CSERNOCH JÁNOS TÖREKVÉSEI A HAZA VÉDELMÉÉRT

A Nagy Háborút követő határváltozások nemcsak az ország, hanem ezzel együtt az egyházmegyék területeit is érintették. Ebben a helyzetben a Magyar Katolikus Egyház élén álló Csernoch János esztergomi érsek, bíboros-hercegprímás nem maradhatott és nem is maradt tétlen.

Az esztergomi érsekség 1918-tól története egyik legnagyobb válságát élte át. A csehszlovák igények az egyházmegye területének háromnegyedére terjedtek ki. A szlovák származású Csernoch János esztergomi érsek az ország érdekeit szem előtt tartva igyekezett közbenjárni azért, hogy a Károlyi-kormány felvehesse a hivatalos diplomáciai kapcsolatot az Apostoli Szentszékkel. A Tanácsköztársaság kikiáltása azonban megakasztotta az előkészítési folyamatot. A „dicsőséges” 133 nap során a magyar egyházfő lehetőségei a bolsevizmussal szembeni önvédelemre korlátozódtak. A tanácskormány bukását követően Csernoch azonnal aktív levelezésbe kezdett a Szentszékkel, amelyet tájékoztatott a magyarországi helyzetről és kérte XV. Benedek diplomáciai támogatását az ország integritásának megvédésé érdekében.

Levelei Valfre di Bonzo és Raffaele Scapinelli di Leguigno volt bécsi nunciusokon, valamint Pietro Gasparri vatikáni diplomatán keresztül jutottak el a Szentatyához, de hamar kiderült, hogy az erkölcsi támogatáson felül nagyobb segítség nem várható. A származását mindig is vállaló hercegprímás a magyarbarát szlovák értelmiségiek összegyűjtésével és aktivizálásával próbált kiutat találni a kilátástalan helyzetből. Ebben segítségére volt Bleyer Jakab a Friedrich-kormány nemzetiségi kisebbségek tárca nélküli minisztere, aki Szviezsényi Zoltán és Kutkafalvy Miklós bevonásával létrehozta a Tót és Rutén Főosztályokat. Csernoch János eközben Kmoskó Mihályt és a korábban Andrej Hlinkával együtt dolgozó Jehlicska Ferencet nyerte meg az ügynek. Friedrich István miniszterelnök bizakodó volt a magyarbarát kisebbségek önszerveződésével kapcsolatban, ezért egy jelképes fehér lapot nyújtott át a számukra, hogy a szlovákok maguk határozhassák meg a magyarok mellett maradás feltételeit.

Ezt a lehetőséget a november 24-én megalakuló Huszár-kormány is fenntartotta, már csak azért is, mert december 2-án megérkezett a békekonferencia felszólítása a magyar delegáció kiküldésére. A szlovákok ugyan nem örültek annak, hogy gróf Apponyi Albertet nevezték ki a küldöttség vezetőjének, de egy személyes találkozás során a magyar politika doyenje megnyugtatta őket, hogy a történelmi helyzetből adódóan ő is támogatja a szlovák autonómia ügyét. Apponyi szavai azonban nem feltétlenül tükrözték a magyar társadalom és politikai szféra egészének vélekedését. Csernoch hercegprímás ezért titokban hívta össze az Úri utcában lévő villájába az autonómia koncepciót kidolgozó csapat tagjait: Bleyer Jakabot, Szviezsényi Zoltánt, Kutkafalvy Miklóst, Kmoskó Mihályt, Jehlicska Ferencet, Dömötör Mihályt, Krehnyay Bélát, Pechány Adolfot és Bielek Antalt.

Az általuk kidolgozott 18 pontos javaslat egy széleskörű területi, közigazgatási és kulturális autonómiát biztosított volna a felvidéki szlovákság számára. A 18 pont alapján kidolgozott „A tót autonómia tervezetének alapelvei” című dokumentumot Bleyer Jakab terjesztette a Minisztertanács elé. Az 1920. január 7-i ülésen a miniszterek egy része még tiltakozott a tervezet ellen, ezért elnapolták a döntést. Január 9-én azonban Huszár Károly miniszterelnök kijelentette, hogy „ha szívünk ellenére is, de ma meg kell tennünk ezen ígéretet, hiszen Apponyi Albert gróf is ezzel argumentál ma a békekonferencián, és erre fogja alapítani a népszavazást célzó kérését”. A miniszterek végül jóváhagyták a javaslatot.

A magyar delegáció január 14-én átadott bemutatkozó jegyzékében arra kérte a békekonferenciát, hogy „adjon a magyar népnek és a magyar földön élő nemzetiségeknek alkalmat arra, hogy megbeszélés és kölcsönös megegyezés útján maguk szabják meg jövendő életüknek és viszonyuknak kereteit”. Emellett a népszavazás megtartása mellett is érvelve a jegyzékben kifejtették, hogy „azt a kérést, hogy az érdekelt lakosság plebiscitumban megkérdeztessék, nem hisszük, hogy vissza lehessen vetni”.

Apponyiék másnap kézhez kapták a békeszerződés tervezett szövegét, amely annak ellenére, hogy sejteni lehetett a tartalmát mégis sokkolóan hatott a küldöttség tagjaira. A gróf egy nappal később megkapta az esélyt a reagálásra, amikor a legendás békeexpozéjával jobb belátásra akarta bírni a döntnököket. A delegáció átmenetileg hazatért, hogy január 21-én beszámoljon a kormánynak a kapott békefeltételekről. Csernoch János számára nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetiségeknek ígért önrendelkezést a győztes hatalmak nem fogják megadni. Egyházi kapcsolatait kihasználva megpróbált a francia politikai élet szereplőire hatást gyakorolni. Február 2-án levelet írt Léon-Adolphe Amette párizsi érseknek, amelyben kifejtette, hogy az elszakítandó területek magyar és más nemzetiségű katolikus hívei a román és szerb ortodox egyház, valamint a cseh pánszlávizmus eszméjének „igája alatt fognak sínylődni”.

Amette érsek február 2-i levelével először még kitérő választ adott és kijelentette, hogy „E konferenciával sajnos nincs kapcsolatom, így ott nem tudok az Ön országa katolikus egyházának védelmére kelni”. Azonban február 22-én egy újabb levelet küldött Csernoch Jánosnak, amelyben leírta, hogy üzenetét továbbította Jules Cambonnak a Nagykövetek Tanácsa elnökének, valamint mellékelte az általa küldött választ is. Cambon levele azonban nem adott okot az örömre, mert az elnök kifejtette, hogy „olyan megállapodásokat nem lehet napirendre venni, amelyek már a Hatalmak aláírását viselik, s amelyek némelyikét már végre is hajtották”.

Ez a válasz nyilvánvalóvá tette az esztergomi érsek számára, hogy a francia döntnökök nem hajlandóak a magyar igényeket még megfontolás tárgyává sem tenni, így a végső határvonalak kialakításába nem lehetett beleszólásunk. Csernoch János 1920 júliusában tett római útján a határon túlra került egyházmegyei területek hovatartozásának kérdésében megpróbálta elérni a magyar egyházpolitikai befolyás fenntartását. A Szentszék részéről azt a választ kapta, hogy halogatni fogják a rendezést, de az esztergomi érsek tisztában volt vele, hogy hosszútávon az egyházmegyék feldarabolása nem elkerülhető.

Ivancsó Ádám