalálharcunk sikeres befejezését.” Jó tanácsokkal természetesen a gyerekeket is ellátták. Alább például a fekete kenyér helyes elfogyasztására hívják fel a figyelmet a Jó pajtás szerkesztői: „Megnyugtathatlak, hogy a fekete kenyér egészséges kenyér. Tápláló nemcsak a búzalisztből készült kenyér, hanem a rozs- és árpalisztből, sőt a zab- és kukoricalisztből való kenyér is. Sőt, a barnább lisztben több a táplálóanyag, mint a fehérben, csak éppen, hogy a fehér kenyeret könnyebben megemészti a gyomrunk.”

A központi hatalmak országaiban az élelmezési helyzet évről-évre súlyosbodott. Mindez elsősorban a britek tengeri blokádjának volt köszönhető, amely minden térségbe érkező élelmiszer szállítmányt visszafordított, vagy lefoglalt. 1916-tól külön blokádügyi minisztérium működött a brit kabinetben, amelynek feladata volt az is, hogy újabb és újabb megszorító intézkedésekkel lehetetlenítse el a központi hatalmak élelmiszerutánpótlását. Az egyik ilyen intézkedés a semleges országokra kényszerített brit elővásárlási jog elfogadtatása volt. Ennek értelmében Nagy-Britannia biztosítani tudta a maga számára az Európa felé irányuló élelmiszerszállítmányok felvásárlási előjogát. Ennek ékes példája, hogy míg a blokád évei alatt – amely a fegyverszünet megkötését követően is tovább tartott – közel egymillió német halt éhen, addig a britek által felvásárolt norvég heringállomány megrohadt a raktárakban. Miután Magyarország agrárállam volt, a Monarchia keleti felében az ausztriaihoz képest kevésbé volt érezhető az élelmiszerhiány súlyossága.

A totális háborúban nem csupán a katonák vívtak élet-halál harcot, de hasonló küzdelmet kellett megvívnia az életben maradásért a hátország lakosságának is. Kiválóan érzékelteti mindezt egy 1917-ben kiadott receptkönyv előszava: „Most nem azért főzünk és eszünk, hogy a kiválóan elkészített dolgokat élvezzük is, hanem csak azért, mert az evés létkérdés, és ennünk kell.”

Balogh Gábor