A GÖRÖG KISEBBSÉG KATASZTRÓFÁJA

Az I. világháborút lezáró sévres-i békét Törökország nem ismerte el, mert több területet át kellett volna adnia Görögországnak, ami a későbbiekben tragikus következményekkel járt a kis-ázsiai görög kisebbségre nézve.

1919 májusában a görög hadsereg bevonult Szmirnába (ma: Izmir), hogy a sévres-i béke értelmében a területet birtokba vegye. A megszálló katonaság ellentmondásos fogadtatásban részesült: a kis-ázsai görög ortodox lakosság ünnepelte őket, míg a muszlimok tiltakoztak és ellenállást szerveztek. A görög sereg bevonulása felébresztette a török nacionalista érzelmeket, majd katonai felszabadító mozgalommá érlelte azt, hiszen világossá vált, hogy a török nemzeti megmaradás került végveszélybe. Musztafa Kemal Atatürk magához ragadta a hadsereg vezetését s nem ismerte el a szultáni kormányzást maga felett. Fegyveres harcot hirdetett a határsértők ellen, hogy kiűzze őket a Török Birodalom területéről. Kemal mozgalma nagy népszerűségre tett szert Kis-Ázsiában. Keleten az örmények vereséget szenvedtek, délen a franciák és olaszok távozásra kényszerültek a Kemallal való megegyezés után. Már csak a görög sereg vetette be minden erejét a birodalom nyugati részén.

Venizélosz liberális pártja elvesztette az 1920-as választásokat, a királyi párt került hatalomra, Dimitrios Gounaris-szal az élen. Az addig népszerű Venizélosz veresége azzal magyarázható, hogy a görögök belefáradtak a háborúzásba. Constantine király 1920 decemberében visszatért az országba, s leállította a kis-ázsiai katonai hadműveletet. Csak a brit miniszter, Lloyd George bíztatta a görögöket, hogy folytassák a harcot. 1922 augusztusában Kemal erői megtámadták és elvágták a görög védelmi vonalat, majd a visszavonuló sereg felgyújtotta a hátrahagyott török falvakat. A távozó sereg láttán nőttön-nőtt a félelem a térség görög ortodox lakossága körében, akik rettegtek Kemal bosszújától s elindultak a tengerpart felé, hogy hajóval Görögországba távozzanak. 1922. szeptember 9-én Kemal serege megérkezett Szmirnába, hogy revansot vegyen: felgyújtották a partmenti városokat, megkezdődött a véres megtorlás. A kis-ázsiai kivonulás okozta veszteség megviselte a görögöket: az ellenük megindult hajtóvadászat kb. 1,2 millió embert érintett, ami a modernkori görög történelem egyik legnagyobb tragédiáját jelentette. A harc nagy emberveszteséggel járt: kb. 23 ezren haltak és 50 ezren sebesültek meg. A kis-ázsiai és kelet-trákiai görög kisebbséget megkínozták, majd fogságba vetették, ők Kemal koncentrációs táboraiba kerültek.

A fekete-tengeri, pontoszi görög kisebbség sorsa szintén a hellenizmus történetének egyik legtragikusabb fejezete. A pontosziak az ókori görögök leszármazottai voltak, akik még 3 ezer évvel ezelőtt ebben a térségben telepedtek le, és megőrizték a görög nyelvet, a népi hagyományokat. A Bizánci Birodalom idején Pontosz gazdag vidéknek számított fejlett görög civilizációval, és az itt élő népesség ortodox vallású volt. 1461-ben a törökök elfoglalták Pontoszt, innentől kezdve görögök ezreit kényszerítették arra, hogy áttérjenek az iszlámra. Az etnikai feszültségek így már erre az időszakra visszavezethetők: a törökök kivégezték a lakosság nagy számát és ezreket üldöztek el házaikból, száműzve őket az orosz és a kaukázusi városokba. A 19. század végén kb. 800 ezer görög lakott ebben a térségben, templomaik és iskoláik is voltak. A balkáni háborúk után, az I. világháború előestéjén újraéledtek az ellentétek: az ifjútörök mozgalom a fiatal pontoszi görögöket munkatáborba küldte (ezeket „amele taburu”-nak nevezték). A Chicago Dialy News egyik riportere így értékelte az akkori eseményeket: „A török hadsereg szakaszosan bukkant fel a falvakban és elfogták az embereket a mezőkön és az utcákon. Elküldték őket munkatáborokba, hogy utakat építsenek és lövészárokat ássanak. Sokan közülük soha többé nem tértek vissza.” Néhányan dezertáltak és elmenekültek a hegyekbe, ahol megkezdték szervezni a fegyveres csapatokat. Erre válaszul, a török kormányzat létrehozta alakulatait (tsetes), „jogot” adva nekik, hogy betörjenek a pontoszi görögök házaiba. Könyörtelenül lemészárolták, akiket ott találtak. A vád szerint még a világháború első évében, 1914-ben a pontoszi görögök segítettek az orosz hadseregnek, így a török kormány elrendelte, hogy hagyják el a házaikat és a szíriai sivatagba és más déli területekre menjenek. Az elűzöttek közül sokan meghaltak a gyalogmenet során, a szörnyű időjárási körülmények, az éhség és szomjúság következében. A bolsevik forradalmat követően a török sereg újra megjelent, családokat irtott ki, ahogy azt tette korábban, 1915-ben Örményországban is.

1919 és 1922 között az erőszakos cselekedetek folytatódtak, ami deportálást, kínzást, éhezést, szomjúságot, sivatagi gyalogmenetet jelentett. Kemal Atatürk megérkezése után, 1919 májusában a tsetes-ek újabb támadásokat indítottak a keresztény lakosság ellen. Az ádáz harcok során a pontoszi görögök többször fellázadtak. Sok fiatal fiút és lányt lett raboltak el a családjától és adták be őket a gazdag törökök háremeibe. 1923-ban 800 ezer pontoszi görögből 350 ezret megöltek, a túlélők pedig Görögországba menekültek (ők Macedónia területén telepedtek le).

A görög–török konfliktust a Lausanne-i béke rendezte 1923-ban. A békével meghúzták a határokat Görögország és Törökország között, majd döntés született a kötelező lakosságcseréről. A Kis-Ázsiában és Kelet-Trákiában élő a görög ortodox lakosságnak el kellett hagynia hazáját, hogy Görögországban menekültté váljon (ez nem vonatkozott a konstantinápolyi görögökre, Imbros és Tenedo szigetének lakosságára). Ugyanakkor a Görögországban élő muszlim lakosság Törökországba települt át (kivételt képeztek a nyugat-trákiai muszlimok, akik Görögországban maradtak). Több mint egymillió görög hagyta el otthonát, és kb. 400 ezer muszlim vándorolt Törökországba. A Lausanne-i béke a görög irredenta tervek, a Megali Idea tökéletes áthúzásának bizonyult: Nagy-Görögország álma szertefoszlott és a görög ortodoxok Kis-Ázsiában magukra maradtak.

Dimitra Lamprou

(Fordította: Hollósy Katalin)