A fél évezredes orosz álom: „Cárgrád”

Nem sokkal a háború kitörése után Oroszország vezető körei egyértelműen meghatározták a birodalom legfőbb háborús célját. Nagy meglepetést a bejelentés nem okozott. A célpont Isztambul, régi nevén Konstantinápoly volt, vagy ahogyan az orosz elit következetesen nevezte a várost: Cárgrád.

Oroszország számára 1914-ben a háború Törökországról szólt – állapítja meg témával foglalkozó munkájában Sean McMeekin amerikai történész. Az orosz háborús célok legfontosabbika évszázadok óta a meleg tengeri kijáratok elérésére volt, ebben azonban nem sok eredményt tudtak felmutatni. A távol-keleti hódításokkal elnyert hatalmas birodalom határait képező Csendes-óceán nem tudta hatékonyan szolgálni a kereskedelmet. Nagy Péter cár ugyan 1703-ban megalapította Szentpétervárt, ezzel új tengeri kijáratot nyitott birodalmának, de az év jelentős részében az időjárási körülmények miatt az is használhatatlan volt. Maradt a Fekete-tenger, amelyet azonban a tengerszorosok szintén elzártak a „külvilágtól”. De a probléma még csak nem is ez volt, hiszen egy szoroson át lehet hajózni, hanem az, hogy ezek az átkelőhelyek az ősellenség, az Oszmán Birodalom felügyelete alatt álltak.

A két birodalom kapcsolata éppenséggel nem nevezhető barátinak. A 16. század és az 1920-as évek között összesen 16 olyan fegyveres konfliktust jegyez a világtörténelem, amelyben egymás ellen harcoltak az oroszok és a törökök. Közülük hat konfliktus konkrétan olyan orosz–török háború volt, amelyek a fekete-tengeri hegemónia megszerzése érdekében törtek ki. Bár ez a háborús ok a többi konfliktus esetében is felfedezhető.

A térség elfoglalása az oroszok számára gazdasági, geopolitikai szükségletté vált, de természetesen nem hiányzott a kérdés ideológiai megalapozottsága sem. III. Vaszilij moszkvai nagyfejedelem uralkodása alatt a 16. század elején egy Filofej nevű szerzetes alkotta meg a „Moszkva – Harmadik Róma” elvét, amely szerint: „Két Róma elesett, a harmadik áll, negyedik pedig nem lesz”. Mindezt világtörténelmi léptékkel nézve nem sokkal Konstantinápoly eleste után fogalmazta meg. Kétségkívül sokan hittek évszázadokon át az ideológia erejében, de a 19. századra egyértelművé vált, hogy Cárgrád oroszok általi elfoglalása nem elsősorban az eszme miatt szükséges, annak szinte kizárólag földrajzi, kereskedelmi okai vannak. Beszédes a következő adatsor. 1911–1912-ben a cári birodalom összesen több mint húsz millió tonna gabonát exportált a nagyvilágba, amelynek közel 90%-a tengerszorosokon keresztül hagyta el a térséget. Azokon a szorosokon keresztül, amelyek török felügyelet alatt álltak. Egy esetleges tengeri zár gyakorlatilag bedöntötte volna az orosz gabonaexportot, s ezzel a birodalom gazdaságát is. Szentpétervár szemszögéből tehát egyáltalán nem volt mindegy, kinek a kezében van a térség feletti ellenőrzés joga.

Az európai nagyhatalmak, mindenekelőtt Nagy-Britannia, egészen 1914-ig sorozatosan blokkolták az oroszoknak a térség megszerzésére irányuló kísérleteit, mind a harctereken, mind pedig a diplomáciai tárgyalóasztaloknál. 1914-ben azonban az eltérő közel-keleti geopolitikai célok ellenére a felek egy katonai táborban találták magukat, szemben a központi hatalmakkal, amelyekhez 1914-ben Európa „beteg embere”, az Oszmán Birodalom is felsorakozott. „Törökország belépése a háborúba megkongatta a lélekharangot az ottomán uralom felett nem csupán Európában, de Ázsiában is.” – jelentette be nem sokkal a törökök háborúba lépését követően Herbert Asquith brit miniszterelnök. Nem nehéz elképzelni milyen hatást váltott ki Oroszországban a brit kormányfő kijelentése. Mivel Franciaországgal már hosszabb ideje jó kapcsolatokat ápoltak, csak a közel-keleti kérdésben ellenérdekelt britek hozzájárulását kellett kivárni.

Az oroszokat nem lehetett tétlenkedéssel vádolni, hiszen már bő egy évvel a háború kitörése előtt hozzákezdtek a térség meghódításával kapcsolatos előkészületekhez. Erről a következőképpen emlékezett meg Szergej Szazonov orosz külügyminiszter: „1913 késő őszén engedélyt kértem az uralkodótól, hogy a tél folyamán a tengerészeti miniszter, a vezérkari főnök, legközelebbi munkatársaik, konstantinápolyi nagykövetünk és néhány külügyminisztériumbeli szakreferensem részvételével tanácskozást hívhassak össze azon rendszabályok megbeszélése céljából, amelyeket az orosz kormánynak abban az esetben kellene foganatosítania, ha a körülmények előnyomulásra kényszerítik Konstantinápoly és a Tengerszorosok felé”. A kérdésben az értekezleten résztvevők között között teljes volt a véleményazonosság, ahogy abban is, hogy a térség megszerzése csakis egy nagyobb volumenű, európai szintű fegyveres konfliktus esetén válik lehetségessé. Ezt Szazonov nyíltan ki is mondta: „ A jelenlévők egy Konstantinápoly elleni előnyomulást elképzelni sem tudtak másként, mint egy európai háboruval kapcsolatban”. Ezúttal tehát nem egy soron következő orosz–török kétoldalú háború volt az, amire az oroszok készültek, hanem egy európai háború, amely esélyt kínált a Boszporusz és a Dardanellák alkotta tengeri kijárat megszerzésére. Persze a sikerhez több is kellett: például a megfelelő szövetségi rendszer megalkotása. Azonban 1914-re ez is adott volt. Az oroszok tanultak az 1853 és 1856 között zajló krími háborúból. Az akkori fő ellenfelek, a britek és a franciák ezúttal a cár szövetségesei voltak, Törökországgal szemben, amelyet az említett konfliktus során pontosan a fentebbi két ország mentett meg az összeomlástól.  

Mindezek mellett Oroszország igyekezett kész tények elé állítani szövetségeseit. Miközben 1914 júliusának végén az egész világ az Osztrák–Magyar Monarchia és Szerbia kiéleződő konfliktusára koncentrált, Nyikolaj Januskevics tábornok július 27-én, egy nappal az osztrák–magyar hadüzenet előtt – titokban elrendelte a kaukázusi hadsereg mozgósítását az oszmán határ környékén. Közben a hivatalos orosz sajtó és a kormányzat kommunikációs csatornái szinte kizárólag a belgrádi eseményekről tudósítottak, mintha a török-kérdés nem is létezett volna, s mintha a birodalom vezetőinek nem ez lett volna a háború valódi tétje.

Fél évvel később az orosz törekvések beérni látszottak. Szazonov külügyminiszter így tudósít a tárgykörben folytatott brit–orosz tárgyalásokról: „Március 27-én Sir George Buchanan (pétervári brit nagykövet – B.G.) memorandumot nyujtott nekem át, amelyben az angol kormány hozzájárulását fejezte ki a Tengerszorosoknak és Konstantinápolynak Oroszországhoz való csatolásához, azzal a föltétellel, hogy a háborut a győzelmes befejezésig folytatjuk és hogy Nagy Britannia és Franciaország szintén megvalósítják az Ottomán Birodalomra és néhány, kívüle fekvő területre vonatkozó kívánságaikat”. Úgy tűnt ezek után, hogy a fél évezredes orosz álom Cárgrád birtokbavételéről elérhető közelségbe került.

Balogh Gábor

Folytatása következik