A NAGY HÁBORÚ LEGVÉRESEBB CSATÁI – I. RÉSZ

Bő száz éve borult lángba a világ, aminek egyik legszörnyűbb következménye az volt, hogy a történelem folyamán addig elképzelhetetlenül nagy számban küldtek embereket a vágóhídra.

1914 szeptemberének elejére a német hadigépezet átgázolt Belgiumon és csapatai már Párizst fenyegették. A császári hadvezetés az 1870–71-es francia–porosz háború megismétlését vizionálta. Az antant csapatok – 6 francia és 1 brit hadsereg – a francia fővárostól néhány kilométerre, a Marne folyó partján alakították ki állásaikat. A francia katonákat Párizsból Renault-taxikkal szállították a frontra, többek között a gyors mozgósításnak is volt köszönhető a „marne-i csoda”, vagyis az antant győzelme. De az első Marne-i csatában az antant a győzelemért nagy árat fizetett, veszteségei 263 000 ezer fölé rúgtak, ám velük szemben a németek is több, mint 250 000 katonát veszítettek. A német hadvezetés a Schliffen-tervet nem tudta megvalósítani, a nyugati fronton kialakult a négy évig tartó lövészárokháború.

1914-ben a Kelet-Poroszországba betörő orosz cári csapatokat a németek Tannenbergnél győzték le. Bár az oroszok kétszeres túlerőben voltak, Hindenburg és Ludendorff irányításával a német hadsereg a háború egyik legnagyobb győzelmét aratta: a cári veszteségek 170 000 fölé rúgtak, míg a németek 12 000 embert veszítettek. Ez volt a világháború „legaszimmetrikusabb” győzelme, így nem meglepő, hogy az orosz parancsnok, Szamszonov tábornok a vereséget követően főbe lőtte magát.

Amikor az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, egy gyors lefolyású háborúra számítottak. A Szerbia elleni hadjárat 1914. augusztus 12-én indult meg, de a győzelemre csak 1915-ben került sor, amikor már nagyszámú német és bolgár katona is csatlakozott a hadjárathoz. A hadszíntér legvéresebb ütközetére 1915 novemberében és decemberében került sor, az ún. koszovói csatában, ahol végül a szerb hadsereget sikerült megtörni. A hadjárat mindkét fél számára nagy veszteségeket követelt: a központi hatalmak 314 000, a szerbek 320 000 embert veszítettek, a szerbek visszavonulása pedig további súlyos áldozatokat követelt.

„Európa beteg emberét”, az Oszmán Birodalmat a Dardanellák elleni támadással akarták térdre kényszeríteni. A brit Admiralitás Első Lordja, Winston Churchill elképzelése szerint egy partraszálló akció Konstantinápoly közelében összeroppanthatja a török államot. A partraszállásra az oszmán hadvezetés gyorsan reagált: Mustafa Kemal, a Török Köztársaság későbbi megalapítója sikeresen vette fel a harcot az ausztrál, új-zélandi és brit csapatokkal. A brit nemzetközösség vesztesége 1915–16-ban 220 000 főt (amihez hozzá kell számolni 27 000 francia katonát is), míg az oszmánoké 253 000 főt tett ki. Az angolszász történetírásban a gallipoli csata máig az egyig legfájóbb emlék, mégis az ausztrál és új-zélandi népnek a hősök emléke segített a nemzeti öntudat kialakításában és a háborús tragédia feldolgozásában.

A nyugati fronton 1917-re már évek óta tartó patthelyzet alakult ki, a Verdun-i és Somme-i csata több millióra rúgó emberáldozata sem döntötte el a háború végkimenetelét. A brit hadvezetés tervei szerint egy általuk északon megindított támadással – amit délről a franciák támogattak – áttörhetik a nyugati német vonalakat. 1917. április 9. és május 17-e között zajlott az Arras-i csata, ami áttörést nem, viszont hatalmas emberveszteséget jelentett: a britek (és mellettük főként kanadaiak) 158 000, a védekező németek 120 000 embert vesztettek.

Farkas Sebestyén Lőrinc