A KURD FÜGGETLENSÉG KÉRDÉSE

Az I. világháború végén az Oszmán Birodalom összeomlása az ott élő kisebbségek, így a kurdok számára is kaput nyitott, hogy független államukat létrehozzák, ami azonban rövid életű próbálkozásnak bizonyult. Ez a kudarc napjainkban is a térség feszültségének egyik forrását jelenti.

A kurd nép geopolitikai értelemben Oroszország és Perzsia határvidékén élt, nyugatról a törökök, délről a mezopotámiai arabok fenyegető gyűrűjében. Az I. világháború során többfrontos támadás kereszttüzébe kerültek: lakóhelyük északi részén a törökök és az oroszok vívták ádáz küzdelmeiket, míg délről a britek nyomultak előre. Nehéz megbecsülni, hogy a Nagy Háború pontosan hány kurd nemzetiségű áldozatot követelt: számuk akár a 800 ezret is meghaladhatta. Eredendően a nép tényleges létszámát sem könnyű meghatározni, hiszen a Közel-Keleten elszórtan éltek: nagy részük az Oszmán Birodalom területén, szórványokban pedig Irakban, Szíriában és Iránban. Indoeurópai eredetük is viták tárgyát képezi, valószínűleg Perzsia felől érkezhettek, a nevük nomádot jelent. Kezdetektől fogva törzsi társadalomban éltek, többségük muszlim, szunnita vallású, nyelvük is különbözik az ott élő népek nyelvétől. Államukat hosszú évszázadokon keresztül nem tudták megszervezni, törzsi háborúkat vívtak, és ezt sok esetben az oszmánok kihasználták, hiszen könnyen egymásnak ugraszthatók voltak, nem egy esetben bérelték fel őket az örmények lemészárlására is.

Az Oszmán Birodalom szétesésében nagy szerepet játszott az etnikumok közti vallási és kulturális különbségekből eredő feszültség. Az I. világháború végén az akkor érvényben lévő Törökország határain belül a kurdok és a törökök közötti viszonyban dominánsnak bizonyult a török nacionalizmus. Ez azt jelentette, hogy már akkor, amikor az Oszmán Birodalom belépett az I. világháborúba, hadat is üzent minden belső ellenségének, különösen azoknak, akik nem türk eredetűek voltak. Egyes források erre az időszakra vonatkozóan megközelítőleg 700 ezer kurd és egymillió örmény áldozatról beszélnek.

Az Oszmán Birodalom területén élő kurdok sorsát azonban döntő módon meghatározta az, hogy a sévres-i szerződést kategorikusan elutasító Kemál Atatürk 1920-ban Szmirna megtámadása után vallási okokra hivatkozva sikeresen maga mellé állította a kurd nacionalista vezetőket. A békeszerződés kimondta a kurdok –és az örmények– függetlenséghez és autonómiához való jogát. Ehhez egy éven belül népszavazást kellett volna lebonyolítani, amiben a kurdok maguk dönthettek volna az autonómia mellett vagy ellen, ezután pedig szuverén államként a Népszövetségbe való felvételüket kérhették volna. Az 1922-ig zajló görög–török szabadságharc, és ezzel együtt pedig Kemál Atatürk politikai felemelkedése elsöpörte a kurd függetlenségi vágyakat. Az 1923-ban megkötött lausanne-i békeszerződés véget vetett minden ezirányú törekvésnek, és kimondta Nagy-Britannia és Franciaország hatalmát Irak és Szíria felett, valamint jóváhagyták a kurd térség felosztását. Ami a törökországi területeket illeti, független kurd államról többé szó sem eshetett, az új békeszerződés minden korábbi megállapodást megszüntetett. A Szíriában élő kurdok francia befolyási övezetbe kerültek.

Iránban már az I. világháború idején több megmozdulásra is sor került, az egyik legnevezetesebb Gilán tartományban történt, amelynek élére később a bolsevik érzelmű Mirza Kucsek állt. Ebből a mozgalomból (perzsául Dzsangali, ún. Erdő-mozgalom) született meg 1920-ban a giláni ideiglenes kormány a bolsevikok támogatásával. Kikiáltották a Perzsa Szovjet Köztársaságot, amelyet 1921 októberében Reza Pahlavi Kán a britek segítségével vert le.

Ami az iraki kurd területeket illeti, az I. világháború végén ide érkező brit és indiai csapatok rövid időre szóló békét teremtettek, ám ez csak látszólagosnak bizonyult. A kurdok államiságuk nemléte folytán a békekonferencián eleve hátránnyal indultak, továbbá függetlenedési vágyukat nem tudták megfelelően képviseltetni. A britek számára ekkor még fontosnak bizonyult, hogy létrejöjjön egy önálló kurd állam, amely határsáv szerepét töltötte volna be Örményország mellett és az orosz bolsevizmus előretörése ellen. Különösen Moszul vilajet sorsához fűződött érdekük, hiszen kőolajban gazdag területet jelentett. Erőltették, hogy a kurdok brit védnökséget kérjenek, de ők nem bizonyultak együttműködőnek: sok helyi brit képviselőt lemészároltak. Noel őrnagy, a „kurd Lawrence” arra törekedett, hogy függetlenségi harcot robbantson ki a közöttük. Hamarosan azonban világossá vált, hogy a briteknek nem éri meg sem katonai, sem pénzügyi szempontból, hogy tovább támogassák a független Kurdisztán létrejöttét. Viták zajlottak arról, hogy ezt a térséget ki kapja majd meg mandátumként. Kurdisztán létrehozásának ügye ténylegesen egyszer merült fel a párizsi békekonferencián, sőt, olyan marginális kérdésnek számított, hogy maga Lloyd George a mandátumlista összeállításánál el is felejtkezett róla. Csak utólag jutott eszébe mulasztása, de ezt földrajztudása hiányosságával magyarázta. Egy amerikai szakértő látatlanul így jellemezte a kurdokat: „Bizonyos tekintetben a kurdok az észak-amerikai indiánokra emlékeztetnek. Szenvedélyesek, haragtartók, bosszúállók, cselszövők és árulók. Katonának jók, de csapnivaló vezetők. Pénzsóvár, végtelenül önző, arcátlan nyomoroncok, és igen hajlamosak a lopásra.” Ez a megítélés is közrejátszott a jövőbeni határok kijelölésénél.

Irak területén a továbbiakban a brit befolyás meghatározó maradt, 1921-ben I. Fejszált segítették a trónra. A térség békétlensége azonban továbbra is megoldhatatlannak bizonyult: 1919-ben a kurdok felkelést robbantottak ki, ami véres megtorlással zárult. Egy évvel később azonban folytatták a küzdelmet, aminek következtében Dél-Kurdisztán (ma Irak) területén, Szulejmániában létrejött egy kurd királyság, Mahmoud Barzanji vezetésével. A britek engedményre kényszerültek, és legitimnek ismerték el az újonnan létrejött államot. Ez a függetlenség azonban nem tartott sokáig. Mahmoud meghatározó alakja maradt a későbbi leszakadási törekvéseknek, a kurdok ma is nagy megbecsüléssel őrzik emlékét. Végül 1924 augusztusában a népszövetségi döntés értelmében Moszul vilajet sorsa megpecsételődött: létrejött az ún. brüsszeli vonal (török–iraki demarkációs vonal). A delegáció munkájában magyar részről személyesen gróf Teleki Pál is részt vett. Eredetileg a terület Irak fennhatóságában maradt volna, de ezt a török fél elutasította. A kétoldalú tárgyalások végül arra az eredményre vezettek, hogy a brit mandátumot 25 évre szólóan meghosszabbítsák, és a demarkációs vonalat pedig meghagyják. Ez a döntés hosszú időre szóló feszültségek forrását jelentette, a térségre jellemző forrongás az egész 20. századat végig kísérte. Az egységes kurd függetlenségi mozgalmak a II. világháború idején a korábbiakhoz képest erősebbnek bizonyultak, azonban ez a küzdelem nem ért véget napjainkban sem.

Hollósy Katalin