FIUME A NAGY HÁBORÚBAN

Fiume ma már a nosztalgia városa, egy letűnt kor mementója. A soknemzetiségű város gazdasági hanyatlása az I. világháború idején kezdődött és etnikai feszültségei is ekkor szökkentek szárba.

A kiegyezés követően Fiume a Magyar Korona fennhatósága alá került, a rákövetkező időszak a város életének aranykora volt: Ausztria–Magyarország fejlődésének zálogaként tekintettek rá. Jókai Mór így látta a város szerepét: „Fiume Magyarországra nézve nem csak egy hű leány eszményi képe, hanem prózai szükség.” A túlnyomórészt olaszok lakta kikötővárosba az 1880-as évektől kezdve érkeztek egyre nagyobb számban magyarok. A tengeri kikötő fejlesztése, korszerűsítése, a haditengerészeti innovációk megvalósítása, az ipari üzemek létesítése, a vasúthálózat kiépülése és a kulturális élet fellendülése mind-mind e korszak jellemzői voltak. Ezt a nagyfokú, nyugodt fejlődést törte derékba az I. világháború, és felszította a mélyben lapuló etnikai feszültségeket.

A hadüzenet utáni napokban megkezdődött a tengeri és szárazföldi mozgósítás. A háború kitörése után a magyar hajók közül sok nem tért vissza a hazai felségvizekre (a távolban lévő hajók semleges kikötőkben kerestek menedéket, 28 gőzöst ellenséges kikötőkben foglaltak le, ötöt pedig ellenséges hadihajók süllyesztettek el). Több csatahajót, köztük a tragikus sorsú Szent Istvánt is itt építették. A háború hatása korán megmutatkozott: a kikötő forgalma alaposan visszafejlődött, az üzletek tönkrementek, az élelmiszerbeszerzés lehetőségei beszűkültek. A legérzékelhetőbb változás akkor következett be, amikor 1915. május 23-án Olaszország hadat üzent a Monarchiának, ellentmondásos érzést váltva ki a város olasz polgárai körében. Fiume lakosságának hangulatát így látta az akkori tengerésznövendék Dékány András író: „Mire beértek Fiumébe, és kikötöttek a Márai Terézia-mólónál, több, ott horgonyozó háromárbocos bark mellett, az emberek izgatottan tárgyalták: kitört a háború Olaszországgal is! Inkább megdöbbent, mint örvendő emberek olvasták az esti lapjelentéseket.” A város elvesztésének rémületét a nagybecskereki Brajjer Lajos, a Fiumei Estilap szerkesztője így fogalmazta meg Fiume és a világháború című cikkében: „Kik itt lakunk a magyar-olasz határon, riadtan kérdezzük, mi lesz Fiumével? A gyermekért rajongó szülő aggodalma reszketett ebben a kérdésben, egy kis kétkedés, no meg egy kis bizalmatlanság is. Hátha elveszíthetjük ezt a dédelgetett gyermeket. Igaz, hogy sok gondunk volt vele, de mégis, vagy talán éppen ezért szeretjük olyan nagyon, hogy el sem tudnánk lenni nála nélkül. S némely szívekbe belopódzott a gyanú, hogy talán a fiumei lakosság maga is inkább vágyik odatartozni, ahol az ő nyelvén beszélnek.” Augusztusban légiharc zajlott a város felett. A Citta di Ferrara (Ferrara városa) nevű léghajó bombázta a fiumei vasútállomást és a kikötőt. A harcokról Dékány András így tudósított: „A Citta di Ferrara volt az első és egyben utolsó kormányozható léghajó, amelyik az olasz partokról átjött a fiumei oldalra. Gépfegyverropogás hallatszik, élesek, mint a villám hasítását követő csattanások. Hidroplán közeledett, és máris szórta gyilkos golyóbisait a léghajó felé! a harc kimenetele nem lehetett kétséges. A repülőgép mozgékony volt, mint a szúnyog, a léghajó nehézkes, nagy testű, mint a szarvasbogár.” 1916-os esztendőre a módosabb magyar polgárok nagy része elmenekült a városból. Nem érkezett áru a kikötőbe, megszűnt az információáramlás (a telefon és postaforgalom szünetelt).

1918 elején a horvát nemzeti egységtörekvések hívei kiáltványt fogalmaztak meg, amelyben Fiumét a leendő Jugoszlávia részeként kívánták látni. A háború utolsó hónapjaiban a városban uralkodó zűrzavaros állapotok szélsőséges helyzetet teremtettek: október 23-án a Szusak városnegyedből induló horvát Jellasics-ezred katonái elfoglalták a város legfontosabb közintézményeit. 1918. október 28-án az utolsó magyar kormányzó, Jekelfalussy Zoltán is elhagyta Fiumét. Horthy Miklósnak saját bevallása szerint élete végéig egyik legnagyobb fájdalma volt, amikor két nappal később a parancsnoksága alatt álló flottát át kellett adnia a délszlávoknak.

A horvátok lépése láncreakciót indított el: október 29-én Zágrábban megalakult a Horvát Nemzeti Tanács, erre válaszul pedig az olaszok is létrehozták a sajátjukat. Dékány András így értékelte a kialakult helyzetet: „Fiume utcáin horvát és olasz érdekek csaptak össze. Hol olasz, hol horvát lobogó lengett a városháza tornyán” Noha a világháború végetért, a két nemzet egymás elleni békétlensége folytatódott. Az olaszok tartották magukat Fiume o morte (Fiume vagy halál) jelszóhoz. 1919 őszén Gabriele d'Annunzio költő vezetésével olasz szabadcsapatok vonultak be a városba, és egy év után létrehozták a Carnarói Olasz Kormányzóságot. Az 1920 novemberében kötött rappalói egyezményben Olaszország és a délszláv állam megállapodtak Fiume városállami státuszáról és a szabad választások megtartásáról. Mivel D’Annunzio egyiket sem fogadta el, így 1920 véres karácsonyán az olasz flotta bombázni kezdte a várost. D’Annunzio 1921. január 18-án elmenekült, ezután áprilisban választásokat tartották, Ricardo Zanella lett az autonóm állam vezetője. 1922-ben fasiszta puccs történt, Zanellának menekülnie kellett. A délszláv–olasz konfliktust csak 1924. január 27-i római szerződéssel sikerült rendezni: a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megkapta Szusák városrészt, Fiumét pedig Olaszország.

Hollósy Katalin