A hadifogolytáborok sportélete

A hadifogolytábor kifejezést olvasva nem feltétlenül a szervezett kulturális és sportéletre asszociálunk, azonban az I. világháború során a hadviselő felek többnyire még igyekeztek betartani a foglyok ellátásáról, és a velük szembeni bánásmódról szóló nemzetközi egyezményeket. A viszonylag civilizáltabb körülmények pedig lehetővé tették a katonák számára, hogy megszervezzék a saját sportéletüket a táborok területén belül.

A háború hónapjainak előrehaladtával mindkét oldalon egyre növekedett a fogságba esett katonák száma. A felügyeletükre létrehozott táborokban fokozatosan megjelent a szabadidő tartalmasabb eltöltésére irányuló igény. Fontos leszögezni, hogy jelentős különbségek voltak a legénységi és tiszti táborok körülményei között. Míg előbbi részleg lakóit munkára fogták, s így az esetek többségében nem, vagy csak kevés lehetőségük volt a szórakozásra, addig a tisztek mentesültek a munkavégzés alól, sőt a nemzetközi egyezmények előírásai alapján fizetést is kaptak.

A sportok terén egyébként is járatos tisztek igyekeztek az adott tábor méreteinek megfelelő sportágat választani. Kisebb tér esetén főként a tenisz, a torna, vagy az ökölvívás mellett döntöttek, míg tágasabb táborokban inkább a labdarúgást, az atlétikát, illetve a faustball nevű, a röplabdához hasonló nagypályás játékot űzték. Természetesen rendhagyó esetek is előfordultak, amikor egy adott sportág iránti rajongás olyan mértékű volt, hogy inkább átírták a szabályokat, csakhogy játszani tudják azt. Ez történt a holzmindeni táborban is, ahol az angol katonák 9–9 elleni futballmérkőzéseket tartottak. Arra ritkán került sor, hogy a fogolytáborok vezetői nem adtak engedélyt a sportolásra, ha ez mégis megtörtént, akkor a tisztek, függetlenül attól, hogy melyik hadviselő félhez tartoztak szabadon fordulhattak a YMCA szervezetéhez, amely nemcsak, hogy közben járt az érdekükben, hanem sportszerekkel is ellátta őket.

Ahogy a foglyok létszáma növekedett elkezdtek megjelenni a szervezett egyesületek. A szibériai táborokban fejenként havi 20 és 50 kopek közé esett a tagdíj, amelyből már képesek voltak megalapozni egy klub működési költségét, sőt, néhányuknál még edzők alkalmazására is futotta a büdzséből. Idővel a taglétszám növekedése magával vonta, hogy az egyesületek új szakosztályokat hoztak létre. A klubok elsősorban származási alapon szerveződtek, így a magyar, osztrák, cseh, német és török sportolók parázs rangadókat vívtak egymással. Ezekre a mérkőzésekre sokszor a tábor környéki települések lakossága is kilátogatott. Ha bármelyik nemzet tisztjei hírét vették annak, hogy egy országosan ismert sportolójuk is a hadifoglyok közé került, akkor igyekeztek közbenjárni annak érdekében, hogy akkor is a tiszti táborba tegyék az illetőt, hogyha egyébként legénységi állományú katonáról volt szó.

A háború és a hadifogság döntően befolyásolta számos magyar sportoló pályafutását. Cikkünkben most két, merőben eltérő pályaívet mutatunk be röviden. Ami a hadifogságon túl közös bennük, hogy mindketten a Ferencvárosi Torna Club színeiben érték el sportkarrierjük legnagyobb sikereit. Egyikük az a Rumbold Gyula, aki a századelő magyar labdarúgásának egyik legkiválóbb hátvédje volt, és mintegy 33 alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban. A háború során a szerb és orosz fronton harcolt, s az ekkor szerzett sebesülések, majd a hadifogság viszontagságai után már nem tudott visszatérni a futballpályára. Hazatérése után grafikusként és iparművészként vált sikeressé, de a szurkolók emlékezetében olyan élénkent élt a játékospályafutása, hogy egy 1929-ben tartott szavazás során beválasztották a magyar labdarúgás történetének addigi álomcsapatába.

Rumbold Gyulával ellentétben Gyurkó László számára a hadifogság a sportolói pályafutás kezdetét jelentette, amelyre így emlékezett vissza: „Igazán mondhatom, hogy ebben a véletlen játszotta a legnagyobb szerepet. Gimnáziumi tanulmányaim alatt még tornából felmentett voltam! A katonáskodás alatt sok alkalmam volt testgyakorlatokat végezni és megszeretni a szabadtéri mozgást. Szibériai fogságom idején pedig unalmas napjaimat igazán felvidította az atlétikával foglalkozók kicsiny serege. Előbb Stolmár Károly, majd Kéri Jenő társaságában sportoltam. A sporthoz, főleg a gerelydobáshoz rátermettségemet Kéri, a régi Postások egykori kitűnő tornásza fedezte fel bennem. Kitartó, fáradhatatlan akaraterejével csakhamar 42 méteres gerelydobóvá nevelt, ami a hadifogolytáborban már elismert jó eredmény volt. Így nevelődtem atlétává a távoli Szibériában”. Hazatérése után Gyurkó a ’20-as évek egyik legjobb magyar gerelyhajítójává vált, aki többször megnyerte az országos bajnokságot, ezért az FTC-től megkapta a Club örökös bajnoka címet.

1918 során a hadifogolytáborok sportélete jelentősen visszaesett. Az egyre gyakoribb szökések, majd a foglyok fokozatos hazaengedése miatt az egyesületek sorban szűntek meg. Az elnéptelenedő táborok foglyait többször átköltöztették, így a közösségi élet fenntartásához szükséges stabilitás eltűnt. A Szibériában rekedt katonák életminőségét pedig a kaotikus politikai állapotok egyre kedvezőtlenebbül befolyásolták.

Iváncsó Ádám