FORRADALOM AZ EGÉSZSÉGÜGYBEN

A békeidőszak olyan új közegészségügyi modellt örökölt a katonai orvoslástól, amely bizonyos elemeiben a mai napig meghatározza a szakszerű orvosi ellátórendszer működését.

Az I. világháború kitörésével az orvostudomány soha nem látott kihívásokkal került szembe. Ugyanakkor a négyéves küzdelem lehetőséget nyújtott a kutató orvosoknak arra, hogy a tömeges mintavétel segítségével új gyógyszereket, oltóanyagokat és segédeszközöket hozzanak létre, új módszereket próbáljanak ki, s mindezzel formálják a katonák egészségügyi ellátással kapcsolatos gondolkodásmódját.

„Szomorú vigasztalás ugyan, de kétségtelen, hogy a világháborúból sok tekintetben haszon is lesz a közviszonyokra. A közegészségügyet az elsők között kell felsorolni, mint olyant, amely a háború végén nyerni fog” – jegyezte meg 1914 őszén Mailáth József, a betegmegfigyelő állomások rendszerének létrehozója. A vérátömlesztés, a mellkassebészet, a tüdő operálhatóvá válása, az anesztézia, a kolera elleni védőoltás tömeges alkalmazása, az orvostudomány „kétneművé” válása, mind-mind az I. világháború következménye. Olyan eredmények ezek, amelyeket az orvoslás a háborút követően a békebeli körülmények között tömegesen tudott alkalmazni, ezzel a szakszerű orvosi ellátás megszűnt kevesek privilégiuma lenni. Azok a társadalmi rétegek, amelyek a háborút megelőzően egyáltalán nem kerültek kapcsolatba az egészségügyi intézmények hálózatával, sőt bizalmuk sem volt (!) az orvosok és a gyógyítással foglalkozó intézmények iránt, a háború végére saját személyes tapasztalatuknak köszönhetően érzékelték azt, hogy ezek az intézmények és a benne dolgozó személyzet az ő egészségükért fáradozik.

A leendő katonák tulajdonképpen a katonaorvossal találkoztak először miután sorozásra rendelték őket. Maguk a frontorvosok együtt vonultak be szolgálatra a katonákkal és mindvégig jelen voltak a fronton harcolók életében. A katonaorvosok feladata a felvonulási körletben a betegségek és járványok megelőzése, míg a hadműveleti területen a beteg- és sérültellátás volt, amelyet a szintén a világháború során először alkalmazott szakaszos gyógykezelés elvének megfelelően láttak el. Ennek értelmében a sérült minél messzebb került a frontvonaltól, annál magasabb szintű egészségügyi ellátásban részesült. A sérülés elszenvedése után a közvetlenül a front mögötti ellátóhelyre szállították. Innen a hadosztály egészségügyi alakulatához vezetett a sebesült katona útja, az utolsó fordulót pedig egy kijelölt hátországi kórház jelenthette. A szakaszos gyógykezelés elve átöröklődött a háborút követő időkre is sőt, a mai napig ez határozza meg az orvosi ellátás intézményi kereteit, kezdve a háziorvosi rendelőtől, a járóbeteg-ellátó központokon át a kórházakkal, klinikákkal bezárólag.

A fentiekben leírtakhoz szorosan kapcsolódik az ún. 3T-elv, amelyet szintén a háború alatt kezdtek alkalmazni. Ennek értelmében a sérült gondozása a triage (osztályozás) szakasszal kezdődött, mivel az addig nem látott különböző jellegű tömeges sérülések gyakorlatilag kikényszerítették az egyes sérültek közötti osztályozás elvét. Ezt követte az ennek megfelelő treatment (ellátás) periódusa, majd a beteg biztonságos elszállítása, azaz a transport. A mai napig ezt az elvet alkalmazza a sürgősségi betegellátás tömeges baleset vagy katasztrófa helyszínén.

Az új eljárások alkalmazásának köszönhetően az orvosok jóval több katona életét tudták megmenteni, mint a korábbi háborúkban. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a különböző lövedékek és repeszdarabok soha nem látott mennyiségű sérülést okoztak a frontokon. „A mai háború harcztéri sebesüléseinek tekintélyes részét a mellkas lövés-sérülései teszik ki. A modern fegyverek, főképpen pedig a kézipuskák lövedékei tudvalevőleg aránylag kicsinyek; anyaguk, alakjuk is, mondhatnók, elég kedvező. Leginkább ennek, azonkívül a harcztéri egészségügyi szolgálat érdemének tudhatjuk be, hogy a mellkas-lövést, tüdőlövést szenvedett sebesülteknek nagy része is életben marad. Míg a régebbi háborúkban a mellkas-, éppen úgy mint a haslövés-sérüléseket feltétlenül halálosnak tekintették, addig a most dúló háború óta az ilyen sebekből való felgyógyulás egyáltalán nem tartozik a ritkaságok közé” – írta egy kórházi orvos a háború második évében (Orvosi Hetilap, 1915. június 13.).

A világháború évei alatt forradalom ment végbe az egészségügyi ellátásban. Bár az éveken át húzódó küzdelem néha szinte lehetetlen kihívások elé állította a katonaorvosokat, a háború végén a kezdődő békeidőszak egy olyan új közegészségügyi modellt örökölt meg a katonai orvoslástól, amely bizonyos elemeiben a mai napig meghatározza a szakszerű orvosi ellátórendszer működését. A legnagyobb eredmény azonban kétségkívül az, hogy a szakszerű orvosi ellátás megszűnt kevesek privilégiuma lenni. Az I. világháborútól kezdődően eljutunk a szervezett egészségügyi ellátásnak a társadalom nagy részét érintő korszakába, amelynek az alapja az orvos és betege közötti bizalmon alapult, ami a háború évei alatt vált tömeges jelenséggé.

Balogh Gábor