A VILÁGHÁBORÚ ARCA

A gázálarc vegyvédelmi eszközből rövid idő alatt az I. világháború jelképévé vált, hogy aztán a hidegháborús paranoia ikonja, majd napjaink popkulturális mémje legyen.

„Arcot-nemet / nem tűr a harcunk. / Nem, nem lehet / nemünk és arcunk.”

Karl Kraus: Az emberiség végnapjai (1918) [Tandori Dezső fordítása]

A gázálarc végső formájának elnyerésétől, azaz 1916-tól kezdve rögtön a Nagy Háború mindennél egyértelműbb jelképe lett. A háború után a weimari expresszionizmus alkotói (Otto Dix, Georg Grosz) szívesen alkalmazták a háború tragédiájának szimbolikus megjelenítőjeként, a harctéren készülő bakarajzokról és a hátország szatirikus hírlapi karikatúráiról nem is beszélve. Miután nincs neme, sem arca, de valódi anyaga sem (hiszen semleges matériából: gumiból, műanyagból, üvegből készül), ezért a gázálarc a háború lárvaarcát, az egyetemes dehumanizálódást és a tömegesség okozta arctalanságot jelképezi. Ezenkívül az izolációt, a klausztrofóbiát és a brutalizálódást is hűen kifejezi. Ezért aztán a gázálarcba sűrűsödött össze a végső pusztulás sejtelme, az egzisztenciális kétségbeesés és a fizikai megsemmisülés félelme, vagyis a gépkorszak iparosított háborújának minden következménye. A gázálarc úgy tűnt fel a háború második felében és közvetlenül az után, mint az apokalipszis peremén zajló haláltánc 20. századi maszkja. A gázálarc, mint legalább annyira modern, mint amilyen archaikus kinézetű eszköz, az I. világháború véres farsangjának alaptartozéka volt.

Gázálarcot, mint porvédő és leginkább a bányászatban használt ipari védőeszközt, 1799-ben használtak először. Az eszközt a Kentucky állambéli Lewis P. Haslett szabadalmaztatta 1849-ben, ez egy szűrővel ellátott egyszerű álarc volt, amely a levegőből kiszűrte a port. Korai változatai 1854-ben és az 1870-es években jelentek meg az iparban és a mezőgazdaságban. Pamutszűrős verzióját 1912-ben fejlesztette ki Garrett Morgan, amelyet két évvel később le is védetett – ez a termék azonban, ahogyan a korábbiak sem, nem lett volna képes az I. világháború mérgesgázait megkötni. Az első vegyifegyvert úgy vetették be 1915-ben, hogy a katonák nem rendelkeztek ellene hatékony védőeszközzel.

Fritz Haber porosz kémiaprofesszor, aki 1919-ben az ammóniaszintézis felfedezéséért kémiai Nobel-díjat kapott, laboratóriumában izolálták először a későbbi kémiai harcanyagok ősét. Történt, hogy egy alkalommal ammóniával kísérletezett, amelynek eredménye kiszökött és megölte munkatársait. Ekkor jött az ötlet, hogy vegyianyagot is vessenek be a fronton. Egy efféle haditechnikai áttörésre a német hadseregnek szüksége is volt, 1915 elejére ugyanis beállt a nyugati front. A Kémiai Hadászati Szolgálat vezetőjeként Haber fejlesztette ki a klórgázt, amelyet 1915. április 22-én a belgiumi Ypres/Ypern határában vetettek be először. (A gáztámadás után a feltaláló – szintén kémikus – felesége öngyilkosságot követett el.)

A támadással sokáig kellett várni, ugyanis a szél a gázfúvókon keresztül a szemben lévő lövészárok felé továbbított gázfelhőt ellenkező irányba sodorta volna. A 170 tonna klórgázzal megtöltött közel hatezer palackot a 6 és fél kilométer hosszú frontvonal mentén fektették le, a kezelőszemélyzetnek pedig oxigénpalackot adtak és a kedvező szellők megérkezésekor támadást vezényeltek. A hatás leírhatatlan és a támadókat is megdöbbentő erejű volt: a torokfájdalmakkal, szembajokkal, fülzúgással, fejfájással, kimart nyálkahártyákkal járó – kanadai és afrikai gyarmati csapatok ellen alkalmazott – gáztámadás tízezer halottat és többezer sebesültet eredményezett, a lövészárokból kiugráló és futásnak eredő antantkatonák pedig a német géppuskák tüzétől retteghettek.

A háború során ezt követően mindegyik fél bevetette a gázt, amelynek típusai közül különösen a sárga színű mustárgáz volt veszedelmes fegyver, amely testszerte hólyagokat égetett a bőrbe és kimarta a légutakat, a tüdőt. Sok esetben a harci gázt füsttel együtt vetették be, ugyanis ez utóbbit a gázálarcok nem tudták megkötni, viselője pedig fulladozni kezdett és automatikusan levette fejéről a szerkezetet. A pokoli eszközből összesen több mint 50 ezer tonnát vetettek be az I. világháború alatt, legalább 80 ezer katona halálát okozva. A gázsérültek száma milliós nagyságrendű volt, köztük egy Adolf Hitler nevű német káplárral. A gáztámadások után még napokig nem oszlott el a harcanyag, itt-ott ún. gázszigetek keletkeztek. Sőt előfordult, amint ezt Ernst Jünger Acélzivatar (1920) című háborús naplójából is tudjuk, hogy a harcmezőt érő tüzérségi tűz maga alá temette az előzőleg bevetett vegyianyagot, amely a később rajta átvonulók csizmája alatt felbugyogott a földből.

A Doberdó-fennsíkon zajló elkeseredett harcok folyamán az osztrák–magyar csapatok felmentési szándékából vetettek be gázt, 1916. június 29-án. Az olasz front parancsnoka, József főherceg maga kérte a vegyifegyver alkalmazását, de hatásától az azt bevető VII. hadtest parancsnoka is visszaborzadt. Amint írta: „Megértettek vagy meg fognak-e valaha érteni engem, hogy mit akartam az eszközök legborzasztóbbikával, legszörnyűségesebbikével elérni? Be fogják-e látni, hogy kétségbeesésemben nyúltam ehhez, hogy annyit és oly borzasztóan meggyötört, halálosan megsanyargatott szeretett véreimet, hű bajtársaimat és hőseimet valamiképpen az újabb gyötrelmektől, véres pusztulástól legalább egy időre megóvjam.”

Az első borzalmas gáztámadás után rövidesen feltalálták és egyre tovább és tovább fejlesztették az ellenszert: az egyéni vegyvédelmi eszközt, vagyis a gázálarcot. Az első kezdetleges eszközök a porálarcokhoz hasonló, a klórt semlegesítő vatták voltak, amelyet a száj és az orr elé kellett kötni s szemüveg tartozott hozzá. Ezt követően a brit hadsereg az egész fejet és a vállakat eltakaró zsákszerű csuklyával kísérletezett, amelyben a védelmet szintén ellenvegyianyaggal átitatott gézlapok látták el (British Hypo Helmet). Ezekben a primitív védőeszközökben látni, mozogni és harcolni csak nehezen lehetett, a katonák sokszor a lövészárkok mélyén vagy a mellvédek mellett kuporoghattak bennük, ami azonban kockázatos volt, hiszen a levegőnél nehezebb harci gáz megült a mélyben.

A ma ismert formájú gázálarcot a brit Edward Harrison fejlesztette ki 1916-ban, amelyért Winston Churchill írásban gratulált neki. 1915-től már létezett a gázálarcok szűrőjének belsejét ma is alkotó aktív szén, amely megköti a harcanyagot – ez az orosz kémikus, Nyikolaj Zelinszkij találmánya volt. A háború utolsó két évében minden hadsereg modern gázálarcokkal szerelte fel katonáit, amelyet az antanthoz tartozók vászontáskában, a német és osztrák–magyar csapatok pedig kis fémszelencében magukkal tudtak vinni. A jól záró fejrész hajlamos volt azonnal bepárásodni, így a katonák páramentesítő szappant is kaptak; a kilégzést együtemű, a szűrőfilteren keresztüli belégzést viszont a biztonság kedvéért kétlépcsős – így a külső levegőt holtjátékkal kizáró – gumiszeleppel oldották meg. A fej méretére alakítható tartószalagok, a kényelmes viselésre tekintettel elhelyezett, cserélhető, ki- és becsavarható szűrőfilter, valamint a harctéri álcázáshoz idomuló, barnás színű, vízhatlan álarcrész – az előbb felsorolt technikai paraméterekkel együtt – máig a gázálarcok alaptartozéka. A gázálarc kinézete az elmúlt száz évben érdemben alig változott, a legnagyobb innovációnak a kulacsból való ivást lehetővé tevő amerikai verzió és a rádiós, telefonos headset beépítése számít. A világháború során a frontszolgálatot teljesítő kutyák és lovak is kaptak gázmaszkot, a védőeszközöket pedig ember és állat esetében egyaránt az egész testet elfedő esőköpenyekkel és gumiruhákkal egészítették ki.

A ’30-as évek háborús készülődése váltotta ki a lakosság gázálarccal való tömeges ellátását. A brit légoltalom az 1938-as müncheni egyezmény eredményétől megijedve fejlesztette ki azt a polgári gázálarcot, amelyből összesen 30 milliót állítottak elő Nagy-Britannia lakosságának. Az eszköz rövid idő alatt a hátország (Home Front Britain) jelképe lett. Az olcsón legyártható tömegtermék darabját – mai értékén számítva – 37 Forintért tudták előállítani. A polgári védelmi gyakorlatok, elsötétítések, gázriasztások, gázbiztos óvóhelyépítések és szirénapróbák a ’30-as évek végétől kezdve minden európai ország hétköznapjaihoz hozzátartoztak. A magyar Légó, vagyis a Légoltalmi Liga szintén osztogatott a civileknek gázálarcot, kis vászontáskában, használati útmutatóval. A felnőtt lakosság mellett természetesen gyermekek részére is rendszeresítettek egyéni védőeszközt, sőt a náci Németországban fényképek tanúsága szerint gázbiztos babakocsit is előállítottak. Az Amerikai Egyesült Államokban kék-piros színű Disney-maszkot is gyártottak, melynek fejrésze Mikiegeret formázott.

A II. világháború alatt tudomásunk szerint nem vetettek be harci gázt az európai hadszíntéren, de a távol-keleti japán invázió során alkalmazták a császári csapatok. A hidegháború idején, főként az ’50-es évek nukleáris félelmei közepette újra divatba jött a gázálarc. Az immár atombiztos tömegóvóhelyek létrehozása (például a metróalagutakban), az üzemi légoltalmi felelősök kijelölése, a polgári védelmi szervek militarizálása és a New Yorkban a mai napig látható sárga alapon piros óvóhelyjelek elhelyezése mind azt bizonyítja, hogy a hátország támadásra való felkészítése mindenütt tervszerűen zajlott. A polgári védelmi plakátokon és propagandaposztereken egyre-másra tűntek fel a Magyar Népköztársaságban is a szovjet mintájú gégecsöves, szürkeszínű gumi gázmaszkok és az egész testet beborító sárgászöld anorákok rajzai, ezzel alakítva ki az atomtámadástól való félelem ’60-as évek óta ismert ikonográfiáját.

A 20. század végétől s különösen a 21. század elejétől a gázálarc számos filmben feltűnt, például bankrabláshoz használt maszk gyanánt (Vabank. 1981), posztapokaliptikus látomásokban (Gasmask. 2014) és horrorfilmekben (Guts & Gore. 2014). A fenyegetettség csökkenésének hatására aztán vagy a lomtárba vagy sziluettként a koncertmeghívókra, pólókra és stencillel a falakra kerültek. A gázálarc popkulturális mémmé vált, amely a kezdeti katonai használattól, az általa felidézett borzalmaktól és a termonukleáris háború rémétől teljesen eloldódott, és semleges, már-már vagány digitális képpé változott.

Békés Márton