A PEIDL-KORMÁNY

A bolsevik rémuralom után a magyarországi szociáldemokraták egy szárnya a hatalmat magához ragadta, de próbálkozásuk „tiszavirág” életűnek bizonyult.

A kommunista diktatúra 133 napos tombolásának „hattyúdalaként” 1919. augusztus 1-jén utoljára ült össze a Forradalmi Kormányzótanács. Az ország válságos állapotban volt és a román hadsereg rohamosan közeledett a magyar fővároshoz. A magyar bolsevikok által „várt világforradalom” elmaradt, így Kun Béla és elvbarátai lemondtak a hatalomról, többségük pedig Bécsbe menekült. A fejvesztve menekülő kommunista hatalombirtokosok olyan országot hagytak hátra, amelynek nem volt államfője, legitim kormánya, legitim parlamentje, nem lehetett tudni hol húzódnak határai, tombolt a spanyolinfluenza, a szénhiány és az éhség. A szomszédos népek pedig eldöntötték, hogy egymás közt felosztják az országot.

Kun Béláék távozása után, még augusztus 1-én megalakult az ún. „szakszervezeti kormány”, a Peidl-kormány. A szociáldemokraták között, akik hatalomra segítették a kommunistákat, 1919. júniusában szakadás állt be, és többek között Peidl Gyula, Böhm Vilmos, Garami Ernő vezetésével arra jutottak, hogy hiba volt a bolsevikokat hatalomhoz segíteni. Ezért Böhm Vilmos 1919 nyarán a bécsi katonai misszió brit vezetőjével, Sir Thomas Cunnighame ezredessel, kötött megállapodást, hogy a kommunistákat eltávolítják a hatalomból és helyette egy „tiszta” szociáldemokrata kormányt alakítanak, amelybe aztán fokozatosan bevonják a polgári pártokat.

A megállapodással ellentétben a szociáldemokraták azonban semmit sem tettek annak érdekében, hogy Kun Bélát és népbiztosait elmozdítsák a hatalomból, hanem megvárták, amíg azt helyettük megteszik. A „piszkos munkát” pedig a román hadsereg végezte el. Amikor augusztus 1-én a Forradalmi Kormányzótanács lemondott, Peidl Gyula a vázolt bécsi megállapodásban bízva magához vette a hatalmat és megalakította a magyar történelem egyik legrövidebb ideig „regnáló” kormányát, amelynek miniszterei döntő részben „jobboldali” szociáldemokraták voltak.

Peidl rögtön hozzáfogott a bécsi megállapodás megvalósításához. Augusztus 2-án elhatárolta a szociáldemokrata mozgalmat a proletárdiktatúra tevékenységétől és a Károlyi Mihály által 1918. november 16-án kinyilvánított köztársasági államformát „állította vissza”. Ennek jegyében hatálytalanította a Tanácsköztársaság számos intézkedését, és a demokratikus rendszer visszaállításának látszatát keltve azzal az ajánlattal kereste meg a polgári pártok képviselőit, hogy azok lépjenek be a kormányába. Mire azonban az említett pártok megfontolhatták volna az ajánlatot a szociáldemokrata kormány már nem létezett.

A Peidl Gyula vezette szociáldemokrata kabinet öt napos tevékenysége során a románokkal is megpróbált kiegyezni. A román hadsereg 1919 augusztusáig elfoglalta a Tisza vonaláig az ország keleti részét, majd augusztus 3-ra ellenőrzése alatt tartotta a Duna–Tisza közének jelentős részét, augusztus 4-én pedig megszállta a magyar fővárost is. A Peidl kormány tárgyalást kezdett a Budapestre kinevezett román katonai parancsnokkal a fegyverszünet feltételeiről. Holbán tábornok súlyos feltételeket szabott: a magyar hadianyag és élelmiszer jelentős részének átadását követelte, a magyar hadsereget 15 ezer főben maximalizálta, Románia megszállva tarthatja a fegyverszünet aláírásakor ellenőrzése alatt tartott területeket, és a magyar kormánynak biztosítani kellett a román hadsereg szénellátását. Peidl jelezte Holbánnak, hogy ezt az ultimátumot nem tudja elfogadni, ezért a Budapesten tartózkodó legmagasabb rangú antant diplomatához, Reginald Gorton brit tábornokhoz fordult, hogy az enyhítse a román feltételeket.

Az antant nagyhatalmai viszont nem támogatták a Peidl vezette szociáldemokrata kormányt. Ennek egyik fő oka az volt, hogy a már említett bécsi megállapodás ellenére a szociáldemokraták semmilyen lépést nem tettek a bolsevikok hatalomból való elmozdítására. Az antant számára a szociáldemokraták már egyet jelentettek a kommunistákkal, hisz azokat ők segítették hatalomra, majd a bécsi megállapodás ellenére nem tettek semmilyen lépést a bolsevikok hatalomból való elmozdítása ellen. Az párizsi „békekonferencia” számára tehát a magyar szociáldemokraták szűk egy év alatt kétszer is eljátszották az amúgy sem nagyon létező „esélyüket”. A Peidl-kormánnyal szembeni párizsi hangulatot jól idézi az egyik brit diplomata augusztus 4-én kelt feljegyzése: „Kétségbe vonom az új kormány eredeti és önálló jellegét. Egyetlen bolsevikban sem bízom. Minél hamarabb lefegyverzik a Vörös Hadsereget, annál jobb. A következő lépés: kinevezni a nemzetet képviselő igazi magyar kormányt”.

A Peidl-kormány a fent említett okokból kifolyólag már hatalomra jutása pillanatában sem élvezte az antant támogatását, a románok pedig, Peidl Gyula Gorton tábornoknál tett kísérlete miatt úgy döntöttek, hogy a szociáldemokratákat eltávolítják a hatalomból. 1919. augusztus 6-án egy magát „Fehér Háznak” nevező ellenzéki csoport Friedrich István vezetésével és Habsburg József főherceg jóváhagyásával, az olasz antant megbízottak tudtával és a román katonai vezetés támogatásával elfoglalta a miniszterelnökség épületét, az éppen ülésező kabinetet lemondatta és magához ragadta a hatalmat.

A bolsevik hatalom bukása után a hatalom megragadásához a magyar szociáldemokraták második kísérlete látványosan gyors és csúfos kudarcba fulladt. Ahogy 1918 őszén, úgy 1919 nyarán is a nemzet és az antant akaratára hivatkozva tették ezt, miközben ezt sem a magyar nemzet, sem az antant vezető hatalmai nem támogatták.

Nagy Gergely