A „BALKÁN POROSZAI”

Bulgária a nagy világégés kezdetén semlegességet fogadott, a megelőző évek balkáni háborúiban súlyosan kimerült. Nagy-Bulgária létrehozásának vágya azonban felülírta a háborúból való távolmaradást.

Az orosz–török háború után Bulgária ugyan formálisan elnyerte függetlenségét az Oszmán Birodalomtól, határairól és államformájáról ténylegesen mégis a San Stefanó-i béke keretében döntöttek, 1878. március 3-án. A júliusi berlini kongresszus a béke revíziójáról szavazott, ám a további területi felosztás sem hozta meg a kívánt békességet a térségben. Számos bolgár-lakta terület került határon kívülre, s a Bolgár Fejedelemség hatásköre csupán a Balkán-hegység északi oldalára korlátozódott. Niš és Pirot környéke Szerbiához, Észak-Dobrudzsa Romániához került, és létrehozták Kelet-Ruméliát, amely autonómiája ellenére az Oszmán Birodalom része maradt – hasonlóképpen a macedóniai és trákiai területekhez. Az 1878-as év eseményei tehát a szomszédos országokkal való konfliktusokat még jobban elmélyítették az elkövetkezendő évtizedekre. Az Oszmán Birodalommal laza függésben álló fiatal állam különféle problémákkal találta magát szemben. A gazdasági válságon egyik kormány sem tudott úrrá lenni, ezáltal a hatalom megszilárdításában sem jártak sikerrel. A szorult helyzetben egyedül a külföldi kölcsön segített, azonban a kapott pénzt nem arra költötték, amire kellett volna, vagy az a korrupció martalékává vált (ez a hitelösszeg 1914-ben már 850 millió frank adósságot jelentett Bulgáriának). A nemzeti terjeszkedés és az újbóli területi felosztás iránti vágy miatt a hadseregbe invesztáltak, s nem a gazdasági krízis rendezésére fektették a hangsúlyt. Ezenkívül leginkább a vasútvonal építését szorgalmazták. Bulgáriát ettől kezdve kezdték el a „Balkán poroszainak” nevezni.

A területi rendezés miatti elégedetlenség több fegyveres konfliktushoz vezetett. 1885-ben kitört a szerb–bolgár háború. Kelet-Rumélia beolvasztása után válaszul a szerb király, Milán kompenzációt kért, attól való félelmében, hogy létrejön Nagy-Bulgária. A szlivnicai csata a bolgárok győzelmével zárult, visszaszerezték Pirot-ot, és egészen Nišig nyomultak előre. Azonban az Osztrák–Magyar Monarchia beavatkozásának köszönhetően a megszállt területekről ki kellett vonulniuk, a határok ugyan nem változtak, de a Kelet-Ruméliával való perszonálunió megmaradt, amelyet a bukaresti béke is elismert 1886-ban. Az ellenségeskedés a boszniai krízis során lángolt fel újra, amikor Bulgária 1908-ban kikiáltotta teljes leválását a Portától, s Ferdinánd felvette a bolgárok cárja címet. A konfliktusra adott válaszok az I. világháború előzményeként meghatározták az erőviszonyokat, főleg a szerb–orosz kapcsolatokat fonták szorosabbra.

Az 1912-es első balkáni háború során Bulgária visszafoglalta azokat a területeket, amelyek az Oszmán Birodalom fennhatósága alatt maradtak az 1878-as berlini kongresszusi döntés értelmében: Trákiát és Macedónia egy részét. A továbbiakban folytatta a területszerzést, és bevonult Macedónia szerb és görög érdekeltségű részeire. Azzal viszont nem számolt, hogy a román hadsereg Dél-Dobrudzsa és az észak-bulgáriai területek elfoglalására indul, valamint a törökök délen a trákiai birtokaik visszaszerzésére törekszenek. A fenyegetett helyzet a bukaresti békével zárult, ami a második balkáni háború lezárását jelentette, 1913. augusztus 10-én. Bulgária engedményekre kényszerült, le kellett mondania hódításai nagy részéről: Macedónia északi része Szerbiához került, déli területe Görögországé lett, Kelet-Trákiát az oszmánok kapták (vissza), Dobrudzsa pedig Romániához került.

A nagyhatalmak balkáni érdekeltségének és az itt létrejött nemzetállamok rivalizálásának köszönhetően az I. világháború tovább mélyítette a térség ellentmondásos viszonyait. A világháború előestéjén Bulgária még az utóbbi évek megrázkódtatásaiból sem lábalt ki teljesen. Ferdinánd cár korainak tartotta a hadbalépést, így elkötelezte magát a semlegességre. A részvétel azonban elkerülhetetlen volt: a szerb hadszíntéren előbb-utóbb képviseltetniük kellett magukat, ami főleg a megmaradt, sőt fokozódó expanziós vágy miatt alakult így. 1915. október 14-én Bulgária belépett a háborúba a központi hatalmak oldalán, aminek külön érdekessége, hogy ezúttal régi ellenségeik, a törökök oldalán kellett harcolniuk. A Nagy Háborút saját terveik megvalósítására használták fel, továbbra is Nagy-Bulgária megvalósítására törekedtek: leginkább Macedónia és Dél-Dobrudzsa megszerzésére összpontosítottak.

Bulgária csatlakozásától sokat reméltek a központi hatalmak, ugyanis földrajzilag kiváló stratégiai pontnak bizonyult a szorosok miatt. A belépésért cserébe felajánlották neki Macedóniát, valamint Románia és Görögország belépése esetén további területek átadását helyezték kilátásba. A Szerbia elleni nagy offenzíva 1915 októberében indult, ami sikeresnek is bizonyult, a harcok során német–osztrák és bolgár seregek elsöprő győzelmet arattak. A bolgárok a szerb hadsereg és a Szalonikiben állomásozó antant csapatok közti kapcsolat elvágásában játszottak meghatározó szerepet. A rigómezei (Kosovo Polje) ütközettel elveszett az utolsó szerb erődítmény is, és a vezérkar megkezdte visszavonulását az albán hegyeken keresztül. A menekülés zord időjárási körülmények között, ellenséges terepen zajlott. A menekülők soraiban volt I. Péter, szerb király és kísérete is. A halálmars során több mint 100 ezren haltak meg, és körülbelül 160 ezren estek hadifogságba (nemcsak katonák, hanem civil áldozatok is voltak). Az 1916-os hadiesemények során a központi hatalmak nagy előnyre tettek szert a balkáni hadszíntéren, emiatt az antant számára egyre fontosabbá vált, hogy Görögországot és Romániát bevonják a háborúba. A területi ígéretek után Románia augusztusban csatlakozott, majd egy évvel később, 1917-ben Görögország is, ami a balkáni hadszíntér sorsát kedvezően befolyásolta az antant javára. A görög határ mentén, a Trákiától az Ohridi-tóig tartó frontvonal tartott ki a legtovább a harcokban.

1918. szeptember 29-én Bulgária kapitulált. Összességében a bolgárok harci morálja alacsony volt, kiképzésük és felszereltségük hiányosnak bizonyult. Hadseregük nagy veszteséget szenvedett, ami az ötmilliós ország esetében 160 ezer halottat és 300 ezer sebesültet jelentett. A Nagy Háborúból vesztesként kikerült ország 1919 novemberében aláírta a neuilly-i békeszerződést, amellyel elvesztette addig megszerzett területeit. A Dobrudzsa-vidék Romániához került, Görögország javára le kellett mondania a nyugat-trákiai területekről, Szerbiának pedig négy, stratégiailag fontos régiót engedett át. Súlyos jóvátételi kötelezettség hárult rá (450 millió dollár megfizetése, ami az ország nemzeti vagyonának 22 százalékát tette ki), hadseregét leszerelték és 33 ezer főre maximálták. A győztes nagyhatalmak ingyen szállítmányok küldésére kötelezték, amit szénben és mezőgazdasági termékekben határoztak meg.

Hollósy Katalin