Major Máté: Egy gyerekkor és egy kisváros emléke

Az ünnepi gyász kísérőjelenségeinek összefonódása a misztikummal a mindennapi dolgokat is a kivételesek közé emeli. A nagyhéten egészen a feltámadásig szigorú böjt van a katolikusoknál, vagyis húst nem szabad enni, és napjában csak egyszer szabad jóllakni (mindenkinek lelkiismeretére van bízva, hogy miként értelmezi a jóllakottság fogalmát). Nagycsütörtökön például, melyet, ha jól tudom, zöldcsütörtöknek is hívtak – e másik nevéhez illően – spenót volt ebédre, poféznivel, ez az alkalom, ez a nap azonban valami különös zamattal fokozta az ismert étel közönséges ízeit.

De különösen a nagypénteki ebéd volt izgalmas. Ezen a napon délben – kivéve egy-két esetet, például az említett halászlé-ebédet – semmi meleget nem ettünk. Az asztalt egyszerre megrakták mindenféle hideg étellel – konzervhallal, keménytojással, nyers savanyú káposztával, sajttal, talán még pattogatott kukoricával is. A szokásos étkezési rend teljesen felborult, mindenki azt ehetett, amit akart, és olyan sorrendben, ahogyan akarta. Ennek önmagában is nagy vonzereje volt számomra, de az egyes ételeknek is. Rendszerint asztalra került egy nagy, kerek, lapos pléhdoboz, melyben úgynevezett „Korona szardínia” volt. ebben a dobozban a halacskák nem olajban úszkáltak, mint ez a rendes szardíniákhoz illik, hanem olyan lében, mint a ruszlik. De nemcsak hagyma-, hanem sárgarépa-karikák is voltak a dobozban, meg egy-két másfajta főzelék apró darabkái is és babérlevél, mustármag, bors. Nagyon szerettem, és a Jézuska halála miatt érzett szomorúság a „Korona szardínia” örömével – még inkább, mint a spenót esetében – sajátos nagyheti hangulattá keveredett bennem.

Aztán eljött a nagyszombat is, a föltámadás napja. A délelőtt még komor, lila színekben fuldokló gyász ünnepe, délutánra a halál feletti győzelem, a feltámadás diadalmasan, harsányan pirosló ünnepévé változott át. Pontosan nem emlékszem, de valószínűnek tartom, hogy öt-hat éves koromban már engem is elvittek a föltámadási körmenetre. […] Az útvonal a belvárosi templomnál kezdődött, és a gróf Zichy Bódog tér keleti oldalán vezetett egészen a Városháza déli sarkáig, a Deák Ferenc utcán jobbra fordult, és vissza a Szent István téren, a báró Eötvös utcán, majd az említett gróf terének nyugati oldalán érkezett vissza a templomhoz. Végestelen végig füvet, zöld gallyat, virágot szórtak a föltámadt Krisztus lába elé, szőnyegeket aggattak az ablakokba, és gyertyákat gyújtottak. Valóban nagyszabású ünnepe volt ez abban az időben a város egész népének. Felnőttek, gyerekek, mindenki ünneplőbe öltözött. Lehet, hogy akkor még nem, de egy-két év múlva külön izgalmat okozott nekem a „kötelező” húsvéti új ruha is: a sötétkék matrózblúz és rövid nadrág meg az ehhez dukáló, magas szárú, barna cipő és barna zokni. S ha a vadonatúj lábbeli nyikorgott is járás közben, tökéletes az ünnepi közérzet. Mi nem a lassan mozgó áradattal sodródtunk, hanem a körös-körül zsúfolt járdák valamelyik pontján álltunk meg, s csak időnként kerestünk új helyet a látvány továbbélvezésére.

Öt órakor megindult a menet. Megszólaltak és állandóan zengtek a harangok, megdördültek a mozsarak, s már távolról is hallatszott, előbb halkan, majd erősödve, az újból meg újból kezdett ének:

Föltámadt Krisztus e-ez napon

Allelu-uja, hála lé-égyen az iste-ennek… 

A tűzoltói kar fújta ünnepélyes lassúsággal, de még így is előbb járt egy-két ütemmel az asszonyok-emberek tömegének énekénél, mely mint a tavaszi légben lebegő, fodrozódó zászló, hosszan húzódott a recsegő, olykor megbicsakló fémhangok tömörebb hangmasszája után. Aztán hirtelen katonai kürtszó harsant, kemény vezényszó pattogott, a menet élén gyalog haladó, fekete csizmás, piros nadrágos, kék mentés, felvirágzott csákós huszár díszszázad egyszerre emelte a fegyverét az ég felé, és – „Tűz!” – eldördült az első „szalve”. Ezt, megfelelő időközökben, követték a többiek.

És már fel is tűnt a körmenet magja: világi és egyházi szervezetek (ipartestületek, kongregációk és más ilyenek) zászlói, templomi lobogók és, a zászlóerdő közepén magasra emelve, a föltámadott Krisztus ismert szoborfigurája, egyik kezében a húsvéti zászlóval, másik, áldón felemelt kezén a sebbel, melyet a szög ütött. Mögötte pedig máris megjelent az aranyló rudakon hordott, piros bársonybaldachin, alatta az apátplébánossal, aki, legdíszesebb papi ornátusában – ragyogó pluviáléban, nyakán átvetett, habfehér selyemvelummal – markolta-emelte a szentségtartót. Körötte a teljes asszisztencia – szerpapok, alszerpapok és ministránsok –, a félhangosan mondott latin imák zsongása, és az újra meg újra felgomolygó tömjénfüst, melynek illata egybeömlött az elszórt virágokéval és a szellőhordta szép tavaszi szagokkal. A baldachin rúdjait tekintélyes polgárok, iparosok tartották-vitték felváltva, meghatva és büszkén a megtiszteltetéstől, a baldachin után pedig a város vezetői és a notabilitásai haladtak, a polgármester, az alpolgármester, a tanácsosok, mind-mind a rangjukhoz és az ünnephez illő méltósággal.

És a körmenet vonult, a mozsarak dörögtek, a harangok zúgtak, a díszsortüzek élesen csattantak, a levegő tele volt a föltámadás, a tavaszi-ébredés ujjongásával. És szállt az ének: 

Föltámadt Krisztus e-ez napon

Allelu-uja, hála lé-égyen az iste-ennek…

A menet lassan visszatért a templomba. A magas külső lépcsősor felett egy pillanatra még látni lehetett a baldachin imbolygó besodródását a kapun, aztán – az ünnepnek hirtelen vége szakadt, az óriási, tömör tömeg egy csapásra, tüneményes gyorsan szerteoszlott. Felfokozott hangulatban – vidáman mosolyogva, fecsegve, kurjongatva – mindenki egyszerre sietni kezdett az ünnep másik nagy élménye, a hazai asztal, a húsvéti vacsora felé. A „hosszú” böjtnek vége – Alleluja –, lehet enni-inni, amennyi csak belénk fér. Ezen az estén szokás szerint főtt sonkát és kemény tojást tormával ettünk, de volt más étel is az asztalon és sütemény, főleg diós-mákos beigli, mint ilyenkor mindenütt.

A gyerekeket – köztük engem is – azonban nemcsak az ünnepi vacsora vonzotta haza, hanem másnapi reggel izgalmai. Mert reggel a Nyuszi ittjártát és nyomát kellett felkutatni. A Nyuszi ugyanis nem volt olyan következetes és szabályokhoz alkalmazkodó, mint a Mikulás, hol itt, hol ott pottyantotta s rejtette el tojásait és egyéb ajándékait. Volt, hogy a zongora alatt, de volt olyan eset is – szép időben –, hogy a kertben, valami bokorban. A tojások általában nem színesen kifestett valódi tojások voltak (ezt valahogy nem értékelte akkor sem a Nyuszi, sem a magamfajta gyerek), hanem színes pléhtojások. Ezeket két félből illesztették össze, s bennük cukrot, gyakran kisebb, színes – kissé szappanízű – cukortojásokat lehetett találni. De voltak gyönyörű, csipkés, óriási papírtojások is, telis-tele a legkülönfélébb édességekkel. Később a Nyuszi olykor képes- vagy éppen olvasni való könyvet is tojt. A húsvét első napja ennek örömeivel telt el. Ide tartozott persze a húsvéti ebéd is, melyből nem maradhatott ki a tejes bárány finom sültje és a hozzá való fejessaláta sem. Másnap, húsvéthétfőn, jött a locsolkodás, melyben, felcseperedvén, én is részt vehettem. Bátyáim cipeltek ide-oda, olykor fiákeren is, lányos házakhoz, ahol zsákmányom még tovább gyarapodott.

Forrás: Major Máté: Egy gyerekkor és egy kisváros emléke. Magvető, Bp.,  1973.