Élet a sínek között

Magyarországon az I. világháború, majd az azt lezáró trianoni béke után az elcsatolt, idegen fennhatóság alá került területekről az anyaországba érkező, főként magyar állampolgárságú menekültek száma jelentősen megnőtt.

Az első nagyobb menekülthullám Erdélyből indult, amit az 1916-os román betörés váltott ki, ezt követte a világháborús veszteség és az azt követő trianoni békediktátum által kiváltott áttelepülés. A csonka Magyarországra érkezők pontos száma nem ismert, ami azzal magyarázható, hogy csak 1920-ban állt fel az Országos Menekültügyi Hivatal (OMH), így az az előtt érkezőket nem regisztrálták. A másik ok, hogy a hivatal felállása után a menekültek lajstromozása sem bizonyult tökéletesnek, mivel előfordult, hogy valakit többször is felvettek a nyilvántartásba. A menekültek számának meghatározását tovább nehezíti, hogy 1945-ben Budapest ostromakor az OMH irat anyaga megsemmisült. A szervezet 1924-ben szűnt meg, akkori adatai és közlése alapján a menekültek számát 350 ezer főben maximálta. Más kutatások 420–425 ezer fővel számolnak, ezt a vesztes háború után bekövetkező menekülthullám intenzitásával magyarázzák.

A beérkezők egy részét kiutasították az országból, mások pedig önszántukból hagyták el otthonukat az elcsatolt területekről, közülük sokan rokonoknál, ismerősöknél, egyéb lakásokban szálltak meg, de akadtak olyanok, akik vagonokban kényszerültek lakni, ők a menekültek kisebb részét tették ki. Amikor a családok elhagyták az otthonukat, szalmával kibélelt vagonokban rendezkedtek be, majd elindultak a határ, az anyaország felé. Csak bútort, ruhaneműt, használatban levő háztartási dolgokat vihettek magukkal, élelmiszert, pénzt, rezet, szappant nem. Mikor elérték a határt, sokan, amikor meglátták a magyar lobogót, kiszálltak a vonatból, megcsókolták az anyaföldet, majd elsírták magukat, hogy újra magyar földön járnak.

A vagonlakók főként nagyobb városok vasútállomásainak közelében, vágányokon elhelyezett vagonokban laktak. Néhányan közülük hetekig vagy hónapokig, de akadtak olyanok is, akik évekig ott töltötték életüket embertelen körülmények között. Családonként két, minimális nagyságú vagont tudtak elfoglalni, ahol az egyikbe az ingóságaikat tették (télen még kevesebb hely volt a fűtő anyagok miatt), a másikban pedig laktak. Ahol éltek, azt a vagont két részre osztották: az egyikben egy fürdőt és egy konyhai részt alakítottak ki, a szoba másik felét pedig hálóként használták, ahol pokrócokat szegeltek a falakra, illetve egy kisebb kályhát is elhelyeztek, amit a szellőző nyíláson vezettek ki. A vagonlakók közt kialakult egy együttműködési rendszer, a szomszédokkal való jó viszony, az egymás dolgaira, családtagjaira való odafigyelés a mindennapok részévé vált, hiszen a vasúti közlekedés (tolatások, vonatforgalom) különösen a gyerekekre nézve járt balesetveszéllyel. A vagonlakóknak lehetőségük nyílt az állattartására is, azonban ez a higiénés viszonyoknak egyáltalán nem kedvezett, járványok és betegségek jelentek meg. Ugyanígy a tisztálkodás elégtelen volta, a vagonok mellé szórt emberi ürülék, a betegségeket hordozó és terjesztő rágcsálók megjelenése a fertőzések melegágyát jelentették.

A vagonlakók közt virágzott a cserekereskedelem: különböző tárgyakat adtak el egymásnak, volt, aki állatokkal, mások cigarettagyártással foglalkoztak, amit a fogoly katonáknak adtak el. Foglalkozásukat tekintve a vagonlakók között akadt MÁV-dolgozó, postás (a menekültügyi feljegyzések alapján e két foglalkozás közül került ki legtöbbjük), egyetemi tanár, professzor, költő, de táblabíró is. Kevesek számára ismert, hogy a székely himnusz megalkotójának, Csanády Györgynek az édesapja, Csanády Zalán is kezdetben vagonlakóként élt. (Ezt az adatot a menekültügyi adatbázisból tudhatjuk, amelyet egy friss kutatás tett közzé.)

A vagonlakók egy része pénzkereső volt, de nagyobbik részük eltartott. Főleg az amerikai vöröskereszt (ARC), és a Délvidéki Liga szervezett gyűjtéseket (élelmiszerosztás, tüzelőanyag gyűjtés) számukra, az OMH és a MÁV pedig 1920 és 1924 között ínségkonyhát üzemeltetett. 1920 telén James G. Pedlow (az ARC budapesti megbízottja) egyik segítő akciója révén a vagonlakó gyerekekből háromszázat beköltöztetett a Parlamentbe a hideg idő beköszöntével. 1922 végéig az ARC ruhákkal, és egyéb adományokkal segítette a vágányok között élőket.

A menekültek egyesületeket hoztak létre, amelyek keretében elcsatolt hazájuk emlékére hagyományőrző ünnepségeket tartottak. 1920 szeptemberében, Budapesten a Nyugati pályaudvarnál Szűcs Jakabné és több vagonlakó megalapította a Magyar Vagonlakó Testületet. Miután megkapták a működési engedélyt, a céljuk az volt, hogy lakásokat találjanak hasonló helyzetben lévő társaik számára: hirdetéseket adtak fel, bérleményeket kerestek. Az egyesület Bethlen István miniszterelnök támogatását is élvezte.

1922. július 26. után, az optálási határidő lejártával egyre kevesebb menekült érkezett. A határon túli magyaroknak dönteniük kellett, hogy hol s mely ország állampolgáraiként kívánnak tovább élni. Maradnak-e a lakóhelyükön, így elveszítik magyar állampolgárságukat, vagy magyar állampolgárok lesznek, de akkor elhagyják szülőföldjüket, és az anyaországban megjelölnek egy helyet, ahová az optálási idő lejárta után egy éven belül költöznek.

A vagonlakók fokozatosan nyomortelepekre, ideiglenes szállásokra, barakkokba kerültek, ez nem jelentett megoldást helyzetükre, de nagy részüknek sikerült alkalmazkodnia, és túlélve a nehéz körülményeket, új életet kezdenie. Az utolsó vagonlakó csak 1927 februárjában tudta elhagyni lakóhelyét.

(A borítókép a Várkert Bazárban 2018. őszén megnyitott Új világ született c. kiállítás Összeomlás-termében készült)

Brenner Dominik