AZ UTOLSÓ ESÉLY

Alig egy évvel az elvesztett japán háború és az 1905-ös forradalom után II. Miklós Pjotr Arkagyjevics Sztolipint nevezte ki miniszterelnökének. Vele, a világháború előestéjén, a cári birodalom kapott egy utolsó esélyt a túlélésre.

„Gondolkodni kell rajta, mi lehet az az alap, amire az egyeduralom bízvást támaszkodhat.” – írta II. Miklósnak Jermolov mezőgazdasági miniszter 1906 januárjában. A néhány hónappal később miniszterelnökké kinevezett Sztolipin tudta: a birodalom lakosságának több mint háromnegyedét kitevő parasztság. Sztolipin pontot akart tenni a negyvenöt évvel korábbi jobbágyfelszabadítás folyamatára azzal, hogy a földközösségben (obscsina) élő parasztoknak biztosította a közösségből való távozás jogát, a rá eső földrész birtokbavételével együtt. Célja egy olyan kisbirtokos gazdálkodó réteg létrehozása volt (az amerikai farmergazdaságok mintájára), amelynek biztosított a megélhetése, s amely egyben szilárd társadalmi támaszt nyújthat az átalakuló központi hatalomnak. Nem volt ördögtől való a miniszterelnök elképzelése. Ezt később maga Lev Trockij is elismerte: „Ha ezt végrehajtották volna, az orosz proletariátus 1917-ben nem tudott volna hatalomra jutni”.

Sztolipin jó oldaláról közelítette meg a problémát, hiszen a parasztság földnélkülisége a legégetőbb társadalmi probléma volt Oroszországban. Márpedig a parasztság adta a cári hadsereg katonáinak túlnyomó többségét, s a hadsereg egyben a birodalom fennmaradásának záloga volt. Ezt bebizonyította az 1905-ös forradalom is, mivel a cári hatalom csak a szárazföldi erők japán háborúból való hazarendelésével tudta fenntartani a rendet, szükségállapot bevezetésével.

A századelőn a paraszti közösség túlnyomó többsége számára a jobbágyi kötöttség élettapasztalat volt. Jelentős részük a felszabadítást követően városokba vándorolt és gyári munkássá vált. „Belevetették őket a gyár katlanjába, közvetlenül az ekétől szakítva el őket.” – jegyezte meg Trockij a helyzet kapcsán. Elszakadtak a gyökereiktől, és vagy bérkaszárnyákban éltek, vagy pedig kétlaki módon a munkanapokat a gyárakban, a szabadnapokat pedig a földön dolgozva töltötték el.

A tervezetet szinte minden oldalról támadták. A hatalom oldalán állók a változás okozta bizonytalanságtól féltek, attól, hogy az új földbirtokosok lesznek a vidék uralkodó elemei, míg a rendszer baloldali ellenzéke attól félt, hogy a parasztság földigényeinek kielégítésével a kormányzat kiiktatja a rendszerellenesség legfontosabb támaszát. Nem véletlenül jegyezte meg Lenin később: „Ha a sztolipini reformok működtek volna, az orosz proletariátus elveszítette volna legfontosabb forradalmi szövetségesét”. Azaz a parasztságot…

Az 1906-ban meghirdetett reformot a szakirodalom jelentős része eredménytelennek tekinti, holott 1906 és 1916 között a parasztság közel 20%-a lépett ki a földközösségből és vált önálló földbirtokossá. S mindez alig több mint tíz év alatt ment végbe. Belőlük alakult ki az a sikeres kisgazdálkodó réteg, akiket a bolsevikok kuláknak minősítettek és minden lehetséges eszközzel üldöztek.

A folyamatot két esemény zavarta meg. Sztolipin 1911-es meggyilkolása és három évvel később a világháború kitörése. Az orosz cári hadsereg nem állt készen egy háború sikeres megvívására a technikai civilizáció csúcsán lévő Németországgal és hadseregével szemben. Az orosz vezérkar szakértői 1917-et jelölték meg céldátumként, amikorra hadseregük egyáltalán felveheti a küzdelmet a német császári csapatokkal. A félbemaradt társadalmi reformok tovább bonyolították a birodalom helyzetét. Erre figyelmeztette a cárt 1914 februárjában kelt híressé vált levelében Pjotr Durnovo belügyminiszter: „Ha vereséget szenvedünk, aminek lehetőségét egy olyan ellenfél esetében, mint Németország, nem zárhatjuk ki, a helyzet elkerülhetetlenül a lehető legszélsőségesebb formájú társadalmi forradalomba torkollik”.

Az orosz politikai elit – élén az akaratgyenge uralkodóval, II. Miklóssal – nem tanult a történelemből. A hatvan évvel azelőtti krími háború tapasztalatait félretéve, 1914-ben ismét háborúba lépett, felkészületlen hadsereggel és egy olyan hátországgal, amelyet a háború idejére szétfeszítettek a társadalmi problémák. Az orosz politikai elit elszalasztotta az utolsó esélyt, amely a legégetőbb társadalmi probléma megoldására vezethetett volna.

A tervezet megálmodóját Pjotr Sztolipint ma a legnépszerűbb történelmi szereplők között tartják számon hazájában. A 2008-ban sugárzott Oroszország neve című tévéműsor keretében megszavaztatták az orosz állampolgárokat, hogy kik az orosz történelem legfontosabb szereplői. Sztolipin az előkelő második helyen végzett, maga mögé utasítva Nagy Pétert, II. Katalint, de Lenint és Sztálint is.

Balogh Gábor