A BIRODALOM BUKÁSA

1812-ben sikerült megállítania az orosz hadseregnek a betörő idegen haderőt. De vajon miért nem sikerült mindez 1917-ben, amikor az év elején közel hétmillió orosz katona volt fegyverben?

„A helyzet komoly. A fővárosban anarchia van. A kormány megbénult. Az élelmiszer- és tüzelőellátás teljesen zilált. Nő az általános elégedetlenség. Az utcákon összevissza lövöldöznek. Kérem az Istent, hogy ebben az órában a felelősség ne szálljon a koronás uralkodóra” – írta a fenti sorokat két nappal a februári forradalom kirobbanása előtt, 1917. február 26-án a Duma elnöke II. Miklós cárnak. A helyzet a fronton sem volt rózsás. Az évet az orosz cári hadsereg a legmagasabb létszámmal kezdte, de ez a mennyiségi mutató nem volt egyenes arányosságban a haderő minőségi indexével.

Oroszország az 1914-et követő háborús időszakban közel ötmillió fős katonai veszteséget könyvelhetett el, de ennek ellenére tartotta magát. 1917 elején azonban már mindenki számára egyértelművé vált, hogy változás közeleg. A külső szemlélő számára a cár hadserege továbbra is legyőzhetetlennek tűnt. Azonban egy fontos tényezővel sokáig nem számoltak. Mi történik akkor, ha maga a hadsereg dönt úgy, hogy nem hajlandó tovább harcolni? E magatartás jelei, már az 1916-os háborús év végén megfigyelhetőek voltak. Az orosz katonák előszeretettel barátkoztak az ellenség katonáival, a szembenálló hadseregek által gyártott röplapokat nem titokban, hanem teljesen nyíltan, a tisztjeik szeme láttára olvasták s egyáltalán: érződött a katonákon a kiábrándultság és a három éves küzdelem okozta fásultság. Az erjedést elősegítették az eltávozásukról visszatérő katonák hátországi beszámolói az éhségről, a sorban állásról és a tüzelőhiányról. Ezzel párhuzamosan a hátország lakosságának is tudomására jutott a háborús helyzet reménytelensége, amiről nem csak a szabadságukra hazaérkező katonák, de a front területéről a fővárosokba menekülő orosz állampolgárok is beszámoltak.

Mindeközben a cári vezérkar, az 1917-es februári, pétervári antantkonferencia döntése értelmében egy újabb tavaszi offenzíva előkészítésén dolgozott. Valamit talán már a vezérkar is megérzett a baljós jövőből. Alekszejev tábornok, vezérkari főnök, arról tájékoztatta francia kollégáját, hogy a nagy katonai létszám és az előkészített felfegyverzett tartalékok ellenére sem tudja tartani a kitűzött március 26-i támadási időpontot. Ezzel szemben leghamarabb május elsején tudja csak garantálni az orosz hadsereg támadását. A közben kirobbanó februári forradalom következtében ez a dátum is tárgytalanná vált s bár az Ideiglenes Kormány elkötelezte magát a háború folytatása mellett, a hadvezetés jelezte, hogy támadást leghamarabb csak a nyár közepén tud indítani. A júliusban valóban meginduló Kerenszkij-offenzíva azonban az orosz hadsereg összeomlását hozza. A csapatok túlnyomó többsége megtagadta a parancsot, s csak egyetlen utasítást volt hajlandó végrehajtani, mégpedig azt, ami a visszavonulásra vonatkozott.

A nyilvánvaló katonai okokon kívül, mik állhattak az összeomlás hátterében? Oroszország már az 1904–1905-ös orosz–japán háborút követően is az összeomlás szélére került, a cári rendszer csak hathatós külső segítséggel tudta kezelni a súlyos belpolitikai helyzetet. A háborút lezáró portsmouth-i békét amerikai segítséggel, személyesen Theodore Roosevelt elnök közvetítésével sikerült tető alá hozni, ennek köszönhetően a Távol-Keletről hazatérhettek az orosz katonák, akikkel a rendszer fenn tudta tartani Oroszországban az 1906-ban kihirdetett szükségállapotot. Ráadásul a sikertelen háborút követően óriási nyugat-európai – mindenekelőtt francia – hiteleket tudott lehívni a cári kormányzat, ami segített úrrá lenni a hiányon és egy időre biztosítani tudta az államháztartás egyensúlyát. Mindez 1917-ben már nem volt kivitelezhető. Az orosz katonák és a hátország belefáradt a közel három éve tartó háborús konfliktusba. A nyugat-európai hitelcsatornák elzáródtak, az antant országai (Nagy-Britannia és Franciaország) maguk is hitelfelvételre szorultak, amelyet az Egyesült Államok tudott csak folyósítani. Ráadásul szinte egész Európa háborús övezet volt, így esély sem kínálkozott arra, hogy külső segítséggel sikerüljön konszolidálni az orosz helyzetet.

Bő száz évvel korábban, 1812-ben, bár a korszak legkorszerűbb hadserege intézett támadást Oroszország ellen, a birodalom óriási áldozatok árán, de sikeresen ellenállt. A rugalmas visszavonulás elvét alkalmazva megkímélte hadseregét, saját városait és falvait felgyújtva pedig elvágta a francia csapatok utánpótlását. Ennek eredményeképpen a borogyinói csatában a francia hadsereg – a nyilvánvaló orosz visszavonulás ellenére is – csupán döntetlent tudott kiharcolni az orosz hadsereggel szemben. Ugyanakkor a cári birodalom nem omlott össze, a központi hatalom működött, a hadsereg pedig továbbra is funkcionált, az orosz haditervek pedig már jóval távlatosabb célokat fogalmaztak meg, semmint a honvédő háború befejezését.

1917-ben a több mint kilencmillió főt számláló orosz cári hadsereg katonái és tisztjei demoralizálódtak, mindennapossá váltak a parancsmegtagadások, a szökések és az ellenséggel való nyíltan folytatott barátkozás. Bekövetkezett az, ami még az 1905-ben, a japánoktól elszenvedett vereség után sem történt meg. A birodalom szimbólumának tekintett tömeghadsereg összeomlott. Esély sem volt a cári birodalom fennmaradására.

Balogh Gábor